2016.11.28. Bartók Rádió. John Adams: Seherezádé

2016.11.28., hétfő
22:00 – 23:00 Bartók Rádió

Ars nova – a XX-XXI. század zenéje

Lemezújdonságok

1. Toru Takemitsu: Zárt szemek (Conrad Tao – zongora)
2. John Adams: Seherezádé.2
A fiatal lány meséje – Hajsza
Végtelen vágy – szerelmi jelenet
Seherezádé és a szakállas ember
Menekülés – Menedékhely
(Leila Josefowicz – hegedű, St. Louis-i Szimfonikus Zenekar, vez. David Robertson, km. Chester Englander – cimbalom)

A mikrofonnál: Varga János. Szerkesztő: Bánkövi Gyula.

2016.07.30. Bartók Rádió: Hungarikum lett a cimbalom

július 30., szombat

12.05: Népzene – itthonról
Hungarikum lett a cimbalom

Immár két hangszer szerepel a hungarikumok között, hiszen a tárogató mellett most már a cimbalom is felkerült a gyűjteménybe. Mindkét hangszer egyébként a XIX. század második felében született a világhírű hangszerkészítő, feltaláló Schunda Vencel József hangszergyárában, Budapesten. Mára a cimbalom használatos – a népzenén kívül – a dzsesszben, a komolyzenében és a világzenében is. Korunk legkiválóbb cimbalmosainak felvételeiből válogatnak a műsorban.

2016.06.11. Bartók Rádió. Tendl Pál cimbalmos

június 11., szombat

12.05 Népzene – itthonról
Néprajzi kalandozás: Az Őrség és a Göcsejség

A műsor délnyugat Magyarországgal folytatja a Kárpát-medence népszokásainak bemutatását. Ma, a nyugati határszélen fekvő Őrség, vagy Őrvidék, a Zala folyó forrásvidékén, illetve a Zalaegerszegtől délre elterülő Göcsej vidék folklórját ismerheti meg a hallgató. E vidéken számtalan kiváló muzsikus él: ilyen volt a körmendi születésű Tendl Pál cimbalmos-prímás.

2015.12.09. MR3. Sztravinszkij: A róka

MR-3 Bartók Rádió

december 9., kedd

10.00 Hang-fogó
1. Bartók: Tizenöt magyar parasztdal (Sándor György – zongora)

2. Sztravinszkij: A róka – burleszk (George Irving Shirley, Loren Driscoll – tenor, William Murphy – bariton, Gramm Donald – basszbariton, Köves Tóni – cimbalom, Columbia Kamaraegyüttes, vezényel: a szerző)

3. Kodály: Marosszéki táncok (Budapesti Fesztiválzenekar, vez. Fischer Iván)

4. Beethoven: F-dúr románc (Kovács Dénes – hegedű, Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vez. Lehel György)

5. M. Haydn: D-dúr szimfónia (Neussi Kamarazenekar, vez. Johannes Goritzki)

6. Mozart: C-dúr fuvolanégyes K. 285/b (Szebenyi János – fuvola, Kiss András – hegedű, Bársony László – mélyhegedű, Botvay Károly – gordonka)

7. Händel: IX. Chandos anthem (Patrizia Kwella – szoprán, James Bowman – kontratenor, Ian Partridge – tenor, Michael George – basszbariton, The Sixteen Ének- és Zenekar, vez. Christophers Harry)

8. Lemezújdonság: Bach: G-dúr szólószvit BWV. 1007. (Niklas Schmidt – gordonka)

A mikrofonnál: Schaefer Andrea Szerkesztő: Bánkövi Gyula

stravinsky_8

2015.11.13. MR-3: Útlevél nélkül

MR-3 Bartók Rádió
november 23., péntek

22.00 Útlevél nélkül – az igazi crossover
Útirány: Maros vidéke, Mars

1. Marossárpataki cimbalmos táncdallamok (Berzenke Együttes)
2. Hubay: III. csárdajelenet (Maros vize folyik csendesen (Szigeti József – hegedű, Földes Andor – zongora)
3. Gabalygós – Marossárpatak (Székelyföld, Unger Balázs és barátai)
4. Weiner: I. divertimento – III. tétel – Marosszéki keringős (Pantaleon Cimbalomegyüttes)
5. Kodály: Marosszéki táncok (Philharmonia Hungarica, vez.: Doráti Antal)
6. Biber: Battalia – Mars (Il Giardino Armonico, vez: Giovanni Antonini)
7. Holst: Bolygók – Mars, a háborúskodó (Londoni Szimfonikus Zenekar, vez.: Adrian Boult)
8. Bowie: Élet a Marson (King´s Singers)
9. Erdész Róbert-Kollár Attila: Marsbéli krónikák – részlet (Solaris Együttes)

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia
Zenei szerkesztő: Veisz Gábor

Gárdonyi Géza: Az árva legény

 – Hallod-e, Zsófi, szavam volna hozzád…

Úgy reszketett a szálas, erős legény, mikor ezt kinyögte. Még a susogó szellő is elhallgatott a falombok között, az égen járó hold is mintha megállt s rábámult volna Pala Ferkóra, mikor ezt kimondá.

Tuba Zsófi akácfalevelet tépdesett fehér ujjaival. Azon találgatta, hogy mit szóljon a szóra, hiszen eddig nem volt hozzá szava a legénynek, csak csókja, sok édes csókja -, s a csókra olyan könnyű a felelet! Fölöttük a fehér nyárnak ezüstös levelei is remegtek, mindnyájan remegtek, mikor Pala Ferkó ezt kimondotta, s olyan nehéz volt a levegő!

– Hát csak mondd! – felelt végre a leány, s eldobta kezéből a falevelet, aztán a köténye fodrával kezdett babrálni.

Pala Ferkó hátrasimítá ujjaival hosszú fekete, göndör haját, aztán megfogta a leánynak puha fehér kezét, és belenézett két ragyogó szemével annak a szemébe.

– Hát ugye hogy szeretsz…

– Szeretlek, szeretlek – felelt idegesen a leány.

– És hogy én is szeretlek, de nagyon…

– Azt tudom!

– Hát elvennélek én, Zsófi!

Olyan elszántsággal mondta ezt a legény, mintha legalábbis azt mondta volna: “Kivetem érted a világot a sarkaiból!” – S a legény szíve erősen dobogott. A szellő zúgni kezdett a fű között, a hold elbújt egy felhő mögé, a falevelek még jobban reszkettek, s a magas fűszálak úgy ingatták fejeiket, mintha nagyon rosszallanák ezt a dolgot.

– Bolond vagy te, Ferkó! – felelte kisvártatva a leány – hiszen nem mehetek én hozzád!

– Ugyan miért?

– Nincs neked se apád, se anyád, a nevedet is más adta kegyelemből, talált gyerek vagy, úgy dobtak el, mit mondana a világ ehhez, azt mondaná: “Lám, a gazdag Tuba István lánya sehonnaihoz ment feleségül.”

A leány zihált, kapkodott a lélegzet után, mikor ezt kimondta, aztán elkapta a kezét, hátrább lépett, lassan elindult, sietve ment tovább, később pedig futott.

A legény ott maradt a kövön, a nagy nyárfa alatt, nézett hosszan, merőn maga elé. Arca kifehérlett a sötétségből, nem volt annál fehérebb a patyolat ingujja.

Az erdő mélyén felzúgott a szél, s ingatta, tépte a lombokat.

– Bort ide, száz akót! – kiáltott a Keszeg csárdában Pala Ferkó, s olyat vágott öklével a hosszú fenyőfa-asztalra, hogy a széles üveglámpás a borosüvegekkel együtt táncolni kezdett rajta.

– Nini a Ferkó! – szóltak bámulva a legények, s mindegyik nyújtotta eléje a poharát.

– Sose voltál itt!

– Azért jöttem!

– Sose ittál bort!

– Ma iszom!

– Tán megnyerted a nagy lutrit!

Pala Ferkónak ajkán volt a szó: “Elvesztettem az életemet!” De nem mondta ki. Elfogadta a poharakat. Ivott mindegyikből. Aztán ő is töltött mindegyikébe, s koccintott velük.

A sarokban cigányok voltak. Rázendítették a csárdást: sírt a hegedű, visongott a klarinét, morgott a bőgő, a cimbalom cifrákat pengetett a nótába.

Pala Ferkónak átkozott jó kedve volt. Kiállt középre, s ott táncolt egy nagy üveg borral. A legények nem tudtak hova lenni örömükben. Olyan jókedvük kerekedett, mintha valami nagy szerencse érte volna őket.

De ki az ördög is hitte volna, hogy ez a Pala Ferkó ilyen víg cimbora tud lenni, hiszen úgy táncol ez, hogy az urak se különben, s úgy iszik, mintha egyebet se tanult volna.

Hajnal felé el volt ázva mind. Ott feküdtek szanaszéjjel a földön és a lócákon.

A prímás is be volt rúgva. Odalökték a búbos mellé, itt is maradt: a lába feljebb volt, mint a feje, de azért aludt. Keresztben feküdt, rajta a nagybőgős a bőgővel együtt. A klarinétos sem győzte már szusszal. Lekuporodott a sarokba, ott aludt. A kontrás szétterpeszkedve feküdt a földön, mint a megcsapott béka, a kezében egy összetörött hegedűnek a nyaka: úgy aludt, mint a föld.

A csárdában csak ketten voltak ébren: Pala Ferkó és a cimbalmos.

Ferkó rákönyökölt az asztalra. Fehér arcába belesütött a lámpa. Hosszú fekete haja ráomlott kezére.

– Melyiket játsszam, Ferkó? – kérdé a cimbalmos.

Ferkó belebámult a lámpába, csak néhány perc múlva felelt:

– Azt játszd, ha tudod, hogy: “Kitették a holttestet az udvarra!”

A cimbalmos egy mély futammal kezdett mélázni e szomorú nótán. Aztán erőteljesek lettek a futamok, s úgy zokogott a cimbalom, mintha értette volna, hogy ez egy temetés nótája, egy árva legény temetésére csinálta a fájdalom, egy olyan árva legényére, akinek nem volt sem apja, sem anyja, aki siratta volna, sem szeretője, aki ráborult volna a koporsójára.

Nagyon szép dal ez, egész egy történet, s olyan szomorú, mintha ezzel szokták volna temetni az apátlan, anyátlan, boldogtalan szegény legényeket!

A cimbalmos eljátszotta háromszor, aztán elnyomta ujjaival a húrzengést, s felnézett.

Ferkónak még fehérebb volt ekkor az arca. Csendes, bágyadt hangon mondá:

– Csak ezt játszd mindig!

És a cimbalom újra sírni, zokogni kezdett. A falon árnyak lebegtek. Künn a vihar tombolt. A szél ott sóhajtott az ablaknál, s csapkodta az üveghez az elrablott nyárfaleveleket.

Sokáig játszott a cimbalmos: ismételgette, meg elől kezdte a nótát; néha egy-egy szakot valami névtelen, szomorú ábránddal helyettesített, aztán egyszer csak megint befejezte a dalt, s végigsimította ujjaival a zengő húrokat.

Pala Ferkó már akkor nem nézett reá nagy fekete szemeivel; feje oda volt omolva két izmos karjára; fekete selyem haja alól csak a keze fehérlett elő.

A cimbalmos azt hitte, alszik.

Pedig nem aludt.

Rézzel cifrás kis kése szívébe volt ütve – halva feküdt már akkor az árva legény.

 https://i0.wp.com/www.mke.hu/lyka/05/e5p365.jpg

Jókai: Egy farsang az Alföldön 2.

Míg odabenn hangosabbra válik a vigalom, künn a pusztán szállingózik a hó; beszürkült az ég egészen; nincs holdvilág, csak a hófény derengeti az éjszakát. Alig látszik a sík mezőn, merre van a nyomás, amit a legutóbbi szán hagyott maga után a hóval behordott úton.

Ezen a kétséges úton, melyet az éj s a hóesés mindig jobban eltakargat, megy két utas egymás után. Az egyik egy lovag vagy lovagnő, a másik egy ordas farkas.

A lovagnőt bő köpönyeg fedi; fején prémes süveg, csak szaváról ismerni meg, hogy nő.

Lovával beszélget, mely fel-felemeli okos fejét, füleit hegyezve, orrával szaglálva, s nyugtalanul vihog, s fejét szügyébe vagdalja. Érzi a közelgő farkas szagát.

– Ne félj semmit, kedves Dryászom – csak egy farkas az, nem jön több. Voltál te velem már nagyobb veszélyben is. Tudod, a medvevadászaton Gyergyóban.

A ló visszanyerít, mintha tudná, hogy mit beszélnek hozzá.

– No, ne siess! Csak halkan menjünk, poroszkálva, mert különben elvesztjük az utat. – Ellenségünk nem mer közelebb jőni. S ha jő, majd kárát vallja. Lásd, mind a két pisztolyt elhoztam. S tudod, hogy én nem hibázok.

A paripa hátranézett, mintha csakugyan látni akarná a pisztolyokat, s amint a sárkányokat egyenkint pattogni hallá, büszkén emelte föl fejét, most már nem fél.

Most erdőbe ért az út, ahol nem lehetett róla letévedni többé, itt galoppban ereszté paripáját a lovagnő, olyan bizton ülve rajta, mint egy férfi.

A farkas, mely addig szintén poroszkálva ügetett a lovag után, amint az galoppban indult, egyszerre elkezdett száguldva rohanni utána; eddig csak kerítette, most már üldözőbe fogta.

A lovagnő visszanézett, s látta, hogy a tér fogy közöttük, az erdő sötét volt, a táj elhagyott és laktalan, a paripa ösztönszerűleg nyargalt mindig sebesebben.

Végre a fák között kerülőt csinált az út; a lovagnő kénytelen volt azt követni, mialatt az ordas az egyenes iránynak rohanva, keresztültörtetett berken és bozóton, s eléje került.

– Most csendesen állj, Dryászom! – szólt lovához az amazon, megállítva azt az eléje siető vaddal szemközt. – Félre ne szökjél! Szép csendesen állj! Itt vagyok én. Ne félj semmit!

A farkas üvöltve szökött elő a zúzmarás csalitból, zölden villogó szemekkel rohanva a paripa felé, mely reszketés nélkül állt előtte. Ötlépésnyi távolban érte a lövés; a roppant fenevad, derék ordaskan volt, hengerbuckát vetve bukott a ló lábai közé. A paripa hozzáfújt haraggal, azzal átugrott rajta, és ügetett tovább; olyan büszkén rázva fejét!

Néhány perc múlva kiértek az erdőből, s a kibontakozó táj sarkában meglátszott a lovagnő előtt a kivilágított ablakú kastély.

– Ah, még várnak ránk, Dryász; látod, még jókor is jövünk: mindjárt megpihenhetsz otthon. Te is jobb szeretsz itt, mint Kolozsvárott. Régen voltál itten, ugye? Odatalálnál mármost bekötött szemmel is innen?

A mén bókolt rá a fejével, s valóban nem kellett őt kormányozni többé, oly szépen kitalálta maga, merre tér el az út a kastély felé, pedig három ösvény is szelte azt keresztül.

Egy óranegyed múlva a kastély udvarán állt meg a paripa. Dráva csodálkozva vihogott körüle, mintha sehogy sem tudná felfogni, mit keresnek ezek most itten, kikre éppen nem vár senki.

A tiszttartó ablakain keresztül a cimbalom víg pengése hangzott a brúgó haragos mordulásai közől. Odabenn most vígan vannak; a cselédség is kényén-kedvén mulat, senki sincs a tornácon.

A lovagnő leszáll nyergéből, s paripája nyakára vetve a kantárt, gyöngéden ráüt kezével, és azt mondja neki:

– Eredj szállásodra.

A mén azzal egyenesen megindul az istállók felé; az ajtó, melyen be akar menni, tolózárral van becsukva, pedig a többi nyitva levő ajtókon, tudja jól, hogy neki nem illik bemenni. Nagy okosan megfogja szájával a tolózár nyelét, s kinyitja maga előtt az ajtót, s beléptet saját lakába.

A lovagnő pedig egy földszinti sötét ablakon kocogtat be; ott a vén kulcsár lakik, aki bizonyosan nem tart a mulatókkal, mert nyolc órán túl soha senki kedveért életében ébren nem volt. Csakugyan most is álmából kel föl; kijő a várakozó hölgy elé, kinek jelenléte egy cseppet sem látszik őt megdöbbenteni. Le akarta ugyan venni előtte tiszteletből a bagósüveget, de a lovagnő látta, hogy az nagyon a fejébe van nyomva, nehezen fog kijőni, s kérte, hogy hagyja abba; inkább siessen felnyitni a másik szárny szobáit, azután menjen az istállóba, nyergeltesse le a lovát, jártassa meg egy kicsinyt, s azután adasson neki abrakot; neki pedig azután hagyjon békét, mert semmire sem lesz szüksége.

A kulcsár szótlan ember volt; tette, amit mondtak neki, kinyitogatta a grófi lakosztály szobáit; meggyújtotta a gyertyákat; tüzet rakott a kandallóban, és jó éjszakát kívánt, valószínűleg gondolt magában rá, hogy egyéb szükséges foglalkozást majd teljesít a tiszttartó szobaleánya; az nem a kulcsár dolga.

– Micsoda vigasság van ma a tiszttartónál? – kérdé a delnő az eltávozót.

– Ezüstlakadalmát üli – felelt ez, egy nagy ásítást nyomva el a markában.

– No, hát nem kell őket háborítani. Ne szóljon felőle senkinek, hogy itt vagyok, hadd mulassanak; hozzon egy üveg friss vizet, egyébre nincsen szükségem.

A kulcsár szót is fogadott, behozta a vizet, ellátta a lovat, azután szobájába ment, és aludt tovább; – a másik lakosztályban semmit sem tudtak meg az új vendég ittlétéről.

Az új vendég egy fiatal, szőke hölgy volt, nagy, eleven, nyílt kék szemekkel, miket vékony barna szemöldök rajzoltak körül, elöl csaknem összeérve, mi oly különös merész kifejezést adott az egész arcnak. Ha oly finomak nem lettek volna e szemöldök, tán félni is lehetett volna tőlük.

Vékony ajkai s keskeny tojásdad álla valami olyan szeszélyes tekintetet adtak e minden vonásaiban szellemdús arcnak, mely az első tekintetre meglep, míg az apró szőke fürtök, mik a félredobott kalap alól kiszabadultak, valami csendes melankóliát iparkodtak arra árnyékolni, ha úgy egyszer csendesen megállt, és lehajtotta fejét.

Csakhogy az egy percig tartott; a fiatal hölgy a szobában végigjárva, hirtelen egy tükör elé ért, s amint abba véletlen belepillantott, egyszerre elnevette magát, összecsapta a kezeit, szemébe kacagott saját képmásának, mintha kacagnának azon mind a ketten, hogy most éppen itt találják egymást, ahol éppen nem gondolták a találkozást. Azután megcsóválta fejét, s megfenyegeté ujjával a tükörbeli alakot, az is megcsóválta fejét, s visszafenyegetett. Azzal hátat fordítottak egymásnak.

A hölgy ajkain még azután is vonaglott át majd a gúny, majd a jókedv mosolygása. Míg a tűz pattogva éledt a kandallóban, odatartá piciny csizmácskákba szorított lábait melegedni, azután elkezdett a teremben fel s alá járkálni, lovagvesszejével suhogtatva; néha éppen úgy tett, mintha valami ideális alaknak a hátára húzgálna vele jó nagyokat, s ilyenkor úgy szikráztak sötétkék szemei; arca olyan kegyetlen volt; utoljára akkorát csapott vele az asztalra, hogy még az is nagyot szólt rá, pedig nem is érezte. Azután, mintha el volna fáradva, egy karszékbe veté magát, fejét tenyerébe hajtá, s csendesen elbámult a kandalló tüzébe, olyan mozdulatlanul, mint egy szobor.

Az épület másik felében pedig táncoltak és muzsikáltak. Ámbátor azonban tiszttartó uramnak ezüstmenyegzője volt ma, és ámbátor ezüstsarkantyús csizma volt a lábán, azért ő mégsem sajnálta a legnagyobb vigasság közepéből abban az ezüstsarkantyús csizmában kimenni az udvarra, és sorra vizsgálni az istállókat: az a sok idegen kocsis nem aludt-e el pipával szájában; nem rugdalják-e egymást a lovak; helyeiken vannak-e a cselédek; mert ha azután valami baj történik, megütheti a patvar az ezüstlakadalmat!

Amint az istállóajtókat sorra járja, egyszer csak megdöbbenve áll meg: hát ezt ki nyitotta volt ki? Benéz, és látja, hogy oda is van egy ló bekötve. Ejnye, hogy mernek a grófi lovak osztályába is vendéglovakat kötni? Ki tette már ezt? Nincsen elég hely a többi istállókban? Mindjárt be is ment maga, hogy azt az idegen paripát átszállítsa; de alig nyúlt hozzá, mikor az jókedvűen elkezdett rá vihogni, mint valami régi ismerős, s a szájával egyenesen a zsebébe nyúlt, onnan kihúzta a zsebkendőt, feltartotta, megrázta, s azután eldobta, miután nem volt benne semmi.

– Nézd, nézd – dörmögé a tiszttartó. – Ez éppen úgy tesz velem, mint a Dryász szokott, egyszerre a zsebemnek megy, ha lát, s ha nem lel benne cukrot vagy kenyeret, megzálogol: elveszi a zsebkendőmet vagy a dohányzacskómat; ugyan ki lova lehet ez?

Lámpást hoztak elé; a tiszttartó bámulva ismert a paripára: ez a Dryász.

A ló visszanyerített rá, mintha nevetve mondaná: „persze, hogy a Dryász vagyok, hát nem ismert rám az öregúr?”

– De hát hogy jő ez ide? Ki látott valakit idejőni rajta? Senki sem tudott semmit.

A kapu nyitva volt, hogy ha vendég jő, betaláljon rajta; a cselédek pedig mással voltak elfoglalva. Egy kocsis tudott annyit, hogy látott valami embert, de nem tudja, hogy kit, aki megjártatta a paripát, és abrakot adott neki; de nem állítja bizonyosan, hogy nem álmodta-e ezt.

– Kit hoztál, Dryász? – kérdé a tiszttartó a paripától, mely hízelegve dörzsölé hozzá a nyakát. – A gróf jött rajtad?

Dryász megrázta a fejét e kérdésre. Nem az jött.

– Tán a grófné? – kérdé tovább a tiszttartó, egyre jobban hüledezve saját kérdései vakmerőségétől.

A paripa helyeslést intett. A grófné jött.

– Az öreg grófné?

A paripa tagadta azt.

– Hát – a fiatal? – Alig lehetett hinni, hogy az igaz legyen.

Pedig a ló azt intette, hogy úgy van.

Semmi kétség sem lehetett többé. Dryász nem szokott sem hazudni, sem tréfálni. De hol van hát, aki jött? Kivel beszélt?

Erre a kérdésre legtöbb bizonyosságot lehete szerezni azáltal, hogy a grófi lakosztályhoz menjen az ember, s ott tudakozódjék.

A bejárat alatt már meglepte a tiszttartót az, hogy a tornácra vezető ajtó nyitva van. Belépett rajta; az előszoba, az étterem mind sötét volt, hanem a következő szoba kulcslyukán át már világosság látszott.

A tiszttartó még most sem tudta, hogy nem valami lelket vagy kísértő szellemet fog-e ott találni, s úgy dobogott a szíve, midőn a kilincsre tevé a kezét.

Elébb mégis kocogtatott. Arra pedig nem kapott választ. Másodszor is kocogtatott, arra sem mondták, hogy „szabad”; már erre elszánta magát, s halkan felnyitá az ajtót, s a kandalló fénye mellett látta ülni a méla hölgyalakot, tenyerébe hajtott fejjel, szomorú, halavány arccal, hogy most igazán megrezzent tőle.

Lehetetlen az, hogy ő legyen!

Amint a neszre felpillantott a hölgy, a közeledő arc láttára megelevenültek vonásai, elmosolyodott, felugrott székéről, s eléje futott, tréfás csodálkozással kérdezve:

– Hát kegyed hogy jő ide, jó tiszttartó bácsi?

A tiszttartó szájában megakadt a szó. Éppen ő akart ilyesmit kérdezni a hölgytől, s szörnyen meg volt lepve, hogy éppen az kérdi ezt tőle.

– Mikor én azt mondtam, hogy ne háborítsák ma kegyedet a mulatságban; ki mondta meg, hogy itt vagyok?

– Instálom: a Dryász…

– A Dryász mondta? – szólt csengő kacagással a hölgy. – Nézze az ember az árulkodót!

– De instálom, grófkisasszony… vagy báróné… – hebegé a tiszttartó zavarodva.

– Csak maradjunk a kisasszonynál, jó bácsi – szólt a hölgy, kellemesen rázva vállacskáit a kitörő nevetéstől. – Nem vagyok báróné.

– Hogyan, kérem alássan?… – kérdé a jó ember, ki egyre nagyobb zavarba kezde jőni. – Hát a kitűzött menyegző?

A szép hölgy jókedve egyre nőtt; alig bírta kimondani:

– Megszöktem előle.

A tiszttartó arcán el nem fojthatott öröm mosolygása derült ki; kicsinyben múlt, hogy együtt nem kacagott a kisasszonnyal; ami különben is ritkaság nála.

A kisasszony nem állhatá meg, hogy ezért nyakába ne boruljon az öregnek, ki egyik zavarából a másikba kezde esni.

– De a báró! – A nagyságos báró úr.

– A báró? Azt otthagytam a faképnél.

– A faképnél? Hehehe. Instálom…

– Azt tettem vele – szólt a hölgy, és most már nem nevetett; most már a szemei szikráztak; felkapta lovagvesszejét, s annak a gombos felével kezdte szavait kísérni. – El hagytam jőni egész az oltárig, fel hagytam öltözni nagy cifrán, össze hagytam jőni a násznépet; engedtem neki elmondani az egész vallomást a pap után: ah, hogy tudott alakoskodni! Minden mondását úgy szavalta, ahogy a rossz színészek, mikor aztán tőlem kérdezték, hogy szereted-e ezt a férfit, azt feleltem rá: „Nem szeretem!”, és eltaszítottam a kezét magamtól, és lenéztem az egész világ előtt! – Ah, ez jólesett!

A delnő úgy csapott e szónál a kandalló márványára a korbács nyelével, hogy annak achátgombja százfelé szakadva repült szét.

– Ez jólesett itt! – szólt a szívére ütve kis kezével, melyben annyi erő volt.

Az öreg tiszttartó is úgy tett, mint aki szeretné nagyon átengedni magát az örömnek, ha éppen valami oka megint nem volna a szomorkodásra.

– Többek között, nem tudja kegyed, hová ment az atyám Kolozsvárról? Senkit sem találtam otthon – kérdezé a grófhölgy.

Hiszen éppen ez járt most a tiszttartó fejében, ami őt sehogy sem engedte örülni.

Sietett is rá felelni.

– A méltóságos úr éppen Pozsonyba ment.

– Az anyám is?

– A nagyságos asszony is.

– Talán éppen énmiattam?

– Valóban, csupán nagyságod miatt.

– Szegény jó mostohaapám. Sajnálom, hogy azt az utat teszi miattam ebben a hidegben. De csak nem eresztette ön el bunda nélkül? Sajnálnám, ha meghűtené magát végettem.

– Bizony pedig éjszaka utaztak el, s azt mondták, hogy éjjel-nappal fognak váltott lovakon sietni, csak hogy elébb odaérjenek, mint – mint…

– Mint ez a házasság végbemegy? Szegény jó apám, milyen gondos irántam. Minek nem tette volna ki magát, hogy engem megőrizzen. Haragudott nagyon?

– Ő nem, hanem a nagyságos asszony igen. – Hát atyám nem haragudott?

– Nem. Ő sírt.

– Sírt? – szólt egyszerre elszomorodva a delnő, s búsan lehajtá szép arcát tenyerébe. – Ő sírt miattam? És nem vádolt, nem kárhoztatott, nem panaszolt ellenem?

– Egy szót sem hallatott előttem.

– Nem mondta, hogy rossz, háladatlan némber vagyok? Nem mondta, hogy nem érdemlette azt tőlem, hogy éppen olyan embernek adjam kezemet, ki őt oly keserűen megbántotta? Szóljon ön igazat! Nekem nem fog az rosszul esni. Mondja meg, nem készült-e engemet megölni? Nem mondta, hogy ahol megtalál, ott lő agyon?

A delnő hevesen ragadá meg az öreg tisztviselő kezét, s leste ajkairól a szót, mintha egyaránt félne az igentől és a nemtől.

– A nagyságos asszony, a grófné, igenis beszélt így; de istenem, lehet-e azt tőle rossz néven venni?

– Hát atyám? Atyám?

– Ő hallgatott.

– Hallgatott? Annyit sem mondott, hogy ez mégis hihetlen, hogy itt tévedésnek kell lenni? Nem is vádolt? Nem is mentett?… Ő megvetett engem…

A csüggeteg szép fő, szomorúlombos fürteivel, olyan igazán fejezé ki a bánatot, mit a hölgy érze e percben.

Még egy kínos kérdésen kellett keresztülesni.

– Hát testvérem, a szegény kis ártatlan gyermek, mit tud felőlem? Elmondtak ennek is mindent? Leírtak-e előtte mint valami őrültet és rémületre való példát? Vagy hallgatnak felőlem, ahol ő jelen van, mint egy elveszett felől? Elvitték-e őtet is magukkal, vagy bezárták valami kolostorba, hogy el ne tévedjen, miként én?

A tiszttartó örömest is, meg nem is örömest felelt mind e kérdésre; mert a legjobbat felelhette ugyan rá, de nem tudhatta, hogy mi lesz azután a felelet következése.

– A nagyságos kisasszony – a grófkisasszony – Cecilie comtesse – valójában nem tud semmit az egész dologról; nem is vitték őt magukkal, nem is zárták kolostorba; – hanem most éppen – itt van.

– Hol? Itt? – kérdezé a delnő, felnyitva karikára azokat a nagy kék szemeit, mintha azt sem tudná, hogy hol van e percben.

– Itt az én lakásomon – felelt a jámbor férfiú egy kicsinyt elégedett arccal –, az én feleségem ügyelete alatt; a gróf úr maga bízta rá; azt mondta neki, hogy egy évig maradjon itt, és tanuljon háztartást a jó asszonytól: már meg is szokott nálunk a comtesse.

– Cecilie itt van? – sikolta kitörő örömmel a grófhölgy, s tenyeribe tapsolva szökött fel helyéről, mint akivel a legváratlanabbul történt valami nagy öröm. – Cecilie, az én kis bubuskám itt, ebben a házban? Mit csinál ő most?

– Bizonyosan táncol.

– Táncol? – kérdezé visszahökkenve a delnő; mintha azt hinné, hogy a tiszttartó először életében kezd el élceket mondani, s azokat most őrajta próbálgatja, hanem azután hirtelen eszébe jutott, hogy mi van ma itt a háznál, s ismét kiderült változékony arca. – Vagy úgy? Hisz itt ma lakodalom van; mégpedig ezüst; s az én kis cicuskám valószínűleg nyoszolyóleány; és most viszik a táncba. No, ez derék! Tehát éppen meg fogom őt látni.

– Kívánja a grófkisasszony? Mindjárt idehívom.

– Dehogy hívja! Ugyan, öregúr, hogy gondol ilyet, vőlegény létére? Egy leánykát elhívni a táncból, mikor az ember egy fordulót valamennyi nénjeért sem adna. Majd odamegyek én.

A tiszttartó, úgy látszik, hogy mai nap folytonos csudák megérésére virradt.

– Szeréna comtesse odajőne mihozzánk? Megalázná magát?…

– Hahaha! – nevetett a delnő. – Ön ezüstvőlegény, aki huszonöt esztendőt élt nejével örömben, én pedig szalmamenyasszony, ki az oltárnál hagyta a vőlegényét. – Itt egyszerre elszomorodott. – Vagy tán éppen megfordítva értette ön? Óh, ne féljen semmit! Én nem fogom senkinek a kedvét elrontani. Víg leszek, mint a többi, ha visznek, táncolok én is. Valami különös eleganciával sem zavarom meg az egyszerű falusi kört – ebben a félig úti, félig lovagló toalettben; ha pedig valaki elég kíváncsi lesz azt kérdezgetni, hogy mi hozott most engem ide: azt csak bízza ön rám; annak majd mondok én olyan válogatott történeteket, hogy lesz neki min bámulni.

A jámbor úr nem tudott mi ellenvetést tenni; pedig igen jól érezte, hogy itt most ő is olyan felelősségbe keveri magát, amiről sokkal nehezebb lesz számot adni, mint esztendő végén az egész somlyóházi uradalomról; hanem már annyira ismerte Szerénát, hogy kapacitálni nem próbálta.

A delnő kissé félresimítá minden tükör nélkül omlatag fürteit, azzal beleakasztá kezét a kis öregúr karjába, s inkább ő vitte azt, mint az őtet végig az épület belső folyosóján, ahonnan egyenesen abba a terembe lehetett belépni egy téli és egy nyári ajtón keresztül, ahol éppen javában járta a tánc.

A teremben éppen lengyelt jártak, midőn a tiszttartó feltárta az ajtót, s Szerénát előrebocsátva kifelé görbített karral, maga nagy áhítatosan fél fejel hátramaradt, míg a delnő otthonias vidámsággal lépett be a barátságos körbe, első tekintetével is testvérét keresve.

Cecilie éppen táncolt; amint megpillantá Szerénát, egyszerre otthagyta táncosát, odarohant testvéréhez, az meg őhozzá, s ott nem törődve senkivel, egymás nyakába borultak; Szeréna úgy összevissza csókolá Cecilie arcát, szemeit, homlokát, hajának minden fürtjét, hogy az egy szerelmes vőlegénytől is sok lett volna; elhalmozva őt hízelgő nevekkel: „Kedves kis bubiskám, édes szép tubagalambom; mézes cukros aprószentem”; a társaság rájuk bámult; tiszttartó úr vállai közé húzta a fejét, mint aki nem oka semminek; tiszttartóné asszony pedig, amint éppen jött be a mellékszobából, egy tál frissen sült fánk a kezében, s meglátta azt a jelenetet ott maga előtt, úgy ejté el a tálat a kezéből, hogy valahány fánk, annyi táncos lába alá gurult. Akkor sem a fánkjait sajnálta pedig, hanem összecsapta a kezeit:

– Szentséges Jehova! Ez Szeréna grófné.

Tiszttartóné asszony nagyon örült rajta, hogy szétgurult fánkjainak esetére háríthatta azt a savanyú ábrázatot, amit továbbra is megtartott. Ő, köztünk mondva, nem nagyon szerette Szeréna comtesse-t, ebben az órában éppen nem várt reá. És különösen nem nagy örömét találta abban, hogy Szeréna és Cecil éppen itt jőnek össze. No – nem illik szegény embernek a nagy urak magaviseletét bírálgatni: de annyi bizonyos, hogy maga a gróf sem igen fog örülni, ha megtudja, hogy Cecil Szerénával találkozott.

Az egész társaságban egy vidám arc nem fogadta Szerénát testvérén kívül; ki megijedt, ki elbámult rajta; a jobb kedvűeket nyugtalanítá sajátszerű megjelenése, mindenki talált benne valami rendkívülit, valami kimagyarázhatlant, ami az emberekben bizalmatlanságot gerjeszt; az avatottabbak, kik fülheggyel érinték a magasabb mendemondák szelét, annyit tudtak már felőle, hogy ez valami nőnemen született filius prodigus; aki anyjának és mostohaapjának sok gondot szerez régóta; s bár ne higgyen az ember semmit a rossz nyelvű pletykabeszédből, annyi bizonyos, hogy a grófkisasszony, a szülői hatalom alól emancipálva magát, saját kezére él, s nagyon keveset törődik a világ véleményével, ellenkezőleg, szörnyű mulatságosnak találja, ha mindenféle együgyű embereket olyan kigondolhatatlan galibákba keverhet, csupa jó szeszélyből, amitől azok aztán egész életükre híresek maradnak.

Képzelhetni, hogy egy ilyen üstökös váratlan megjelenése milyen hatást idézhetett elő egy olyan csendes, diákos társaságban, mint amilyen a tiszttartó vendégeié volt.

És ez a különös teremtés mégis egyszerre otthon találta magát köztük. A tiszttartónét olyan szépen felköszönté, mintha könyvből olvasta volna. Aki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy egyenesen csak az ő ünnepélyére jött ide; az anekdotás öregúrral barátságosan kezet szorított, az öreg asszonyságokat név szerint üdvözlé, s azután vidámon kérte az egész társaságot, hogy folytassák tovább az általa megzavart táncot.

Olyan szívesen, olyan nyájasan tudott kérni, hogy kénytelen volt neki engedni az ember. Ő maga biztatta Cecilt, hogy menjen el azzal a szőke fiatalemberrel, aki olyan szemérmesen figyelmezteti, hogy még hátravan egypár forduló a lengyelből. Ő meg azalatt leült az öreg asszonyság mellé, aki úgy ígérkezett táncolni azokkal a mankókkal, annak kezdé el magasztalni kis testvérét; mennyi bájjal táncol, mily szemérmesen süti le szemeit, valóságos kis angyal! – Amivel azt az asszonyságot nagyon megnyerte magának.

A néhány fordulónak hamar vége lett; Cecil után következett a szép Amália a fiatal Adonisszal, Borcz Adorjánnal a táncba.

– Festeni való szép pár! – súgá Szeréna az öreg asszonyságnak. – Igazán eszményi alak mind a kettő.

Az öregasszony gondolta magában; „Csakugyan rendkívüli teremtés ez mégis; milyen merész kimondani, hogy egy férfit szépnek talál, s amellett milyen szerény bevallani, hogy annak társnője is szép.”

Adorján szemei az első fordulónál találkoztak Szeréna tekintetével. Még akkor csak egyszer botlott meg a sarkantyújában.

– Gyönyörűen lejt mind a kettő – súgá Szeréna szomszédnéjának, elragadtatott arckifejezéssel szemlélve a táncolókat.

A második fordulónál Adorján, amint Szerénára talált pillantani, úgy elveszté a lépést, hogy táncosnéjával szinte összecsapódott; azután meg elfeledé a figurát, amit kellett volna csinálnia, belesült a részletekbe; utoljára, pro coronide, úgy rátaposott Amália köntösére, hogy annak egy egész fodra leszakadt, mire a delnő sírva futott ki a teremből, s nem is jött oda többet vissza; míg Borcz Adorján, a világhírű táncos, zavarodottan maradt a terem közepén, mint valami fiatal diák, aki könyvből tanulta meg a táncot.

Szeréna pedig úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna; most Cecilhez fordult, s azzal kezdett el beszélgetni. Miről? Bohóságról. – Lyánkák közt divatos témáról, amiről zene mellett, vigalom közt lehet beszélni; – micsoda új táncokat tud: magyart, mazurt, écossaise-t? A valcert nem szabad neki táncolni egészségi szempontok miatt. – Hát a polkát ismeri-e már?

Fiatal lyánka mit felelhetne erre egyebet, mint hogy kíváncsian kérdezze, hogy mi az; még minálunk híre sincsen.

– Ez most a divattánc, amit Párizsban, Bécsben minden szalon elfogadott; éppolyan kedélyes, mint a keringő, anélkül, hogy olyan szeles volna, sokkal több báj és kellem van benne, mint bármelyikben; nem fárasztó, és mégis mulatságos. Várj, én megtanítlak rá egy perc alatt.

Szeréna grófnő azzal a legszeretetreméltóbb naivsággal szökött fel helyéről, átölelve jobb karjával mostohatestvérét, s a tánctérre lejtve, elkezdé annak utánozhatlan csábbal magyarázni az új divattánc lépéseit.

Így szökellni, így fordulni el és ismét vissza a táncos felé, így hajolni féloldalra; s aztán vállára simulni.

Igézőbb csábtüneményt soha bűvészlámpa nem mutatott, mint ahogy e csudálatos, merész delnő tanítá ártatlan piruló testvérkéjét a táncok legkacérabb nemére; ez mint egy öntudatlan angyal, ki csak pirul, ha gyöngeségét érzi, s szemeit lesüti attól a gondolattól, hogy mások ránéznek; amaz pedig egy igéző démon, aki tudja, hogy őt mindenütt imádják, hogy minden mozdulatával, szemeinek minden pillantásával halandó embereket ejt kétségbe, hogy midőn szép pici lába hegyét oly kacérul érinti a földdel, azt a földet irigylik ott alatta; amellett a legvidámabb csengő hangon dalolta hozzá maga a tánc dallamát: Trallá-lallá-lillalallá!, mint aki túláradó kedvében van.

Eközben valami igen közönséges és nagyon természetes tünemény történt. Valamelyik külső ablakát a táncteremnek rosszul kapcsolták be, a belső pedig a hőség enyhítése végett ki volt nyitva; ott künn egy óra óta erős szél kezdett tombolni; ez most egyik dühösebb rohamában hirtelen felszakítá az ablakszárnyat, s azzal zúgva rohant be a terembe, amint túlnan egy ajtót kinyitottak, végigzúdulva az egész szobasoron, valamennyi gyertya lángját lecsapva, hogy egy percre csaknem sötétség támadt mindenütt, s mindenki úgy érzé, mintha valami ellenséges szellem rohant volna a barátságos társaság közé.

Szeréna grófnő felsikoltott; elsápadt, olyan lett, mint a halál. Megállt mereven a táncterem közepén, ijedős szemekkel tekintve a nyitott ablak felé, s míg egyik kezével görcsösen kapaszkodék Cecil karjába, a másikat reszketeg védelemre tartá maga elé, s a léleklátás borzongó rettenésével rebegé többen is hallák –: Ah az atyám! Az atyám! – Talán e pillanatban…

Az ablakot hirtelen bezárták; a csúnya, rosszkedvű, zúgolódó szél ott künn szorult, a gyertyák ismét megelevenedtek, a szobák világosak lettek, a vidám beszéd ismét kerékvágásba jött; Szeréna elnevette magát, s ismét átkarolva Cecilt, tovább folytatá elragadó vidámsággal: Trallá-lallá-lillalallá…

Vajon mit akart azzal mondani: „Talán e pillanatban?” Mi jutott atyjáról eszébe attól a szélfúvástól, itt a víg tánc közepett?

Pár perc múlva meg volt nyerve az indigenátus az új divattánc számára; Borcz Adorján, ki minden vigalomban bőgőbetöréssel fenyegette a zenész nemzetet, ha más nótát próbál húzni, mint magyar- és lengyelt, most maga parancsolta a cigánynak, hogy húzza el azt a nótát, amit a grófnő dalolt az imént, ami a született zenésznek legkisebb fejtörésébe sem került; azzal odasietett Szerénához, s felhívta őt az új divattáncra. A virtuóz táncosnak csak látnia kellett azt, hogy eltanulja. És az első csábító pár ragadta maga után a többit. Nemsokára minden férfi és hölgy lejtett utánuk a sorban, tipegve, szökdelve és bukdácsolva, kinek hogy ment az igyekezet; mind bele volt bolondulva apraja és nagyja.

De bizony tiszttartóné asszonyom mégsem.

– Nem szép tánc biz ez a pulykatánc, comtesse, akárhonnan hozták – szólt kifakadva a derék asszonyság, mikor vége volt a nótának –, nem is igen hiszem, hogy a méltóságos gróf úr valami nagyon büszke legyen majd rá, hogy Somlyóháza volt az, ahol ezt legelőször táncolták erdélyi és magyarországi táncosok.

Ahogy e nehány szó egyszerre elvette Szeréna minden kedvét, annak mindenki előtt fel kellett tűnni. Egészen elkomolyult; egy szavát nem lehetett többé venni; egy mosolyt nem idézett elő arcán többé semmi.

Csendesen, minden felötlés nélkül jó éjszakát kívánt a tiszttartónénak, megcsókolta testvérét, s míg mások mással voltak elfoglalva, ő elhagyta a teremet, és lakosztályába sietett. A tiszttartóné utána ment gyertyával; attól szobája ajtajában elvette a gyertyát.

– Nem parancsol a grófné semmit? Nem kívánja, hogy valamelyik leánycseléd itt háljon?

– Köszönöm. Egyedül szeretek lenni, mikor alszom. – De mégis… (hirtelen meggondolta magát); nem, nem, semmit sem kértem.

Azt akarta kérni a tiszttartónétól, hogy engedje Cecilt őnála hálni; de tartott attól, hogy az a katonás asszony azt találja rá felelni: már megbocsásson, comtesse, Cecil most az én leányom, s annak ott kell lenni, ahol én vagyok. Valóban kitelt tőle. Azért nem is kockáztatta Szeréna ezt a kérdést; hanem szépen magára zárta az ajtót.

Tiszttartóné asszony pedig ismét visszament a táncterembe, s hogy még a nyomát is feltörültesse annak az elébbi táncnak, vizes pokrócokkal végigsúroltatá a padlózatot, s azzal kézen fogva elővezetvén az ő ezüstvőlegényét, gyönyörűségtől ragyogó arccal mondá: most tessék már megnézni, milyen az igazi szent Dávid tánca, eljárván azzal nagy ünnepélyesen ugyanazt a lassú magyart, ugyanazon a búskedélyes melódián, amin ezelőtt huszonöt évvel mint menyasszony és vőlegény megnyitották a menyegzőt. Most is minden ember gyönyörködött a két jó öreg táncában.

Csak Borcz Adorján ült mélázva egy szögletben, és nem ügyelt semmire; pedig Gábor Endre már harmadszor kérdi tőle.

– Hát te nyitott szemmel alszol-e, cimbora, mint a nyúl?