Haydnért mondtak gyászmisét,
mikor Beyle Bécsbe ért.
Az első
padban egy kendős néni ült,
imádkozott
és sírdogált,
és Mozart ‘Requiemjét’ énekelték.
Beyle-nek nem tetszett, lármásnak találta.
Előtte – (a második padban ült,
teljes díszben) – a néni válla
meg-megrándult, de szinte félve,
s olyan szerényen, mintha félne,
hogy sírásával megzavarja
a kórus énekét s a tarka
egyenruhás franciák: meghatott
tisztecskék és komoly tábornokok,
s legkivált a háta mögött
ülő zömök
hadbiztos úr kegyeletét.
Henry Beyle ült, hallgatta a zenét,
Bécs minden dalosának énekét,
a kórusról lezúgó ‘Kyriét”‘,
a túl harsány ‘Requiemet’,
s nem figyelt rá. Emlékezett.
Lehunyta szemét és egyszerre látta
maga előtt a kába
kavargást: a felhömpölygő sereg,
lovak, katonák, ágyúk, szekerek
áradatát,
s az út mentén a fák
horzsolt törzsét, megtépett tavaszát,
mert minden ág
csupa virág volt még, csupa virág;
látott egy csapat katonát,
dalolva vonultak a síkon át
az ütközetbe,
és közben egyre
vonultak vissza is a sebesültek,
sápadtak voltak, mint a holtak
és véresek, és nem daloltak,
voltak, akik a fűbe dültek,
s voltak, akik az árokpartra ültek,
volt, ki küzdött még puszta kézzel
kifolyni készülő belével,
s volt, aki hagyta, hogy kifolyjék,
s volt egy olyan is, ki dalolt még,
éljen a Császár, azt dalolta
és arcra vágódott a porba.
Fönt még mindig a ‘Kyriét’
énekelték. Beyle föltekintett,
figyelt, majd lehunyta megint egy
kicsit fáradtan a szemét
s Mozart helyett
inkább a benti képeket
szemlélte és tovább emlékezett.
Most az ingolstadti szinészeket
látta, ahogy a rettenet
poklának pitvarában rendületlen
bátorsággal játsszák – megannyi hős,
vagy csak egy truppnyi eszelős? –
a félrelépő feleség
együgyü kis történetét.
Mégis ez volt a legszebb: ezer ágyú
dörgése közben ez a bárgyú
előadás;
Henry Beyle-t nem is érdekelte más,
s az egész nagy fölvonulás,
császár-dicsőség, császár-buktatás,
s most is, a száz
dalnok ajkán zúgó elejszonok
s a katafalk s a gyász
fátylai fölött csak ez ragyogott:
csak ez az ingolstadti látomás.
Egyszerre csönd lett. Henry Beyle
fölnézett s szégyen fogta el,
szégyellte, hogy
egy gyászmisén ilyen szórakozott,
míg előtte az özvegy ott
forgatta ódon, megkopott
imakönyvét s csöndesen zokogott.
Ne sírj, gondolta Beyle. Ne sírj, szegényke.
Minden sorsnak ‘Dies irae’ a vége,
s ha kivirult, el is virul a rózsa . . .
A kóruson fölsírt a ‘Lacrimosa’.
Meg-meglebbentek a fekete posztó
drapériák, s gyertyák közt a koporsó
úgy úszott a sárga fényben tova,
mint a Canal Grandén a gondola,
és tetején
ott táncolt könnyedén
mint egy kisértő tünemény,
karcsú kezével csókot osztva
az ingolstadti primadonna.
“Úgy, hát te vagy, gondolta Henry Beyle,
és nézte a kis arcocskát, amely
pillanatonkint változott. – Te vagy hát,
s nézte a primadonna arcát,
te vagy a Szerelem, örök szerelmem,
Victorine, az elérhetetlen,
Adéle, a kóc-szívű, agyon-
cicomázva, és Louason,
és Wilhelmin, a drága, lágy
brunswicki lány, s az ifjúság,
Angela Pietragrua
– most kezdődött a kórus ‘sanctusa’ –
Angela, az isteni szajha,
ismerlek! – mondta és a padra
borult és sírt, s mint az ima:
Itália ! Itália !
zsongott szívében és az ajkán,
míg a templomban viharzott a harsány
hozsánna – ó hozsánna, élet !
Mit akartok kisértő tünemények,
mért csábítotok és igéztek,
ha úgyis végül egyre megy,
csaposlányokkal hentereg
vagy Pálfy hercegnőt szeret,
s versenyzett Mozarttal vagy Moliére-vel:
Így is, úgy is ide kerül az ember,
s oly mindegy neki, tetemét ki állja
körül, koldushad, vagy császári gárda.”
Fölhangzott a ‘Benedictus qui venit’.
Beyle megtörölte szemét s most a nénit
nézte, a fekete kendő alatt
meg-megránduló hegyes vállakat,
s az ebersbergi úr jutott eszébe:
a hídtól négyszáz lépésre a ló,
ahogy állt szügyig a folyó
vizében, szinte sodra közepébe
gyökérzett lábbal, s körülötte lágyan
ringtak a hullák a vércsíkos árban,
s moszatként folyt roncsolt arcukra ázott
hajuk – s a szegény kis vadászok
az út mentén, félig elégve:
az úton a vértócsák, a kerékre
csavarodó cafatok és belek,
s a kerekek
alatt ropogó combok és kezek
s gerincek és bordák és koponyák,
s messze – trará, trará – a harsonák,
füstfelhőkben rohanó katonák: –
így vonult Ebersbergen át
a füstölgő romok közt Henry Beyle,
émelygett, úgy érezte hányni kell,
és gyorsan elkezdett valami pajzán
anekdotát, hogy ne lássák az arcán
iszonyatát.
Közben a franciák
már lőtték Bécs belvárosát,
ágyúk dörögtek Haydn háza mellett,
tüzérosztagok meneteltek,
és egy fiatal tiszt egy áriát
énekelt a ‘Teremtésből’ az agg
mesternek, mialatt
folyt az ostrom. ‘Es werde Licht’ – dalolta,
s a torkolattüzek lobogva pásztázták az alkonyt. – Ezen
tünődött Beyle a skótok templomában,
míg tovább folyt a ‘Requiem’.
‘Es werde Licht’ – ismételte magában;
de honnét jő a fény?
az ágyúk hozzák a fényt, vagy a Császár?
minek fény, ha elhamvadt a világ már?
Fölnézett, s a katafalk tetején
újra ott táncolt mosolyogva
az ingolstadti primadonna.
Igen, gondolta Beyle. Hát ez a fény.
A Tánc, a Dal, a Játék: a remény
akár a poklok peremén,
seregek és országok tetemén
ez a legyőzhetetlen tünemény:
egy táncosnő egy antik sír kövén,
dúlt városok, véres csataterek,
rommezők,koporsók felett
egy könnyedén,
lidérc-lánggal lobbanó költemény,
az örök Játék látomása, mellyel
jövőjébe lép holtán át az ember. –
A ‘Requiem’ végére járt.
Stendhal fölállt
s kifele indult. Tudta már,
hogy a halál
hiába les rá. – Mielőtt kilépett,
még egyszer lehunyta szemét egy
röpke percre.
Kezén egy kezet érzett,
olyasformán, ahogy
Ebersbergben az a kis tiszt halott
bajtársa hült keze után kapott;
és Beyle nem is sjtette még,
hogy Fabrice del Dongo kezét
érezte meg egy pillanatra.
Állt az utcán, a júniusi napba
hunyorgott. A húsos Babett
jutott eszébe. Nevetett
azon, hogy milyen szép az élet.
Egy lány ment el mellette, visszanézett
s rámosolygott. Stendhal szemét
kápráztatta a szőkeség:
huszonhat éves volt. Alig huszonhat.
A nap sütött, a háztetők ragyogtak,
a Türkenschantz felől a hársak
sűrű illatfelhői szálltak,
s egy percig olyan boldog béke volt, hogy
Stendhal csak állt a fényben és mosolygott.
Aztán egyszerre fölmorajlott
az ég, a föld, vagy a szíve.
Zúgtak a félrevert harangok,
folyókban folyt a vér vize,
várak dőltek, városok égtek,
egymás torkát tépték a népek,
tornyok törtek le, mint a nádszál
kötésig vérben állt a Császár,
emberek hulltak, mint a barmok,
zsarnokot kergetett a Zsarnok,
szállt a füst, szitált a korom,
az éhes ágyútorkokon
izzó dühvel csapott a láng ki,
s eszelősen zúgtak, trará,
trará-trará,
Austerlitz, Wagram trombitái.
Rónay György (1913. október 8. Budapest – 1978. április 8. Budapest): költő, író, műfordító, irodalomtörténész, esszéista.
Joseph Haydn (Rohrau, 1732. március 31. – Bécs, 1809. május 31.) osztrák zeneszerző, ma 200 éve hunyt el.
Cimbalom 