Weöres Sándor: Suhanás a hegedűkön

WeoresBomló fehér amint lebegő törzs alatt
izzó sürüsödés éle rásujt, remegve
levegő-lombu fák, a test-nélküli penge
üres szivébe szel, sértetlenül halad,

híg eleven ezüst és forró jég szalad,
de sehol senki sincs, már csak önmaga leple,
megkétszerezve a feledést is feledve
buknak álmukba, ő mégtöbb jelet mutat:

“…mind ismerem, pedig nem látok a hegyekre,
fürösztő köd fedi szemérmes arcukat,
látóhatárra mint hosszú rend csorba bögre

a kőszál-sor vonúl! falak közt hódolat
e magas szűzekig magából mér utat
és ráforr, este van, az átkékült üvegre.”

Reklámok

Juhász Gyula: Tanítónő a végeken

Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.

A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.

Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
És a szegény, kicsúfolt életét
S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék…

Elvitt idő és elvitt messzeség,
De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
Reménytelen, kedves Hamupipőke!

Juhász Gyula: Csáktornya

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.

Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.

Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart

És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

Juhász Gyula: Nagyvárad

A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

Juhász Gyula: Máramarossziget

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szives.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párizst kerestem és könyvekbe bújtam,
Míg az idő szállt – ó én drága múltam –
Örökre meddőn és múlasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.

Juhász Gyula: Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

Vivaldi: A tél

Küszködni fázva, csikorgó havakkal,
csikaró fájó, rettenetes szélben,
topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben
jeges világban, vicsorgó fogakkal.

Húzódni tűzhöz, terített víg asztal
mellé, míg ott künn csak úgy szakad, délben-
majd síkos úton, jaj, elesőfélben
továbbhaladni, mindig egy arasszal:

vigyázz, megcsúszol! Lábad nem szaladhat:
No kelj fel, indulj – hanem aztán jó kis
roppanás: jég volt, beszakadt alattad!

Sirokkó, bóra ezerféle kófic
rohama csap rád zúgó szél – hadaknak –
ilyen a tél hát, de van benne jó is…

Rónai Mihály András fordítása