Pósa Lajos: Schundához


Idegen ég alatt ringatták a bölcsődet,
Gyermekálmaidat idegenbe’ szőtted,
Nem magyar mezőkön kergetted a lepkét,
Messziről hallgattad a magyar dal lelkét.
Hívó dalok nyomán vándorútra keltél,
Pásztortüzek mellett meg-megtelepedtél.
Úgy elandalított furulya szólása,
Reszkető csillagok ragyogó hullása!
Valamit súgott egy titokzatos szózat,
Bűbájos igézet fogta át valódat.
Édes hazánk kebelén újonnan születtél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Hát a tárogató, a kurucok sípja!
Eltűnt, hogy megnyílott a szabadság sírja,
Máglyára rakatta a labanc, a német,
Hattyúdalát sírva, mind hamuvá égett!
Szél sodorta hamvát, tüske tépte, szúrta…
Összeszedted, föl is támasztottad újra.
Újhodott alakban újra sír kesergőn
Nagy hegyeknek ormán, harmatlepte erdőn…
Egyre jobban hódít szilaj riadója…
Fölreszket Rákóczi könnyes koporsója!
Legszebb koszorút rá te fontál, te tettél!
Áldjon meg az Isten, ezerszer áldjon meg,
Hogy magyarrá lettél!

Mikor itt az első kenyeret megszegted,
Kutató töprengés felhőzte be lelkedet:
Miért is pirosabb itt a fakadó rózsa?
Miért is szomorúbb itt, mint máshol, a nóta?
Mikor vigad is, sír! Könnyet csal a szembe,
Örökös panasszal kiált az egekre.
S rá a te szemed is sűrű könnybe lábadt:
Vérző nagy sebünket egyszerre megláttad:
Élő, eleven seb! Sajog szakadatlan!
Nincs ezerjófüve, nem terem rá balzsam!
Mélyebb a Tiszánál, örvénylő vizeknél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Van e a világnak olyan hangszerszáma,
Ahol elfér szívünk minden dobbanása:
Az a kevés öröm, az a tenger bánat,
Százados keserve egy nép balsorsának?
Bánatfából kell azt kirakni, faragni,
Hogy vissza is tudja híven hangoztatni.
Mind azt a sok érzést, nemzeti fájdalmat,
Mely zokog csendesen akkor is, ha hallgat.
Szíved megérezte, elméd kifürkészte,
Hogy a magyar dalnak cimbalom a fészke.
Ott maradt hű gondod e dalos fészeknél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Erdők bús fenyője…berkek jávorfája…
Húrt feszítettél ki daltermő lapjára.
Vesztegelő szárnyát megfogtad a hangnak:
Zengő követői már simán suhannak.
Hej, nem így volt régen, nem így hajdanában!
Zűrzavar zúgott a cimbalom szavában.
Zagyva zűrzavarból harmónia támadt:
Már tisztán szólal meg az öröm, a bánat.
Édes gyönyörűség már a cimbalomszó,
Neked köszönhetjük, te lelkes rajongó!
Varázskezű mester, ilyet teremtettél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Mit érezhetsz, mikor művészi cimbalmod’
Tengeren túlról is megpendülni hallod!
Mikor végigrezdül húrja a világon:
Nem gondolsz e rája, hogy mindez csak álom?
Nem álom, nem álom! Ott zeng már kevélyen
Dalművek karában, a világzenében.
Nem álom, nem álom! Hullva hull útjára
A hír, a dicsőség illatos virága.
Bejárja a földet tapsos diadallal.
De idegenben is magyar bölcsődallal.
Magadnak, nekünk is babért szereztél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Zenelap, 1907. I. 20.

Advertisements

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s