Karinthy Frigyes: A zongora védelmében

Polgár, vigyázz a vártán!

– Hogy mivel töltöttem ezt az utóbbi tíz évet? – mondta a Polgár az udvarias és szórakozott kérdésre, megállva az utca közepén, a kérdező legnagyobb csodálkozására, mert nem várt ilyen hatást – hogy mivel töltöttem, azt kérdezed? – ismételte vadul, és megragadta a karját, mintha villám csapott volna le előttünk – hát most ide hallgass, ha kérdezted: meg fogom mondani neked, mert ebben a pillanatban jöttem rá magam is!

Bővebben…

Karinthy Frigyes: Élőlények a zenekarban

Zenéskávéházi látomás

Élőlények, de nem azok, akik muzsikálnak, nem őket világítja meg fáradt, dülledt szemeikből a látomás reflektora. A ligeti zenéskávéház zsúfolt, tunya lüktetésében mintha épp ők mozognának legkevésbé, innen, ahol ülök, üvegszerű báboknak látszanak, zenés robotosok, valami kacér uniformisban: fehér frakk, hozzá kackiás boysapka, ez nyilván humor a részükről. Mereven ülnek, csak a kezük dolgozik gépiesen, a fájdalmasan sikoltozó hangszerek belében motoszkál az ujjuk, mint a blazírt sebészé, aki tárgynak érzi betegét, és süket a szenvedésre. A szólista néha szája elé emeli az átlátszó kürtöt, s recsegő, merev hangon beledúdol egy sort a szövegből, aztán leteszi megint, belevág a kivilágított dobba, megcsörrent egy triangolt, csönget az üvegcilinderen. Az egész úgy hat, mint valami gyári üzem, akkordmunka, s nem is akarja másnak mutatni magát, s amit játszanak, a dzsesszmuzsika egy kései hajtása, ez is valami olyan hideg és kegyetlen, mintha gúnyt űzne, karikírozná származását, az ősi Dallamot, minden zöngék forrását, a recsegésekkel és zörejekkel. Hol van már e gúnyos és kiábrándult fölény a remegő szerelemtől, amivel akárcsak a cigány ölelte magához hajladozva a hang után, bánatos hegedűjét, együtt zokogva a zokogó húrokkal?

Tovább…