Juhász Gyula: Ködök várában

Halott, süket Beethoven a falon.
Esőszagú, őszesti unalom.
Lármák és fények távol, délre járnak,
Búcsúja tompán zeng a messze nyárnak.

Köd vára nékem az egész világ,
Hervad a vágy, mint őszvégi virág,
Mely síri kertben halkan halni vágyik
S elteng talán a mai éjszakáig.

Ma kellenek a régi levelek,
A régi versek, szép kisértetek,
A régi csókok, zengő távolokba,
Míg fáradt lábam ágyba vánszorog ma.

Míg árva vágyam lassan éjbe lankad,
Mint az utolsó alkonyi fuvallat,
Jó éjszakát! Virraszt némán, vakon
Halott, süket Beethoven a falon.

Reklámok

Juhász Gyula: Magamhoz, nyárvégi estén

Nem születtél, látom: lenni legelsőnek,
Csillagot mutatni a borús időnek,
Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni,
Titkait jövőnek bátran kibetűzni.

Apád is beteg volt, kifáradt keresztény,
Aki sírt a csillag és a féreg vesztén,
Akiben fölös volt a kímélő jóság
S örökül rád hagyta fájó szive sorsát.

De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi,
Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni,
Ennyi szomorúság, ami tégedet vert,
Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.

juhasz-gyula

Juhász Gyula: Tanítónő a végeken

Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.

A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.

Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
És a szegény, kicsúfolt életét
S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék…

Elvitt idő és elvitt messzeség,
De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
Reménytelen, kedves Hamupipőke!

Juhász Gyula: Csáktornya

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.

Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.

Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart

És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

Juhász Gyula: Nagyvárad

A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

Juhász Gyula: Máramarossziget

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szives.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párizst kerestem és könyvekbe bújtam,
Míg az idő szállt – ó én drága múltam –
Örökre meddőn és múlasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.

Juhász Gyula: Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.