Reményik Sándor: Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Reklámok

Reményik Sándor: A karácsonyfa panaszkodik

El-elnézlek ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Óh én is, én is hontalan vagyok!

Piacra vitték testem, s a lelkem,
És alkusznak az életem felett.
És fehér vattát aggatnak reám:
Mű-zuzmarát a zuzmara helyett.

Tudom: elszárad a levágott kar.
Tudom: én vissza nem jutok soha
Az ősrengeteg anyakebelére.
Sorsom: lapály a csúcsokért cserébe.
S a végtelen helyett egy szűk szoba.

Reményik Sándor: A karácsonyfa megérkezik

Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.

Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.

Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.

Reményik Sándor: A karácsonyfa énekel

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség idején,
Óh csak ne legyen sorsom bús közöny,
Óh csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény,
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
Imbolyogjon a szűk szobák falán,
Mindegy, hogy mi lesz velem azután.

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz – Október

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
Jó kedvvel biztatnak zavaros leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Néki, nékimennek a tele sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
Jövő esztendőre tartják majd a mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak,
Mert markokba teljes kulacsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
Mégis sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellet isznak víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom,
Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
S minden reátartást a szívből elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba?
Mely édesen pezseg! már előre látom,
Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! –
Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz – Szeptember

Szeptember

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember.
Októbert olyformán biztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a setét góhér a vesszőkön,
Barna színt ver vissza a többi szőlőkön,
Amelyeknek általvilágló kristályja
A nézőt már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák, a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzte gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk,
Az őszben is elég örömöt találunk.
Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet,
De mégis sok részben dicsekszik e’ felett.
Van édes szőllője, van szagos gyümőlcse,
Mellyel a sétáló kebelét megtőltse,
Ha a szép virág is olyan kedves maga;
Hát a gyümőlcs, melynek íze is van s szaga?
Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,
Ez ízlésünket is s véle szaglásunkat.
És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,
Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész.
Levegő ege is dél után enyhesebb,
A szent Mihály nyara most legkellemesebb.
Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom,
Itt esik ilyenkor legszebb múlatásom.
De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni,
Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni.
Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat,
Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.

Karinthy Ferenc: A kerítés

Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.

Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.

Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.