A Hódoltság török zenéje (1526-1699)

A török zene stílusrétegei

A törökök hódoltság kori zenéje kétarcú: egymás mellett él a törökség hagyományos muzsikája és az iszlám klasszikus zenéje. Az előbbit a törökök magukkal hozták: a nomád népek sámánjainak, igriceinek hagyománya, a népdalok világa ez. A köznép ezt a zenét ismeri, ezt hallja, ezt műveli. Ezzel szemben az iszlám klasszikus zenéje a szaszanida Perzsia kultúrájában gyökeredzik, s arabul író tudósok (Al-Kindi, Al-Farábi, Ibn Szina és Szafi ad-Din) helyezték szigorú elméleti alapokra a 9-13. században. Az így kialakult zenei rendszer a muszlim világban – Magrebtől Indiáig – mindenhol elterjedt, s csekély változtatásokkal napjainkban is virágzik. Korszakunkban az Oszmán Birodalomban csak egy szűk körű szellemi elit szórakozásául szolgált.

A törökök hagyományos zenéje ismét két csoportra osztható: népzenére és ásik-költészetre. Előbbi a népdalt és a népi tánczenét foglalja magába, utóbbi pedig a törökség hagyományos, ám muszlim elemekkel bővült műköltészetét jelenti. Hivatásos-félhivatásos énekmondók (ásikok) művelik, szigorú, évszázadok óta mesterről tanítványra hagyományozódó szabályok alapján.

A klasszikus zene az előadás stílusa alapján ismét két ágra bomlik: szabad téri (hadi) és kamara zenére. A különbség azonban nem az előadás helyében, s nem az előadott darabok műfajában rejlik, hanem a művek hangszerelésében és funkciójában. A hadi zene (mehter-zene) célja a katonák lelkesítése és a reprezentáció; a klasszikus kamara zene pedig inkább háttérzeneként szolgál, vagy a belső elmélyülést óhajtja elősegíteni.


A klasszikus zene

A szűkebb értelemben vett oszmán klasszikus zene alapvetően kamarazenei jellege mellett nemcsak zárt terekben hangozhatott fel, hanem igen kedvelt volt kerti mulatságok, pihenők, lakomák alkalmával is. Annál is inkább, mert sokszor a költészettel társult, alkalmi versekhez alkalmi dallamok születtek. A zeneszerzők a legkülönbözőbb rétegekből kerültek ki – akadtak köztük uralkodók, főtisztviselők vagy egyszerűen “csak” profi zenészek is. Az oszmán klasszikus zene arculatát jelentős mértékben azonban a mevlevi (keringő) dervisek alakították ki, akiknél a szertartások elmaradhatatlan eleme volt a muzsika. Gyakran ők játszottak a szultánnak is, s a szeráj-iskolában ők tanították az ifjakat. A legkedveltebb hangszerek az ud (lant), a tanbur (hosszúnyakú lant), a kánun (citeraszerű pengetős), a szantur (cimbalom), a csenk (hárfa) és a nej (fuvola) voltak.

Az iszlám zeneelmélet két alapvető fogalma a makám és az uszul. Az előbbi a dallam hangsorát, annak lehetséges díszítéseit, a dallam menetét, kiemelt hangjait határozza meg. Ezen kívül minden makámnak saját hagyománya van, amely a dallamépítkezést, a felhasználható motívumokat határozza meg. Közel ötszáz makámot tartanak számon, ami nem is olyan meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a török zeneelmélet alapja a kilenced-hang (koma). Az uszul a ritmusképlet elnevezése. Ez is többet takar az európai ritmus fogalmánál. Általában hosszú, súlyos és súlytalan ütésekből álló sorozatokat határoz meg. Ettől eltérni nemigen lehet, a szilárd, állandó ritmus képezi a valamivel szabadabb dallam alapját. Az iszlám klasszikus zenéje nem ismer szólamokat és akkordokat, minden hangszer ugyanazt játssza. A hangszeres zene legjellegzetesebb műfajai a szaz-szemái, a pesrev és a takszim, az énekesé pedig a kár és a murabbá.

oszman

A Hódoltság területén igen nehéz a klasszikus zene jelenlétét kimutatni. Időlegesen persze jártak nálunk komoly udvari zenekarok. 1526-ban Szulejmán Budán, Mátyás palotájában, népes zenekarának közreműködésével ünnepelte a mohácsi győzelmet. Feltehetőleg Gázi Girej krími tatár kán – korának egyik legjelentősebb zeneszerzője – sem nélkülözte zenészeit, amikor 1596-ban Pécsen telelt. Ezek az alkalmak azonban kivételes és nem jellemző esetnek tekintendők. Néhány adat mégis aktív zenei életről vall. Evlia Cselebi említi, hogy híresek a pécsi mevlevi kolostor zenészei. E rendháznak – már csak szertartásrendje miatt is – jelentős zenei központnak és zeneiskolának kellett lennie. Budán is többen forgattak zeneelméleti munkákat. Budai Ali Cselebi hagyatékában volt egy Riszále-i Edvár, s 1686-ban Marsigli is számos zenei könyvet mentett meg a pusztulástól.

Bár határozottan a Hódoltsághoz köthető zeneműveket nem ismerünk, egészen különleges csemegékkel szolgál a Palatics-kódex egyik versgyűjteménye: közel ötven, makámonként csoportosított murábbát tartalmaz. Néhány versben még a ritmus énekelt formáját is kiírták: “Tenni tenni tennenni tenene”. Ráadásul ezek az egyértelműen énekelt darabok a – birodalomban legelőkelőbbnek számító – perzsa hagyományokhoz kapcsolódnak, némelyiknek a nyelve is perzsa. E nyomok a klasszikus zene meglétéről tanúskodnak, amely fokmérője is a Hódoltság kulturális életének. Hogy a klasszikus zene virágozhassék, ahhoz nemcsak jó zenészekre, de értő fülekre és – nem utolsósorban – mecénásokra is szükség volt.

Számos klasszikus hangszer hódoltsági használatáról tudunk. Bakity Pál 1543-ban Izabella királyné udvarában szanturos cigányokat láthatott, akik

nem ujjaikkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik.

Zrínyi György huszárjai 1596-ban elfogtak két török zenészt. Egyiküknek

cimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel a deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza,

ő bizonyára kánunon játszott. A másik különös, sosem látott kéthúros hegedűt használt, amelyben a kemánt sejthetjük, ugyanúgy, mint a Stephan Gerlach által leírt “kályhaszem” formájú vonós hangszerben is. 1567-ben Lippán pedig Júszuf hárfás (csengí) házát említik. Az 1650-es évek elején Batthyány Ádám udvarában két török lantos – nyilván udos – élt: Lantos Mahmud és Musztafa. Udos lehetett a Francsity Gáspár által 1649-ben elfogott török lantos és kobzos is.

Sudár Balázs: A Hódoltság török zenéje
Kereszt és félhold : A török kor Magyarországon (1526-1699)
Encyclopaedia Humana Hungarica 05.
Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1999
ISBN 963 85552 5 4

Advertisements