Csáth Géza: Nyári bál

Három pincér siet előre, föl a lépcsőkön nagy tálakkal, előrehajolva. És körös-körül az asztaloknál már vacsoráznak. Tiszta üvegű kerti gyertyalámpák égnek az asztalokon, és – mintha a zenekarban csak a háromszöget ütögetnék csendesen, úgy csörögnek az asztaloknál a kések és a villák.

Beszédet alig hallani, és a lányok tiszta, hideg csillogású szemein a gyertyalángocskák aprón tükröződnek. De ezt csak akkor látni, ha egész közelről nézzük a szemüket, különben azt gondolja az ember, hogy valami fátyolos, vörös csillogás az egész, amely a mélyből jő. Talán egy apró cseppben vér ömlött ki a kristályos csillogású látólencsére. És attól volna!

Az ajkuk, a lányok ajkai még haloványak, a mezítelen, ideges nyakukon egy apró izmocska rándul meg néha egy pillanatra. És a fiúk háta és válla emiatt reszket össze szerteszét. Mintha könnyeik a szemükből a torkukon keresztül forró cseppekben suhannának és szivárognának le a szívükre.

És mialatt hosszú futammal felcsendül a muzsika, mindannyian, a lányok és a fiúk is úgy érzik, hogy a cimbalom bugyborékoló, pattogó hangjai fájdalmat okoznak, és kínt árasztanak mindenüvé. Az öregek pedig – az ő szüleik és azok, akiknek ez már nem fáj – közömbösen bámulnak be a táncterem ablakán, ahol lusta hajladozással mossák a padlót igen öreg parasztasszonyok. Némán mossák a padlót.

A lámpák fénye kisurran a teremből, és fokozza a fájdalmat, amelyet a muzsika szerteszét fölkeltett… Azoknak a lányoknak, akik most nagy, mély lélegzéssel zokogni szeretnének, reszketni kezd a bokájuk. Úgy, hogy attól lehet félni, hogy a finom selyem, lyukacsos harisnya összepiszkolódik vagy elszakad.

Az öregeknek, s azoknak arcán, akiknek mindez egyáltalán nem fáj, gyengéd, jókedvű mosoly pislákol. Ők elégedetten simogatják a hófehér abroszokat, és csendes szavakkal fordulnak a rózsaszínruhás leányokhoz, akik semmit se felelnek nekik.

A rózsaszínruhás leány ruhájából apró kis üveg nedűje bújdosik, lázálmos illatot árasztva, amely a viola d’amour hangjára és az éjszakában messze imbolygó halvány árnyak suhanására emlékeztet.

Az asztaloknál egy pillanatra mindenki elhallgat.

A széttört halott szívek, amelyek köröskörül a földben el vannak ásva, felzokognak, és zokogásuk mint nedves, hűvös lehellet a tó felől – és köröskörül mindenfelől – ráereszkedik az emberek mellére.

A lámpák fehér és rózsaszínű fénye pedig ijedősen, fáradtan visszasurran a terembe.

A rózsaszínruhás leány karcsú bokája megindul a padlón lassú lépésekkel. És sok fekete és színes boka csúszkál, lebeg már a padló felett. Minden mozdulat annyira fáj, mint egy hervadott emlék, mint egy hervadott tearózsa, mint egy tearózsaillatú emlék, amelyre valahol, a letarolt, őszi erdőben estefelé reáakad a férfi, aki fiatal feleségét elvesztette.

A rózsaszínruhás leány hajában tearózsát látok. A cselló halványlila hangjai ott kerengenek körülötte, s a rózsa annyira szenved emiatt, mint egy fehértestű, meztelen leány, amelyet el akar kapni a mélységes kék folyóvíz sodra.

Finom por szóródik a levegőbe, bár a táncolók lábai nesztelenül és vigyázva suhannak, és a hangok úgy surrannak át a termen, mintha mindaz, ami belőlük rossz és nem szép volt, beleszűrődött volna az apró porszemekbe. A kékesen aranyló porszemek pedig hosszú hullámokban csókolóznak a levegőben, cikázva a lámpák körül, és beleszállnak a hangszerekbe.

A rózsaszínruhás leány arcára egy porszem se szállott. Egyetlen porszem se szállott. Egy porszemecske se szállt.

De a hajában elhervadt a tearózsa, és könnyű, kicsiny bokái reszketnek. Úgy reszketnek, mint amikor a jövő sejtelme reáfú az erdőre, és a fiatal fák borzadásukban és félelmükben meghajlanak előtte. Csak egy virág nem mozdul meg, benn a sűrűben sok giz-gaz között elhagyatva. Ez elátkozott virág, mert embervérből táplálkozik.

A rózsaszínruhás leány fehér kis cipője véres. És a tearózsa a hajában, a tearózsa is egészen elfonnyadt. És a fehér, puha homlokán, meleg homlokán is egy apró, sötétvörös vércsepp van. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Hiszen a többi leánynak nem véres a cipője. És a többi leánynak nincsen vér a homlokán. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Honnan jöhetett?

Erre a kérdésre felelni senki se tud itten. Pedig a cselló árva hangjai a lány apró cipőcskéinek meleg vérfoltjaiért sírnak. És emiatt könnyes a szeme a két szomorú arcú, egyforma arcú fiúnak is, akik az elébb ismeretlenül, sápadtan keresztülmentek, és szemeikkel és ajkaikkal mindvégig a véres cipőket nézték. De azután hirtelen eltűntek a nagybőgő hangjainak kusza, sötét mélységeiben.

A lány rájuk se nézett, csak a tearózsa hullott ki hajából, mint valami reszkető, messziről jövő jajkiáltás, amely egy sötét szobán jön keresztül. Olyan szobán, amelyikben tegnapelőtt meghalt valaki. Vagy egy öreg, sovány leány, vagy egy fiatal, szűz fiú.

De hát ki ez a lány?

Senki se tudja, honnan jöhetett, és mit akar?

És miért véres a cipője?

Már tudom, hogy ki ez a lány.

Már tudom, hogy kicsoda.

Jaj, már tudom, hogy mért jött.

Reklámok

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s