Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül

Nagy bánat és nagy harag volt a szívében. És nagy mámor a fején. Úgy feküdt rajta, a homlokán úgy ült, mint egy öreg sólyom, amely beborítja.

Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel nézte, hogy mennek a vendégei.

A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kútnál. A kis tarka bornyú elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak volna.

Kár lett volna érte, mondta magában, s elmosolyodott.

Most már könnyebb szívvel fogott kezet a szánon ülőkkel.

Hanem mikor az utolsó vendég is elment, s a nap lebukott a fák között, és gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése maradt már meg a zúzos virágos világon, s a cigányok kezdtek felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal, nagybőgővel: még egyszer fellobbant benne a magyar mámor. A borkóstolt embernek a szertelensége.

– Le onnan morék! – rivallt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se innen!

Bekergette őket.

A cigányok savanyú arccal szedelkőztek, s kászolódtak vissza a házba, ahol a fiatalasszony már takaríttatni akart.

– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?

– Én?… Mulatni akarok!

A fiatalasszony egyszerre hátat fordított, s az arca elkedvetlenedett. Balázsnak már hatodik érzéke volt rá, hogy a felesége kedve változását megérezze, de ma nem törődött vele.

– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is láttalak három napja!

Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva, a szája mereven legörbült. De a hangja szelíd volt, nyűglődő, mint egy beteg gyermeké, s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet magán tartott még, hogy a belső fázékonyságát enyhítse.

– No, kérem, ne ízetlenkedjék!…

– Cigány! Csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!

Kirúgta a lábát, s táncra kezdte illegetni magát.

Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte ordítani, azon a jó reszelősre kopott hangján, hogy:

Az én rózsám kis kunyhója,
Többet ér mint Buda vára!
Buda vára az országé.
De a gunyhó a rózsámé! Ugye Pólika!

Az asszonyka kihúzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne.

– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…

– Ne figyelmeztessen engem, Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme

Többet ér, mint Szabolcs megye.
Szabolcs megye az uraké,
De a rózsám csak magamé!… Híjjuj!
Hujjujujuj!

S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. Elkezdte forgatni veszekedetten.

De az asszonyka megkeményítette magát. Merev volt, mint egy márványszobor, s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon kellett hogy emelje.

Meg is unta, s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged.

– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta, s a szeme szikrákat szórt.

– Semmit – nyögdécselte a lábra állított asszonyka, s ízetlen érzéssel fordította el az arcát.

Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorrú, fekete cigányembernél, de tudta, hogy abszolút hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos hullámú, sötétbarna hajának, a szemöldökéig vágott dús frufrujának.

Balázs csak nézte, nézte a sötét homályú szobában a feleségét. Az utolsó sugarak aranyos gyíkokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette volna felkapni, s egy roppantással vele együtt megszűnni ebben a szilaj pillanatban, de csak azt mondta neki lassan, nekikeseredetten.

– Mért bánt maga engem, Pólika?

– Mert megérdemli.

– Meg?… Mivel?

– A magaviseletével.

– Hát hogy viselem én magam?

– Illetlenül.

– Illetlenül?

– A legnagyobb mértékben.

– Hm. Mivel?

– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.

– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat! Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez illetlen dolog! Pólika!

– Nagyon természetesen.

– Na hát az anyád…

– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!

– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszűz nénéd Bodonyba!… Tudod!

– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki.

– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek!

– Csak tessék.

– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?

– Szó sincs róla!

– Egyet!…

– Egyet sem!

– Pólika: csak egyet!

– Nem!

– Nem?

– Nem!

Balázs megtörölte a homlokát, s beleharapott vastag ajkába.

– Csak egy picit, Pólika, csak egy kis kurtát…

– Hagyjon békét!

– Pólika! Nézze, angyalom, én most részeg vagyok.

– Azt látom.

– Én ittam, Pólika! Ittam!…

– Elég kár.

– Ha én iszok, én meg vagyok veszve, Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha énvelem itt most nem dalol egyet!… De tiszta szívibűl!… De vígan, Pólika… De ropogósan, az anyád piros… viga… nóját…

– Szégyellje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!

Balázs felmagasodott. Kinőtt.

– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?

Egy hosszú pillanatnyi szünet szakadt közéjük.

– Danolsz, Pólika?

Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesújtóan.

Balázs szinte felordított ezen a hajthatatlanságon. Aztán visszaszorította a gégéjébe a hangját.

– Banda! – fuldoklott. – Előre. Indulj… Hát, ha a kocsmába, kocsmába!

A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.

Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az úgy állott a sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.

Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára vetette, s kilépett a tornácra.

Végignézett az udvarán.

– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…

Éppen ekkor húzódott le az ákácokon túl a nap. A szél erősebb lett, s a fáról zúzmarát rázott az ember arcába.

Egyik térdére a prímást ültette, másikra a kontrást, s rá kellett nekik kezdeni a Rákóczi-indulót. Így szalad ki velük a szán. Gergő hajtotta, a vén kocsisuk fia, a kis Gergő.

– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta, s nem tudta, hogy az asszony ott áll nagy, könnyes szemeivel az ablakban, s szeretne utána sikoltani. De nem tette.

A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok a nótás szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyíri dombokon futó útra, Balázs lehiggadt.

A hideg megszíjta egy kicsit, elmúlt a hősége. Hát persze, Pólikának igaza van… De ha már benne vagyunk, mi csinájjunk…

Aj de jó volna most odahaza lenni. Összebújni az asszonykával, s megpletykázni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került ugyan, de volt is minden, fullásig, doszt.

Egyszerre észrevette magát.

– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok kocsikázni!… Mars!

A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedűről, klarinétról.

– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örűjjenek a sonkátoknak!

Mind lekergette őket a havas útra. Bőgőstül, cimbalmostul.

– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jólesik.

Ottfelejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt, s vele szaladt a szán, mint a nyúl.

– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc, amint beértek a városba.

– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a kutya.

S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sír az most… Pityereg… No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most megtanulja tisztelni az urát!

A szél a szemébe csapott, s jobban lehúzta az orrát is a nagy rókaprémbe.

Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül – részlet

Reklámok

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s