Tóth Árpád: Régi dallamok

Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kivül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság…

Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús…

Szivem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem…

A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán…

 

z_Piano_1875_76_Renoir

Juhász Gyula: Tanítónő a végeken

Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.

A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.

Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
És a szegény, kicsúfolt életét
S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék…

Elvitt idő és elvitt messzeség,
De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
Reménytelen, kedves Hamupipőke!

Ady Endre: Lőrinc és a nóta

Lőrinc az éjszaka embere volt születésénél fogva. Édes apja állandóan a szőlőhegyen lakott, mely kiváló borokat termett. Lőrinc apja már ifjan nagyon szerette a bort s így Lőrincnek kellett dorbézoló emberré válnia. A szőlőhegyek vidékéről általában a városok felé vetődnek az emberek. Lőrinc sorsa úgy követelte, hogy Lőrinc Budapestre kerüljön. Lőrinc pedig magával hozta a bornak és a nótának szeretetét is. Itt Budapesten sok minden el szokott változni s elváltozik a lelki hajlandóság is. Lőrinc Budapesten elszokott az egyszerű, de ékes magyar nótától, mint a hogy a nappali borozástól is elszokott. Üldözött és ösztökélt vére az éjszakát szerette meg s az éjszaka legkülönösebb nótáit.

Fojtott s finoman csinált borokkal barátkozott meg Lőrinc ínye. A nótákból pedig azokat szerette meg Lőrinc, amelyek szegény idegeit legjobban csiklandozták. Imádta a vad, bolond, négeres, angol nótákat.

Tivornya-helyeken töltötte éjszakáját Lőrinc. Gyönyörűséget okoztak neki maguk-mutatásával ízetlen kosztümű nők. Helyébe állott a nappalnak Lőrinc számára a sokkal barátságosabb éjszaka. Már ükeikben fáradt embereknek szent mentsváruk az éjszaka. Fantáziájukat benne nagy szabadon szárnyra ereszthetik. Hihetik, hogy ők voltaképpen erősek. Nem tiltakozik hitük ellen a napszakának szorgos és félelmes élete.

Lőrinc tehát eljegyezte magát az éjszaka örökös vőlegényének. Kötődött a leányokkal, hallgatta a sokfajta nótát, hajtogatta a poharat s igaztalanul sok szépet, vagy csúnyát képzelt el az életről.

De a nóta, a nóta szerettette meg magát legjobban Lőrinccel. Ugráltatta a lelkét, a szívét, a vérét. Pláne, ha táncoltak is hozzá. Ilyenkor minden érzékével élvezett Lőrinc. Izét, jó izét érezte az életnek s parfümök szállongását sejtette ki a levegőből.

A nóta ébren tartotta Lőrincet és a tánc. Halasztatta vele a hazatérést. Már öt, már hat óra volt: Lőrinc ült és dúdolt. A furcsa nóta és a furcsa tánc mindig el tudta szedni tőle az álmot. Lőrinc néha odakiabált a táncos négernek, vagy a ványadt hamburgi leánynak:

– Ne hadd magad, Brown!

– Bravo, bravo, Izabella!

– Tüzesebben, tüzesebben!

Mindez sok hajat letörült a Lőrinc fejéről. Arcát is eléggé elsápasztotta és eltorzította. Olyik alkalmakkor, főképpen fölkelés idején, elégedetlenkedett is magával Lőrinc. De éjszakára elhányt minden önvádat. Inai megacélosodtak s Lőrinc úgy loholt a tivornya-helyekre, hogy azt már majdnem táncnak lehetett nevezni. Itt fogadták őt leányok és cimborák. És vártak reá az éjszaka szép hangulatai és álmai.

Ám Lőrinc nem tartozott a dúsak közé, minek folytán csak hónapos lakást tarthatott. Szép és okos lakás volt ez, de egy rosszúl rejtett ajtó minden hangos titkát áthozta Lőrinctől a szomszédokhoz.

És a fátum, mely valóban van és dolgozik, ezt a helyzetet ragadta meg Lőrinc ellen. Pontban tíz órakor minden délelőtt lármázni kezdett a szomszédban a zongora.

Lőrinc aránylag elég eszmélkedő és érdeklődő ember volt. Aztán kínokat okozott neki a fölébresztés. Hiszen rendszerint pár órával előbb feküdt le csak Lőrinc. És az éjszaka emberének szörnyű gyötrelem álomból riadni.

Lőrinc érdeklődött s megtudta, hogy bizonyos, nagyon fiatal Berta kisasszony az, ki pontban tíz órakor kegyetlenül ráüt a zongorára. A nagyon fiatal kisasszonyhoz ilyenkor jön el az ő mestere.

Gyönyörű éjszakák után gyönyörű reggeleken édes mámorral pihentette le magát Lőrinc. Ám jött a zongoramester s Lőrincnek a fültanú szerepe jutott a zongora kegyetlen zaklatásához.

– Tram-trem-trim, most jó volt, Berta kisasszony.

– Tanítson valami négeres nótára.

– Holnap egész csomót hozok.

Ekkor már Lőrinc iszonyú mennyiségű brómokat szedett s ideges képzelődései voltak a szegénynek.

– Tral-la-ti-ral-la, tram. – Most jó volt, Berta kisasszony.

Még tíz óra sem volt s Lőrinc nyolc órakor dőlt ágyába.

A lárma újra felébresztette. A feje zúgott s idegességében úgy érezte, hogy ő most egy szanatórium betege, a kit ki akarnak próbálni.

– Tral-la-ti-ral-la-tram. Nagyszerű dolgokat hoztam, Berta kisasszony. De a mamának nem szabad megmondani, hogy honnan. Ojjé, hamis helyekről hoztam az új nótákat. Egy néger és egy német leány táncolnak rá. Bizony, de milyen táncot táncolnak. Azt magának el se tudom mondani, Berta kisasszony.

Lőrinc levegő után kapott, mint egy asztmabeteg. Nyomorú bőréből szeretett volna rögtön kibujni. Elkínozta a szerencsétlent sok hetek álmatlansága. Hallucinált s köhögős felkiáltásokkal élt. Egyben érezte, hogy idegei megszakadnak. Baj lesz, baj mindjárt. Aztán hallgatózott egy kicsit Lőrinc. A nagyon fiatal Berta kisasszony beszélt:

– Játssza el, játssza el mind. Azokat, amit ön hallott. Tudja: ott, a hol mondta.

Iszonyú lármával megszólalt a zongora. Lőrinc kétségbeesve meresztette ki szemeit. Mindjárt felugrik s tébolyodottan kiabálnia kell. Aludni, aludni akar. A szomszédból pedig zúgva, harsogva, dühösen jön be a nóta, mely éjszakáit éberekké és szépekké szokta tenni.


Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

Karinthy Frigyes: A zongora védelmében

Polgár, vigyázz a vártán!

– Hogy mivel töltöttem ezt az utóbbi tíz évet? – mondta a Polgár az udvarias és szórakozott kérdésre, megállva az utca közepén, a kérdező legnagyobb csodálkozására, mert nem várt ilyen hatást – hogy mivel töltöttem, azt kérdezed? – ismételte vadul, és megragadta a karját, mintha villám csapott volna le előttünk – hát most ide hallgass, ha kérdezted: meg fogom mondani neked, mert ebben a pillanatban jöttem rá magam is!

Bővebben…

Páll Lajos: Hangok, hangok


Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol

(József Attila)

Most a zongora kopogtat így.
Az emlékezete kéretlenül,
Mint hívatlan vendég, ágyamra ül,
És gonosz lesz, rosszkedvű, irigy.

Mielőtt végleg bolonddá tesz,
Az ereimen végigzakatol,
Béke nőhetne hangzuhatagból,
De körülfog, jéglándzsás eresz.

Egyszer rég egy kisvárosi utcán,
Áradt az éteri zenehullám
A libbenő függönyök mögül,

S az ismeretlen skálázó ujja
Arcomhoz ér azóta is újra,
De elrejti az omló égi tüll.