Kaffka Margit: Jézuskavásár

Glóriásfejű, tejarcú, okos szemű bébé hosszú inges, vézna alakja trónol a legendás jászol szalmazsúpján, gyerekszája körül éretten szelíd, jövőbe néző mosolygás, kicsiny kezében az élet almája, vagy földgolyó s rajta a golgotai jelkép. Az ember fia – a gyermek! Emberek, mi, dolgosak és henyélők, pásztorok, királyok, vándorlók, angyali jóságú idegenek és kérges szülői kezek, múlhatatlan gyöngédséggel lelkendezünk felé. Gyerekeink, e drága emberrügyek mégis a minden; élettartalom, reszketés, vigasz és buzdítás nekünk; titokzatos kis lényük legigazabb tárgya minden emberi érdeklődésnek: hisz ők lesznek, akik fellépnek a színpadra, ha mi lelépünk – folytatni a drámát. Érdemes dolog pásztornak és királynak vándorutat tenni a pusztán, ajándékkal terhelten, hogy egy ilyen halovány, okos arcocska pillanatra édes, buta gyerekkacajba, gömbölyödjék, hogy csöpp kezében ne a jövendő gyötrelmek jelét szoron­gassa, munkaeszközét, tanulás komolykodó szimbólumát, könyvet és tollat; hanem ünnepi örömet, természetes szerszámot, lényéhez kicsinyített álomélet kedves tárgyait; játékot.
Ha gyermekünnepre készülődünk, boltokat loholunk, pénzeket hajszolunk fel lihegve, és folyatunk szét sajnálatlanul az ujjaink közt, és asszonynak szánt virágnál édesebb, koldusnak adott kenyérnél melegebb, emberibb adakozással adóztat meg ilyenkor a játékboltok ezer aprósága. E sietésben, e karácsony előtti esték, sürgő izgalmaiban, a válogatás zavarában és bolti élelmesség zátonya előtt álljunk meg percre a komoly meggondolásnál.
Az ünnepi ajándék nem használati tárgy, de semmi esetre sem olyan, melyet kötelesség szerint is az ajándékozónak kellett volna megvásárolni; hanem vagy a fényűzés, vagy a gyönyör­ködés, szórakozás eszköze: gyermeknél nyilvánvalóan játék. Ha a süldő leány a boltkirakat előtt hízelkedő bocimozdulattal simulva anyja vállához, üde szája leheletével párázza be az üvegfalat, míg nyújtott hangjában forró áhítozással zümmögi: – “Mama – egy ilyen selyem­blúzt!” – s ha a nevezett blúz nélkül is jól megvolna a garderobja, akkor, de csak akkor, meg­vehetjük neki ünnepi ajándékul. Így a gimnazistának is pazarul felszerelt új körzős skatulyát, ah, ez nem mint iskolai szer kell, hanem azért vágyik rá, mert a többi fiúnak ilyen nincs, és a pajtások közt ez tekintélyt, csodálatot, pici vágyó irigységüket jelenti. De kisgyermekeknek szürke iskolaruhát, tucat vászon zsebkendőt, új sárcipőt vagy meleg harisnyát csak akkor tegyünk az “árnyéktalan fa” fénykörébe, ha olyan sorbéli gyermekről van szó, akinél ezek a dolgok is váratlan örömet külön, szokatlan jólét-érzést jelentenek. De még itt is egyébbel, játékszerrel, csillogással beszórva, eltakarva.
Játékot tehát! A kereskedő páratlan bőbeszédűséggel ajánlja, mutogatja, működteti a géplele­ményesség és utánzóipar csodáit. Itt egy kis fűszeresbolt! Megtévedésig hasonló az igazihoz; a kasszafióknál mosolygó kisasszonybaba, a polc előtt elegáns bajuszos segéd úr, körül sonkák, szalámik, icipici kiflik és halak. Gyönyörű! Szinte kedvünk volna érte megint gyerek lenni! És kicsinyeink iskolából jövet ragyogó szemüket majd kinézik a kirakat előtt, s egy félórát késnek az ebédtől. S ha méregdrágán csakugyan megvesszük, és hazavisszük nekik, újabb félórán át csakugyan szóhoz sem jutnak a boldog ámulattól. De aztán, de másnap! Valami mélyen lehangolt érzéssel fogják konstatálni, hogy ilyesmit mégis jobb messziről nézni. Oly gyönyörű, de mit kezdjünk vele? A kiflik papírmaséból valók, a sonka oda van nőve a pulthoz, a halakat nem lehet megfőzőcskézni, megenni, újakkal pótolni. A nyájas segéd úr s a szép kisasszony bambán mosolyog egymásra, de itt nem történhetik tovább semmi! Legföl­jebb hogy a drága pénz miatt kissé bosszús szülő megkésett takarékossága pirongatásokban tör utat. “Már eltört. Nem vigyázol. Sohasem lesz semmid! Milyen szép volt úgy egyben!” Ó, vigyázzunk nagyon – emlékezzünk vissza többször a magunk gyermekségére -, nehogy szomorúságok, első, éles szenvedések, keserves csalódások fakadjanak az örömök forrásainak szánt ajándékok nyomán. A gyermek számára nem játék a játék, hanem komoly dolog, komolyabb az iskolai tanulásnál, mert ez egy jövendő, nagyemberi élet ügye, mely idegen tőle, s melyet még fel nem foghat; a játék ellenben akkori, gyermekéletének eleme és tartalma. A drága papírmasé-bolt helyett elég egy egyszerű, serpenyős, hűen utánzott és arasznyi hosszú kis boltmérleg-játék, amihez súlyocskák is vannak. Mert a gyerek csakugyan szeret boltocskát játszani, hisz mindennapi élménye ez; de csak úgy, ha igazi holmit, édességet méricskélhet, vagy ha a papírt, port, miegymást kedve szerint nevezheti ki elemózsiának.
A gyermek, ha egészséges, sohasem szemlélődő, hanem cselekvő, ható, drámai hajlandóságú. A játékösztön alapja utánzás és képzelet. A gyermek a nagyok formájára cselekedni s fantá­ziája szerint átalakítani, változtatni, szétszedni és újra összerakni szeret. Szereti a dolgokra ráfogni, elhinni s elhitetni róluk, hogy nem azok, amik. Hisz egész életünk játéka és szépsége sem több ennél. A túl tökéletes boltocska annyira világosan, hozzátehetetlenül boltformájú, hogy épp ezért hajítófát sem ér. (Pardon, a “hajítófa” igen sokat érhet, mert pólyásgyereknek lehet göngyölni vagy puskaként célozni, kardmódra verekedni vele.) A kis játékmérleg a kereskedelmi tevékenység legélénkebb, legdrámaibb részének jelképszerű eszköze; már a pénz lehet papirosból, az áru homokból, a vevők levegőből, a fiókok gyufaskatulyából; de a bababoltost és babakaszírnőt minden életrevaló gyerek ki fogja dobni, mert ő maga akar működni, a cselekmény középpontjában állni, főszemély lenni. Ha kereskedést játszik, akkor boltos; ha fogócskát, cica; ha iskolát, tanító; ha vasutasdit, akkor konduktor akar lenni legin­kább. S a babát akkor szereti, ha ő anyja, öltöztetője, etetője, nevelője és pirongatója lehet.
A fiam naphosszat papírból vagdos ki mindenféle alakot – már minden vendégünk portréja elkészült így; – egy komoly bácsié gunnyasztó fülesbagolyhoz hasonlít legjobban. “Csak orra van – mondtam -, hát a szemek s a szája?” – “Azt írni kell!” (Rajzolni.) – “De csak egy lába van!” – “A másik a papír túlsó oldalán, azért nem látszik – no!”
A kislánynak is asszonyi ösztönei derengésében legtermészetesebb játékszere a baba. Lehet kisebb vagy nagyobb, de bútorai és holmija arányos legyen nagyságával. Úgy legyen öltöz­tetve, ha van, hogy minden ruhadarabja külön leszedhető legyen róla, még cipői és harisnyái is. Újabb csalódás, ha az ingecske és egyéb intim ruhadarab rá van varrva a fűrészpor lábszáracskákra. Ne tudjon a baba sokféle művészetet, nem baj, ha a szeme nem csukódik, papát-mamát zsinórrángatásra semmi esetre se mondjon; ehelyett legyen minden tagja mozgatható, s dereka karcsú; a hasas kis francia bébéken nem áll a ruha. Mert a munkásgyer­mek felnőtt munkásnőnek, az úrilányka felnőtt úrnőnek szereti öltöztetni legjobban a bábuját. Néha egész szerves életlevegőt alakít ki körülte. Az én bábuim együtt báloztak Erzsók barátnőméivel, de az övé előbb ment férjhez, mert az én fiúnak öltöztethető vőlegénybabámra várnom kellett két hétig; kifogyott a fajtája Jakobovicsnál. Az ifjú pár azóta első vizitre jött hozzánk, szertartásosan, röviden – a nő fekete selyemben. “Megyünk, cicuskám!” – mondta az ifjú férj. Később pólyásbaba kelengyét varrtunk – a jövevény meztelen, garasos porcelánbaba; cselédet rongyból csináltunk. Emlékszem a szobára; üres cigarettásdobozból!!! “szőnyeggel” leterített kerevet, egy törött nipp a makartváza, képkeretek selyemszalaggal áthúzott kártya­papírból, polcok gyufaskatulyából, párna, terítő, színes rongyból. Szegényes, de eredeti és elég ötletes szalon volt; amilyen ma az enyim, s amilyennek végleg maradnia kell. Most gyönyörű kis holmikat látok, kályhát ellenzővel, miniatűr lámpát, empire karosszéket, órát. Itt nem baj a “tökéletes”-ség a leány alakító ösztöne óvatosabb, egészben kegyeletesebb – s a babaszobában ő rendez, takarít, javítgat, varr és díszít. Milyen kimondhatatlan öröm, ha az édesanyja részt vesz az apró függönyök, párnák kitervezésében, ha törődik az apró konyhában folyó nagy­mosással, a képzelt bajokkal és játékestélyekkel. Még egyszer mondom; a gyermeknek legkomolyabb ügye a játék.
Mit mondjak még – annyi mindent kellene mondanom. Hogy a játék-zeneszerszámok, cimba­lom, hegedűk és fuvolák zenei hangokat s legalább elszenvedhetően tiszta közöket adjanak! Hogy a sportfelszerelések, szánkók, korcsolyák, miegyebek már csakugyan ne legyenek “alakíthatók”, hanem masszív, pontos, szolid munkák. És végre: – a könyvek.
A könyvek – itt meg kellene állni, ebben a kérdésben érdemes volna egyszer igazán bele­feküdni. Ha fiúgyerekről van szó, még hagyján; Robinson, Andersen, az örökifjú Jókai meséskönyve (a leaotungi emberkék az életem részévé vált), aztán Kipling Dzsungel-je (csak volna jó magyar fordítása), néhány indián történet – a Pál utcai fiúk, Vernétől tán a Két évi vakáció – olaszból Egy iskolaév története… ennyi talán, de valami. Hanem a lányolvasmá­nyok! Okos ember, könyvkiadó mondta egyszer gondolkodva és rezignáltan, hogy nem is lehet más irány jogosult itt, mint a lágyan szentimentális vagy a kedélyeskedőn gyakorlatias, gazdasszonykodó irány. S a tucatszám termő süldőlány-regények és novellák összes alakjai unalomig egyformán erre a két kaptafára szabódtak. A mesékben is alig van változat; a derék, de csúnyának ígérkező, félreismert fiatal leány mostoha viszonyok közt dolgos nővé, egyúttal bájossá, csinossá fejlődik. Szép és érzékeny ügy, de az élet másfélét, ezerfélét is produkál. Csakhogy mi köze lehet az élethez egy otthon tartott, védett, akarva tévesen informált, selyemgubószerűen várakozó állapotú, kis mai úri leánynak. A varróiskolás iparoslány-növendékeimnek hamarább tudnám, mi olvasnivalót adjak; de a középosztálybeli gyerek – – – nehéz sor! Ki merné más törvények ismeretében, más életlevegőben lélegzethez juttatni a gyermekét, mint ami előreláthatóan húsz-harminc esztendeig még élete, eleme lesz? Mit adhatunk a fiatal leánygyerek kezébe az émelygős és üzletszerű hanyagsággal sablonra gyártott lányregények helyett a “nagyoknak írt” könyvek, a remekművek közül. Grandet Eugéniá-kat talán? Hermann és Dorotheá-t minden bizonnyal; de minden klasszikus olvasmány fárasztó a maga tökélyében. És a Marlitt-félék nem ártanak-e nagy, semleges ártalmatlanságukkal, az életről adott hamis értesítéseikkel; s Jókai nem feszíti-e túl károsan az ifjúság fantáziáit? Régi kérdések, unalomig felhánytak, soha el nem döntöttek!

1910

Advertisements

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s