Tomaji Attila: Cimbalomhúr

Nem tudom, ki írta a következő sorokat, valószínűleg egy múlt század eleji francia költő: „a hajó nyomát a tengeren, s a férfiét a mély asszonyi testeken, az isten sem /…./, még ő sem leli fel”. Szégyellem, de már nem tudom. Amint azokról a nyomokról sem tudnék pontosan beszámolni, amelyek egy-egy vers születésekor kirajzolódnak előbb bennem, majd a papíron, ahol a betűk nyomát mindig újabb betűk fedik el; és nem sokat tudok az agy labirintusán homályos kavargással áttoluló szavakról sem, hiszen legtöbbjük hirtelen, még leíratlanul s menthetetlenül szétesik, visszaformálhatatlanul eltűnik. Törlésekkel telik meg az összes papír, és gyakran csupa félreütés az egész, mint nikotinnal telt szívé.

Azt viszont tudom, hogy nem véletlenül futottam be reggelenként nagyapám napközben is félhomályos szobájába, ahol bevackolódva mellé a dunnákkal telt dupla ágyba, hosszú meséit és a fali ingaóra mély gongütéseit hallgattam. Lovas huszár volt az első világháborúban, és zenész a katonazenekarban. Van egy képem róla, trombitája szorosan a melléhez szíjazva, így ül a lován valahol Szibériában, ahol a háború után még 4 év fogság várt rá. Gyalog jött onnan haza. Nem volt vele már se bajtárs, se ló, se trombita. Két tábla szalonnát kötözött a testére, az inge alá. Azt ette, az melegítette. De a nagyanyám megvárta. Megvárta a háború végét, a fogság végét, és leélte vele a teljes életet.

Nagyapám miatt mentem át először egyedül Budáról Pestre. Nyolcéves lehettem. Levelében azt írta, elpattant egy húr a cimbalmában, menjek át Pestre a 6-os villamossal, és a Nyugati pályaudvarnál, a Zongoraterem nevű hangszerboltban vehetek bele valót. Emlékszem, szép sárga, vörösréz húrt kaptam, vékony papírzacskóba csomagolták, s én vittem le neki Nagykátára. A helyére feszített gyönyörű szál, arany csíkként fénylett a megfeketedett, öreg húrok között.

Vagy huszonöt évvel később sikerült vennem egy házat Kismaros és Nagymaros között, a Hatlópatak mellett. Szokásom volt, hogy mielőtt a házhoz mentem volna, beültem a Panoráma kocsmába, éppen Visegráddal szemben, és megittam néhány kisfröccsöt. Le kellett lassítanom az időt, hozzá kellett szoktatnom magamat az örömhöz, amit az erdő, a gyümölcsös, a diófák, a patak okozott. Egyik alkalommal, ahogy ott üldögéltem a kocsmában, és néztem a koraesti Duna vörösen izzó vizét, valahogy visszaformálódtam ebbe a gyerekkori állapotba. Eszembe jutott az a sárgaréz szál a cimbalom fekete húrjai között. És az a boldogság, hogy a nagyapám elszakadt húrját én pótolhattam, hogy ekkor és ezért mentem át először egyedül a másik partra… Ott a parton újra éreztem, amit már majdnem elfeledtem, azt, hogy tudok újra otthon lenni, és hogy az a húr nekem most már a Duna, alkonyatkor. És hiába csukódik össze a víz az elhaladó hajók után, és ölelés után hiába kel fel a férfi az asszony mellől, mert dolga van, tudom, örök nyom marad utánuk, kitörölhetetlen, csukott szemmel is tisztán látható.

Tomaji Attila (1959- ) író, költő írása 2010. május 14-én itt jelent meg.

Reklámok

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s