Ady Endre: Lőrinc és a nóta

Lőrinc az éjszaka embere volt születésénél fogva. Édes apja állandóan a szőlőhegyen lakott, mely kiváló borokat termett. Lőrinc apja már ifjan nagyon szerette a bort s így Lőrincnek kellett dorbézoló emberré válnia. A szőlőhegyek vidékéről általában a városok felé vetődnek az emberek. Lőrinc sorsa úgy követelte, hogy Lőrinc Budapestre kerüljön. Lőrinc pedig magával hozta a bornak és a nótának szeretetét is. Itt Budapesten sok minden el szokott változni s elváltozik a lelki hajlandóság is. Lőrinc Budapesten elszokott az egyszerű, de ékes magyar nótától, mint a hogy a nappali borozástól is elszokott. Üldözött és ösztökélt vére az éjszakát szerette meg s az éjszaka legkülönösebb nótáit.

Fojtott s finoman csinált borokkal barátkozott meg Lőrinc ínye. A nótákból pedig azokat szerette meg Lőrinc, amelyek szegény idegeit legjobban csiklandozták. Imádta a vad, bolond, négeres, angol nótákat.

Tivornya-helyeken töltötte éjszakáját Lőrinc. Gyönyörűséget okoztak neki maguk-mutatásával ízetlen kosztümű nők. Helyébe állott a nappalnak Lőrinc számára a sokkal barátságosabb éjszaka. Már ükeikben fáradt embereknek szent mentsváruk az éjszaka. Fantáziájukat benne nagy szabadon szárnyra ereszthetik. Hihetik, hogy ők voltaképpen erősek. Nem tiltakozik hitük ellen a napszakának szorgos és félelmes élete.

Lőrinc tehát eljegyezte magát az éjszaka örökös vőlegényének. Kötődött a leányokkal, hallgatta a sokfajta nótát, hajtogatta a poharat s igaztalanul sok szépet, vagy csúnyát képzelt el az életről.

De a nóta, a nóta szerettette meg magát legjobban Lőrinccel. Ugráltatta a lelkét, a szívét, a vérét. Pláne, ha táncoltak is hozzá. Ilyenkor minden érzékével élvezett Lőrinc. Izét, jó izét érezte az életnek s parfümök szállongását sejtette ki a levegőből.

A nóta ébren tartotta Lőrincet és a tánc. Halasztatta vele a hazatérést. Már öt, már hat óra volt: Lőrinc ült és dúdolt. A furcsa nóta és a furcsa tánc mindig el tudta szedni tőle az álmot. Lőrinc néha odakiabált a táncos négernek, vagy a ványadt hamburgi leánynak:

– Ne hadd magad, Brown!

– Bravo, bravo, Izabella!

– Tüzesebben, tüzesebben!

Mindez sok hajat letörült a Lőrinc fejéről. Arcát is eléggé elsápasztotta és eltorzította. Olyik alkalmakkor, főképpen fölkelés idején, elégedetlenkedett is magával Lőrinc. De éjszakára elhányt minden önvádat. Inai megacélosodtak s Lőrinc úgy loholt a tivornya-helyekre, hogy azt már majdnem táncnak lehetett nevezni. Itt fogadták őt leányok és cimborák. És vártak reá az éjszaka szép hangulatai és álmai.

Ám Lőrinc nem tartozott a dúsak közé, minek folytán csak hónapos lakást tarthatott. Szép és okos lakás volt ez, de egy rosszúl rejtett ajtó minden hangos titkát áthozta Lőrinctől a szomszédokhoz.

És a fátum, mely valóban van és dolgozik, ezt a helyzetet ragadta meg Lőrinc ellen. Pontban tíz órakor minden délelőtt lármázni kezdett a szomszédban a zongora.

Lőrinc aránylag elég eszmélkedő és érdeklődő ember volt. Aztán kínokat okozott neki a fölébresztés. Hiszen rendszerint pár órával előbb feküdt le csak Lőrinc. És az éjszaka emberének szörnyű gyötrelem álomból riadni.

Lőrinc érdeklődött s megtudta, hogy bizonyos, nagyon fiatal Berta kisasszony az, ki pontban tíz órakor kegyetlenül ráüt a zongorára. A nagyon fiatal kisasszonyhoz ilyenkor jön el az ő mestere.

Gyönyörű éjszakák után gyönyörű reggeleken édes mámorral pihentette le magát Lőrinc. Ám jött a zongoramester s Lőrincnek a fültanú szerepe jutott a zongora kegyetlen zaklatásához.

– Tram-trem-trim, most jó volt, Berta kisasszony.

– Tanítson valami négeres nótára.

– Holnap egész csomót hozok.

Ekkor már Lőrinc iszonyú mennyiségű brómokat szedett s ideges képzelődései voltak a szegénynek.

– Tral-la-ti-ral-la, tram. – Most jó volt, Berta kisasszony.

Még tíz óra sem volt s Lőrinc nyolc órakor dőlt ágyába.

A lárma újra felébresztette. A feje zúgott s idegességében úgy érezte, hogy ő most egy szanatórium betege, a kit ki akarnak próbálni.

– Tral-la-ti-ral-la-tram. Nagyszerű dolgokat hoztam, Berta kisasszony. De a mamának nem szabad megmondani, hogy honnan. Ojjé, hamis helyekről hoztam az új nótákat. Egy néger és egy német leány táncolnak rá. Bizony, de milyen táncot táncolnak. Azt magának el se tudom mondani, Berta kisasszony.

Lőrinc levegő után kapott, mint egy asztmabeteg. Nyomorú bőréből szeretett volna rögtön kibujni. Elkínozta a szerencsétlent sok hetek álmatlansága. Hallucinált s köhögős felkiáltásokkal élt. Egyben érezte, hogy idegei megszakadnak. Baj lesz, baj mindjárt. Aztán hallgatózott egy kicsit Lőrinc. A nagyon fiatal Berta kisasszony beszélt:

– Játssza el, játssza el mind. Azokat, amit ön hallott. Tudja: ott, a hol mondta.

Iszonyú lármával megszólalt a zongora. Lőrinc kétségbeesve meresztette ki szemeit. Mindjárt felugrik s tébolyodottan kiabálnia kell. Aludni, aludni akar. A szomszédból pedig zúgva, harsogva, dühösen jön be a nóta, mely éjszakáit éberekké és szépekké szokta tenni.


Omar Khajjám: Rubáik

perzsa mester, pergamen

perzsa mester, pergamen

1.
Valakit bajba minek kell keverned
S haraggal ásnod más számára vermet?
Örök üdvösséged javára jó lesz,
Magad hátára, nem máséra verned.

2.
Hangulatodban csalfa perc vezet,
Oh szív! Miért kell mindig vérzened?
Testembe miért költöztél be, lélek,
Ha majd kikerget onnan végzeted?

3.
Józan vagyok? lelkem semmit se termel,
Részeg vagyok? bajom van így a renddel.
Ha az igazság e kettő között van,
Mi is legyek csak? Közönséges ember.

4.
Ha már nem űz a munka kényszere,
Ülhetsz – ilyesmit hinni bölcs mer-e?
Mért áltatod magad hiú reménnyel?
Jön a halál és karonfog: Gyere!

5.
Bagolymadár ül régi Túsz falán –
Világ sorsáról töprengett talán?
Pergő dob, zengő cimbalom hová lett,
Hatalom és sereg hova? Na lám!

6.
Ha borivásnak jó alkalma volna
S tulipán-arcu lány beléd botolna,
Előre hé! a lakomát ne várasd,
Mert íze elszáll és mehetsz pokolba!

7.
Kitárva titkodat, semmit sem érsz el,
Bolondra ezt ki bízna józan ésszel?
Te lesd ki inkább: kiben mi lakik?
De meg ne lássa senki: merre nézel.

8.
Lelkünk sebet kap és nincs rája ír,
Sorsa miatt ember hiába sír!
Amit kapnak, mind rosszkor érkezik:
Későn az élet és korán a sír.

9.
Részeg fülemüle a kertbe tévedt,
Pohárcsengésre meg a rózsa végett.
Fülembe súgja vígan: Csak mulass!
Elfut és vissza nem fordul az élet!

Fordította: Londesz Elek (Debrecen, 1868. december 13. – Budapest, 1934. február 12.) író, újságíró.

Omar Khajjám (1048. május – 1131.) teljes nevén Ghijaszu-d-din Abu-l-Fath Omár ibn Ibrahim al-Kháyyám, csillagász és matematikus, a perzsa költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

A rubái négysoros keleti lírai vagy epigrammikus vers, aaxa és néha aaaa rímképlettel; a szó többesszáma: rubáiyát. Omár Khajjám legtöbb rubái-a önálló költemény, de alkalmanként két-három-négy vers is egybekapcsolódik.

Túsz (Toos): iráni település. Itt található a híres perzsa költő, Firdauszí (Ferdowsi, Ferdosi) síremléke.

Ferdowsi (Bázs, 932-936 vagy 940-941 közt – Túsz, 1020 vagy 1025-1026 közt) fejlesztette ki a rubai vagy qatrain stílust, amelyben a történelmi verseit írta. Legismertebb műve az 50.000 verspárból álló „Királyok könyve”, amit 25 éven keresztül írt. A „Shah-nameh” ősi perzsa legendákon és történelmi eseményeken alapul és végigköveti Irán történelmét a kezdetektől az arab hódításig.

Gárdonyi Géza: Szegény ember jó órája

A városból jöttem hazafelé kocsin, s útközben az egyik ló elrúgta a patkót. Beállítottunk hát a legközelebbi faluban a kovácshoz.

Délután három óra volt akkor. A falut a délelőtti araszos hó borította. Minden fehérlett, csak a szurtos kis kovácsműhely volt fekete, meg az udvara.

A kovácsot nem találtuk otthon. Fogat húzni hívták a kántorhoz. Várnunk kellett. Nemcsak magunk vártunk: a műhely előtt ott ácsorgott már két paraszt is meg a cigány. A cigány nem állt, hanem ült. Egy abroncsa tágult keréken ült, az ajtó előtt. A kerék talán az övé volt, de az is lehet, hogy nem az övé, csak beszélgetésre telepedett oda.

És a műhely előtt ott álldogált egy kócos vén szamár is. Kétkerekű kordé elé volt kötve. A hóban persze nem legelhetett, hát csak mozdulatlanul nézett maga elé.

A két paraszt a szamárra alkudozott.

– De istenuccse, nem ér ez hat forintot se – mondotta az egyik.

– Márpedig én nem engedek a tízből – felelte a másik. A kordéval együtt megér tíz forintot.

Egy tüskés szemöldökű kis öreg paraszt volt az eladó. Száz esztendő zsírja és cérnája tartotta össze a bekecsét. Az egyik csizmája fején új folt feketéllett, s mivelhogy a csizma sohase látott kefét, a fakó bőrről leordított az új folt.

A másik paraszton suba volt. De az se lehetett jómódú ember, mert a süvege már ócska volt és szőre hagyott.

– De ha mondom, hogy van kordém – szólt szinte mérgesen a subás. Mi a csudának akarja kend rám tukmálni ezt a kordét!

– Legyen kettő – felelte csökönyösen az öreg. – Jobb kettő, mint egy. Mert lássa kend, ha nincs szamár, akkor nekem a kordé nem kell.

– De ha nekem se kell!

– Együtt jár a szamár a kordéval, tudhassa kend. Tehénnel a kötél, szamárral a kordé, mióta áll a világ mindig.

És rám nézett, mintha azt várná tőlem, hogy mellette bizonyítsak.

– Isten látja a lelkemet – folytatta -, meg nem válnék ettől az állattól. Hanem hogy tegnap unokám született, hát arra kell a pénz. Meg aztán, hej, nem sokat viszketett a markom ebbe az átkozott esztendőbe!

Szél támadt. Fáztam.

– Hát legyen hét forint – szólt a subás. – Vesszek meg, ha csak egy krajcárral is többet adok érte!

Arra gondoltam, hogy járkálok egyet, s ha előtalálom a kovácsot, megkérem, hogy gyorsan végezzen a lovammal.

Az út már ki volt taposva a házak előtt, s én kétszer is elsétáltam a falu egyik végétől a másikig. Végre is beszóltam a kántorház udvarán fát vágó cselédnek:

– Itt van-e még az a kovács?

– Nincs itt – felelte -, Kisgyuri Bálinthoz hívták. A Nacza volt itt érte, hogy tüstént menjen által.

– Ott is fogat húz?

– Nem. A Szegfűnek valami daganat támadt a torkában.

Tovább sétáltam, és bosszúsan tűnődtem, hogy a szegény Szegfű miféle állat lehet: bőg-e vagy nyerít? S hogy ez a kovács fogorvos-e, vagy állatorvos?

De hiába: meg kell várnom, ha mingyárt az egész falut végiggyógyítja is előbb. Mert az út köves és a lónak megromolhat a lába.

Fáztam már.

Hol lehetne kapni egy csésze teát?

Sehol.

Itt a kocsma: egy pohár forralt bort lehet talán kapnom.

Beléptem.

Hát lám, ott ül az én két emberem is a hosszú fenyőfa asztalnál. Mind a kettő szivarozik. Koccintgatnak a hosszú nyakú üvegekkel.

– Hóttig áld engem kend ezér a szamárér – mondja az öreg. – Mer ennél jobb szamár tíz határba sincsen.

– Kend se kap mindennap kilenc forintot ilyen vén szamárér – feleli a subás.

– Hát fiatalnak nem éppen fiatal, de vénnek se vén. Most van a javakorába. Olyan erő van a kutyába, hogy néha alig lehet megállítani.

– Talán inkább elindítani.

– Nem: megállítani. Ha az indulásba makacskodik, akkor csak tüskével ütögesse kend hátulról. Megy, mint a veszett fene!

Újságot vettem elő és olvastam.

Az ajtón egyszer csak becsusszanik az a cigány is, amelyik a kovácsműhely előtt hallgatta a parasztok alkudozását. A hátán egy kopott, fakó rozsdás húrú cimbalom. Nem is köszön, csak letelepedik a búbos patkájára, és hangolásba fog.

De a subást nem érdekli a cigány.

Fölkel és elbúcsúzik az öregtől. Estére haza akar érkezni. Ebből értem, hogy ő is más faluban lakik.

Az öreg magára maradt. Szivarozva hallgatta a cimbalmos nótáját. Egyszer csak egyet int neki a fejével és a mutatóujját föltartja. Rekedt torokhangon dalol:
           Tisza mellett ne-he-hem jó lefekünni.

Hallgat egy percet, hogy jól kíséri-e a cimbalmos? Aztán elégedetten bólint. Folytatja:
          Mer az árvíz (hej) ki tanál önteni.

Egyet szí a szivarján s úgy mondja tovább:
          Az babámat el tanájja vinni.

Az asztalra üt az öklével, azután a fülére teszi a kezét, és a fejét meglóbálja.
          Keservesen meg fogom siratni.

Láttam, hogy nótája ez az öregnek, és hogy a cigány is nem először pengeti neki. Értették egymást.

De milyen más az igazi parasztnóta, mint a színpadi. A színpadi paraszt a zenekarhoz igazítja az énekét és a szüneteit. Az igazi paraszt el-elmond egy-egy sort, közben iszik, pipázik, s ez idő alatt a cimbalom is holmi cifrákkal tölti be a nóta közeit.

A vers végeztével két üveg bort rendelt az öreg. Az egyiket a cimbalmosnak adatta. Szomjas lehetett a cigány, mert egy hajtásra kiitta a felét. Aztán tovább zöngicsélt szerszámán. Az öreg is ivott. Megtörölte a bajuszát; és ismét felintett az ujjával:

          Mikor a betyárok világbúl kimúlnak
          Gazdag kocsmárosok kódusbotra jutnak,
          A cifra menyecskék mind lerongyolódnak.
          Muzsikus cigányok hazaballaghatnak.

Még valami három nótát dalolt el az öreg, s eközben a nagy üveg bor előle is kifogyott meg a cimbalmos mellől is.

Akkor a cimbalmos azt a nótát zördítette rá, hogy:

            Garibaldi, Garibaldi állítja a verbungot.

Az öreg összecsattogtatta rá a tenyerét, s egy intéssel megint két üveg bort rendelt.

Egyszer csak feligazodik az öreg és leveti a bekecsét. Kiáll a kocsma közepére. A keze a csípőjén. A süvegét félre! Táncra mozdul a cigány előtt. Lép egyet csöndesen hol jobbra, hol balra. A dallam bokrain hozzáütögeti az egyik rossz csizmát a másikhoz. A fejét hol fölveti és kevélyen ringatja a derekát; hol meg lehajtja és rácsapkod a csizmája szárára. Minden mozdulata más. Íme, most a keze fejét taktusra lógázza, mintha azt próbálná, hogy elég hajlékony-e a csuklója? A vén lábak ugyanily örömben részesülnek. De minél tovább táncol, annál mozgékonyabb. Lám, a süveget is levágja már nagy puffanással a sarokba. Az arca piros és komoly. Ősz haja előre-hátra lengedez. A kezét hol összecsattogatja, hol a mestergerendán veri ki széles tenyerével a neki tetsző taktusokat. Látszik rajta, hogy a lelke is táncol.

Mennyi méltóság és költészet van a magyar táncban! A lábakban gondolatok és ötletek fejeződnek ki. Az egész test zene. Minden mozdulat a zene kifejezése.

A kocsisom bámuló feje jelenik meg az ajtóban. Intek neki, hogy üljön le, és igyék egy üveg bort.

Az öreg se nem lát, se nem hall már. Rég elmúlt ifjúságának hamvadozó tüze lobbant föl az inaiban. Nekivadulva lejt és széleseket fordul a kocsma földjén. Most már a sarkába futott a kedve. Forgatja, kopog is vele, s ahogy összeütögeti, bizonyosan ráképzeli foltos, rossz csizmájára a legénykori sarkantyúját. Elnéztem volna sokáig a mulató öreget. De íme, mindennek vége szakad: egy rémlátó szemű öregasszony jelenik meg az ajtóban. Csípőre teszi a kezét és rikolt:

– Ej, vén lator! No lám!

Az ember abbahagyja a táncot. Pislog, mint aki álomból ébred, és egyet simít a haján hátrafelé. Szó nélkül engedi, hogy a fejére nyomják a süveget, és szó nélkül ölti fel a bekecsét.

– Mingyár gondoltam, mihent mondták, hogy eladta kend a szamarát! – prédikál az asszony. – Hová is ment vóna máshova…

Az öreg bágyadtan és kedvetlenül ereszkedik le a helyére. Az asszony a bekecs alá nyúl és az öreg mellényéből kiszedi a pénzt az utolsó krajcárig.

– Hány liter a bor? – fordul az asszony aggódó szemmel a kocsmároshoz.

– Öt – feleli a kocsmáros a szakállát hegybe simogatva. – Öt liter bor meg három szivar.

– Még szivar is! Nézze meg az ember! Még szivar is!!

Fizetett.

A cigánynak is odadobott egy hatost, aztán felhúzta az öreget a padról.

– Co fel, vén lator!

Az öreg fölkelt. Az asztalról fölvette a félbemaradt szivart és útközben odavetette a cigánynak.

Kilépett az ajtón szótlanul, engedelmesen.

Petőfi Sándor: Dínomdánom

Hegedűszó, furulyaszó, cimbalom…
Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
Akinél van, igazítsa el a bút,
Nehogy neki mutassuk meg, hol az út.

A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
A kebelbe életet, vért lopni jár.
A búbánat szívet rágó ürgefi:
Borral lehet, borral kell kiönteni.

A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a lombot neveli.

Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész, a halál…

Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még,
Nem felele sem idő, sem bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
Van-e ott is élet és bor és leány?

Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, cigány!

Kecskemét, 1843. január

“Móriféle ezerjó…”

 

Móriféle ezerjó azért olyan nagyon jó, rózsaszínre festi át a világot.
Móron a lány egyszerű, de asszonynak nagyszerű, szeretek egy ilyen móri világot.
Van már néki szép kordonos szőlője, ezerjóval tele van a pincéje.
Móriféle ezerjó, akármilyen csodajó, ezerszer jobb az én móri világom.

Móri bornak nincs párja, az ember úgy kívánja, mint a szép lányt a szerelmes babája.
Móri bort ha kívánok, mulatozni eljárok, rákiáltok azonnal a bandára.
Húzd rá prímás ide jól a fülembe, ha már ilyen szép lány ül az ölembe.
Móri kislány, móri bor, mindkettőtől vérem forr, rózsaszínben látom én a világot.

Az idézett magyarnóta-szövegnek semmi köze nincs a Hungarotonnál most megjelent kortárszenei cd anyagához, legfeljebb annyi, hogy a szólólemezzel bemutatkozó tehetséges ifjú cimbalomművésznőt Móri Beátának hívják. (Talán megbocsátható a szójáték – de ebből is látszik, milyen távol áll a köznapi gondolkodás sablonos cimbalom-képe a mai hangversenytermi gyakorlattól.)

A cimbalomlemez címe: Message, alcíme: Fiatal magyar zeneszerzők cimbalomművei / Young Hungarian Composers for Cimbalom.
Előadók: Móri Beáta – cimbalom, Dobner Krisztina – fuvola, Bartek Zsolt – klarinét.
Szerzők: Meskó Ilona, Zombola Péter, Bella Máté, Horváth Balázs, Dinyés Dániel, Kerékfy Márton.