A mai általánosan használt, négy lábon álló pedálos nagycimbalom vagy pedálcimbalom elődjét, a láb és pedál nélküli kiscimbalmot a magyar nyelvterületen már csak kivételes ritkasággal lehet használatban látni.
Egy évszázaddal ezelőtt a kiscimbalmokat nemcsak műhelyben, hanem házilag is készíthették úgy, mint még ma is a citerát. Részben innen a méretbeli változatosság s a fennmaradt darabok egy részénél a készítés kezdetlegesebb módja. A hangszekrény teteje, alja, oldala fenyődeszkából van; tőkéi régebben leginkább juharfából készültek. A régi kiscimbalmokban acélmerevítő nincs, a húrozat terhét a hangszekrény faszerkezete viseli.
A cimbalom húrjai acélból készülnek. Egy-egy hangnak a cimbalmon nem egy húr felel meg, hanem 3 vagy 4 húrból álló húrcsoport – ún. húrkórus, c’-től felfelé a kifeszített teljes húrhossz osztva van: a cimbalom leghosszabb pallója 3:2 arányban osztja a húrok hosszát.
A cimbalom tartozéka a két darab verő. Ezeket dió- vagy akácfából készítik. A verők kissé felfelé görbített fejét vattapólyával tekerik be. Külön ún. kemény verőt is szoktak készíteni. A kemény verők fejét csupaszon hagyják v. keskeny, kemény bőrsávot, filcet kötnek rá szoros cérnatekeréssel. A verő szárának karcsúnak és ruganyosnak kell lennie (5 mm körüli átmérő).
A cimbalmok hangkészlete a múlt század első felében még diatonikus volt. A legkisebb méretű régi diatonikus kiscimbalmok hangterjedelme pl. g-g” körül volt. A mai pedálos nagycimbalmok hangterjedelme többnyire D-től e’”-ig terjed temperált kromatikus hangolásban (a közbeeső fokokból egyetlen hang, a disz hiányozni szokott).
A trapézformájú, két faütővel megszólaltatott húros hangszert – a mi cimbalmunk elődjét – Perzsiában a 13. század közepe táján készítették. Perzsa neve santir vagy santur; santurnak nevezik az örmények és grúzok is, akiknél szintén máig használatban van. Európai előfordulásáról a 14. századtól kezdve van adatunk. Az olaszok salterio tedesco, a franciák tympanon, a németek Hackbrett, az angolok dulcimer néven ismerik. A 17–18. századi Nyugat-Európában gyakran emlegették egyebek között divatos női hangszerként, sőt templomi hangszerként is. 1700 körül Hebenstreit Pantaleon német zenész hangversenyezés céljára a cimbalomnak egy tökéletesebb változatát készítette el. Népi hangszerként tőlünk nyugatra ma már csak Tirolban fordul elő. Ismerik és használják a délszlávok, románok, szlovákok, fehéroroszok, ukránok is.
Hazai történeti forrásainkban a cimbalom szó a 16. század második felében bukkant fel először. Egy 1543-ban Bécsben keltezett levél még hegedősöknek nevezi a cimbalmon játszó cigányokat:
a legkiválóbb hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt, akik nem ujjal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá.
1596-ban egy másik levélírónak a pécsi bég két foglyul ejtett cigányzenészéről írva viszont az tűnik fel, hogy az egyiknek
czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok az misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza.
Két dolgot is megtudunk ebből az idézett részletből:
1. hogy a cimbalom pengetett közeli rokonát (psalterium) is használták a 16. században magyarországi „hegedősök”;
2. hogy a cimbalom nálunk a 16. században nemcsak a lenézett szórakoztató zenészeknek, hanem „az deákoknak” is hangszere volt. Korábbról, 1567-ből is fennmaradt említés Cimbalmos Imre nevű diákról. A 17. század magyar főúri zenéjének a dudával, hegedűvel, virginállal egyenrangú hangszere. Végleges helyét a cigányzenekarokban a 18. század folyamán foglalta el.
A ma ismert nagy pedálcimbalmot a budapesti Schunda V. József az 1870-es években szerkesztette meg. Ez a tökéletesített változat néhány évtized alatt kiszorította a gyakorlatból a régi kiscimbalmokat. 1898-ban Magyarországon már több mint negyven hangszerkészítő készített Schunda mintájára pedálos cimbalmokat. Nemcsak a magyarországi igényeket elégítették ki, hanem külföldre is sokat szállítottak; még Indiáig és Ausztráliáig is eljutottak ezek a magyar cimbalmok.
A cimbalom a cigányzenekarokban azok keletkezésétől, a 18. századtól fogva honosodott meg. Itt elsősorban dallamkísérő, töltő, akkordhangszerként szerepel. Az országszerte itt-ott még ma is meglelhető parasztcimbalmosok többnyire ugyanúgy használják a cimbalmot (ma már ugyanaz a gyári hangszer, mint a cigányzenészeké), mint egyéb parasztkézben levő népi hangszert: csaknem kizárólag dallamjátszásra, amit „maguktól” tanultak meg. Ha akad közöttük igényesebb, az a cigány cimbalmosok játékát utánozza. A nép között régebben a szóló cimbalom, a dudához és a tekerőhöz hasonlóan, elsősorban kocsmai mulatozások hangszere volt.
Irodalom:
Schunda V. József: A czimbalom története (Bp., 1907);
Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).
Magyar néprajzi lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest. 1977-1982)
Cimbalom 