Ady Endre: Karácsony

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…

 

ady

Reklámok

Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjui, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskolapadok.

S én, vén diák, szivem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Ady

Ady Endre: Lőrinc és a nóta

Lőrinc az éjszaka embere volt születésénél fogva. Édes apja állandóan a szőlőhegyen lakott, mely kiváló borokat termett. Lőrinc apja már ifjan nagyon szerette a bort s így Lőrincnek kellett dorbézoló emberré válnia. A szőlőhegyek vidékéről általában a városok felé vetődnek az emberek. Lőrinc sorsa úgy követelte, hogy Lőrinc Budapestre kerüljön. Lőrinc pedig magával hozta a bornak és a nótának szeretetét is. Itt Budapesten sok minden el szokott változni s elváltozik a lelki hajlandóság is. Lőrinc Budapesten elszokott az egyszerű, de ékes magyar nótától, mint a hogy a nappali borozástól is elszokott. Üldözött és ösztökélt vére az éjszakát szerette meg s az éjszaka legkülönösebb nótáit.

Fojtott s finoman csinált borokkal barátkozott meg Lőrinc ínye. A nótákból pedig azokat szerette meg Lőrinc, amelyek szegény idegeit legjobban csiklandozták. Imádta a vad, bolond, négeres, angol nótákat.

Tivornya-helyeken töltötte éjszakáját Lőrinc. Gyönyörűséget okoztak neki maguk-mutatásával ízetlen kosztümű nők. Helyébe állott a nappalnak Lőrinc számára a sokkal barátságosabb éjszaka. Már ükeikben fáradt embereknek szent mentsváruk az éjszaka. Fantáziájukat benne nagy szabadon szárnyra ereszthetik. Hihetik, hogy ők voltaképpen erősek. Nem tiltakozik hitük ellen a napszakának szorgos és félelmes élete.

Lőrinc tehát eljegyezte magát az éjszaka örökös vőlegényének. Kötődött a leányokkal, hallgatta a sokfajta nótát, hajtogatta a poharat s igaztalanul sok szépet, vagy csúnyát képzelt el az életről.

De a nóta, a nóta szerettette meg magát legjobban Lőrinccel. Ugráltatta a lelkét, a szívét, a vérét. Pláne, ha táncoltak is hozzá. Ilyenkor minden érzékével élvezett Lőrinc. Izét, jó izét érezte az életnek s parfümök szállongását sejtette ki a levegőből.

A nóta ébren tartotta Lőrincet és a tánc. Halasztatta vele a hazatérést. Már öt, már hat óra volt: Lőrinc ült és dúdolt. A furcsa nóta és a furcsa tánc mindig el tudta szedni tőle az álmot. Lőrinc néha odakiabált a táncos négernek, vagy a ványadt hamburgi leánynak:

– Ne hadd magad, Brown!

– Bravo, bravo, Izabella!

– Tüzesebben, tüzesebben!

Mindez sok hajat letörült a Lőrinc fejéről. Arcát is eléggé elsápasztotta és eltorzította. Olyik alkalmakkor, főképpen fölkelés idején, elégedetlenkedett is magával Lőrinc. De éjszakára elhányt minden önvádat. Inai megacélosodtak s Lőrinc úgy loholt a tivornya-helyekre, hogy azt már majdnem táncnak lehetett nevezni. Itt fogadták őt leányok és cimborák. És vártak reá az éjszaka szép hangulatai és álmai.

Ám Lőrinc nem tartozott a dúsak közé, minek folytán csak hónapos lakást tarthatott. Szép és okos lakás volt ez, de egy rosszúl rejtett ajtó minden hangos titkát áthozta Lőrinctől a szomszédokhoz.

És a fátum, mely valóban van és dolgozik, ezt a helyzetet ragadta meg Lőrinc ellen. Pontban tíz órakor minden délelőtt lármázni kezdett a szomszédban a zongora.

Lőrinc aránylag elég eszmélkedő és érdeklődő ember volt. Aztán kínokat okozott neki a fölébresztés. Hiszen rendszerint pár órával előbb feküdt le csak Lőrinc. És az éjszaka emberének szörnyű gyötrelem álomból riadni.

Lőrinc érdeklődött s megtudta, hogy bizonyos, nagyon fiatal Berta kisasszony az, ki pontban tíz órakor kegyetlenül ráüt a zongorára. A nagyon fiatal kisasszonyhoz ilyenkor jön el az ő mestere.

Gyönyörű éjszakák után gyönyörű reggeleken édes mámorral pihentette le magát Lőrinc. Ám jött a zongoramester s Lőrincnek a fültanú szerepe jutott a zongora kegyetlen zaklatásához.

– Tram-trem-trim, most jó volt, Berta kisasszony.

– Tanítson valami négeres nótára.

– Holnap egész csomót hozok.

Ekkor már Lőrinc iszonyú mennyiségű brómokat szedett s ideges képzelődései voltak a szegénynek.

– Tral-la-ti-ral-la, tram. – Most jó volt, Berta kisasszony.

Még tíz óra sem volt s Lőrinc nyolc órakor dőlt ágyába.

A lárma újra felébresztette. A feje zúgott s idegességében úgy érezte, hogy ő most egy szanatórium betege, a kit ki akarnak próbálni.

– Tral-la-ti-ral-la-tram. Nagyszerű dolgokat hoztam, Berta kisasszony. De a mamának nem szabad megmondani, hogy honnan. Ojjé, hamis helyekről hoztam az új nótákat. Egy néger és egy német leány táncolnak rá. Bizony, de milyen táncot táncolnak. Azt magának el se tudom mondani, Berta kisasszony.

Lőrinc levegő után kapott, mint egy asztmabeteg. Nyomorú bőréből szeretett volna rögtön kibujni. Elkínozta a szerencsétlent sok hetek álmatlansága. Hallucinált s köhögős felkiáltásokkal élt. Egyben érezte, hogy idegei megszakadnak. Baj lesz, baj mindjárt. Aztán hallgatózott egy kicsit Lőrinc. A nagyon fiatal Berta kisasszony beszélt:

– Játssza el, játssza el mind. Azokat, amit ön hallott. Tudja: ott, a hol mondta.

Iszonyú lármával megszólalt a zongora. Lőrinc kétségbeesve meresztette ki szemeit. Mindjárt felugrik s tébolyodottan kiabálnia kell. Aludni, aludni akar. A szomszédból pedig zúgva, harsogva, dühösen jön be a nóta, mely éjszakáit éberekké és szépekké szokta tenni.


Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

Ady Endre: Nagyböjti dal

Ördög lát oly bűnbánókat,
Amilyenek mi vagyunk:
Hamut hintünk a fejünkre
És – mégiscsak mulatunk.
Eltemettük a farsangot
S a gond mégis messze száll,
Jelszavunk még csak a régi:
Éljen herceg Karnevál.

Műkedvelők s – kedvetlenek
Mind mulatnak egyaránt,
Olvasóval a kezében
Még nem láttam egy leányt.
Holmi édes hirdetések
El dehogy is tűnjenek,
Még nagyböjtben sem az égben
Kötik meg a frigyeket.

Ma a nyomdászok mulatnak,
Nemsoká a ‘skriblerek’;
Nem félünk, hogy így nagyböjtben
Ránk szakadnak az egek?…
Dehogy félünk, mért is félni?
Minden gondunk messze száll,
Jelszavunk még csak a régi:
Éljen herceg Karnevál!

Ady Endre: Zúg-zeng a Jégcimbalom

Fenyő Gyurkának küldöm

Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna:
Kicsi, meleg ágyban
Álom borul lágyan
Minden jó, kis fiura.

Odakünn az utcán
Ködbe, bűnbe hullván
Nagy, rossz fiuk bomlanak,
Mint a Duna árján
Csörömpölve, árván
Ezer mocskos jégdarab.

Jó, kis fiuk lelke
Nyár-álmokat lelve
Röpül ki az ablakon.
Nagy, rossz fiuk fáznak,
Jajgatva bokáznak
S zúg-zeng a Jégcimbalom.

Miért növünk nagyra,
Behavazva, fagyva,
Ha a hideg Duna zúg?
Kis emberkék népe,
Élet szemefénye,
Mért leszünk nagy, rossz fiuk?

Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna,
Vigyázzatok ébren,
Míg alusznak mélyen,
Minden jó, kis fiura.

Jégtáblák verődnek,
Kis fiuk megnőnek,
Kopognak az ablakon:
Jégcsatakos utcán
Rossz, nagy fiuk útján
Zúg-zeng a Jégcimbalom.

Ady Endre: Sárban veszett hó

Fehér hópelyhek, pici melódiák,
Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,
Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
A sárnak.

Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.
Óh, szép a Semmi, de jobb a valóság.
Jobb a sár, mint a köd s mint köd-kertben
A rózsák.

Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),
Te vagy álmok s hópelyhek menedéke:
Élsz és sarad kacag a Semmire,
Az Égre.