Tóth Árpád: Régi dallamok

Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kivül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság…

Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús…

Szivem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem…

A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán…

 

z_Piano_1875_76_Renoir

Reklámok

Tóth Árpád: Március

Március hónapra nem vagyok zavarban:
Ibolyadivat lesz a barna avarban,
Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken
Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.

Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,
De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,
Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,
S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.

Petőfi hónapja! közibénk suhanva,
Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,
Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,
Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!

Sárközi György: Vizen

Nyughatatlan fürtjeidnek zölddel kócos kékezüstjén
Ringatózni ó, mi édes! Ó, mi édes lágy hajadnak
Zsenge fodrát, könnyű bodrát újjaimmal hessegetni!

Nyugszik a lapát előttem és a csónak láthatatlan,
Vízalatti, csillapelyhű, árnyéktollú, semmiszárnyon
Száll magától, mint a felhők hattyúnépe fönn a szélben.

Hangtalan zenével zsong a loccsanó hullám fülembe,
Ám a szél elsöpri némán még e lenge mormolást is
És a parton hallgatódzó nyurga fákat messze űzi,

S újakat sodor helyükbe; sárgakeblű dombokat vált
Lombszakállas, vén hegyekkel vagy mezők ölét lebbenti
S eltakarja s már tovább int tarka fátyolkeszkenője.

Elmúló partok között a víz remeg csak változatlan,
Széles ömléssel, fehéren, mint az ég tejútja, melynek
Fénye tiszta éjszakákon újra gyúl a mély tükörben.

Bársony dajkaringatással visz magával és csitítva
Méla félálomba himbál és az életet kimossa
Elnehezülő szememből s csöndet önt süket fülembe…

…Hol vagyok? Mily csalfa tájék délibábja leng előttem?
Ismeretlen ligetekben tűzgalambok szárnya rebben
És a víz aranyhajában fénytündérek tündökölnek.

Elmerültem tán s halálos álom láttat ily csodásat?
Vagy kiúsztam a világból? Ó, aranyhabok zenéje,
Borzongatsz, mint érthetetlen, túlvilági cimbalomszó.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám

Sárközi György (Budapest, 1899. január 22. – Balf, 1945. március 8.): költő, elbeszélő, regényíró, műfordító. Rövid ideig a Zeneakadémián tanult, később a Nyugat munkatársa lett.

Kálmán Mária: Omega és alfa

Orpheus – Euridyke halálféltő álma
Ámor – Psyche olymposi mámorviszálya
Don Quiotte és Panza igazságvágya
A féltékenység paródiája.
Az Orlandók háromszázéves álma
A Mandarin pusztíthatatlan vágya
Kékszakállú herceg vára
A féltékenység balladája.
Pao-Jü vörös szobai álma
Salome Jánosért folytatott csábtánca
Tristan gyilkos és öngyilkos Isoldája
A féltékenység elégiája.
Ahogy mindezt bemocskolja a világ szája:
Az a féltékenység tragédiája.

Kováts József: Dal

(Junius’ 14-dikén 1800.)

Szép Phoebe! egy szüzet láttam, ‘s e’ szinte
Oly kellemetes gyöngy remek volt mint Te.
      Ájulásba estem tőle,
      Mikor egy felházból ő le-
                  Tekinte.

Egek oda vagyok, szivemet mert e’
Kacsintó igézéssel agyon verte!
      Jaj tőrbe ejtett isteni
      Rózsás szájának syreni
                Concerte!

Villám pillantás köztt gyöngyen pompázott
Barna szeme titkos nyilat szikrázott.
      Piros rózsái képének
      Fehér melyére döntének
                 Pejmázat.

Ősz kócsag-toll bólogatott fürtözött
Hajának sötét selyem szála között,
      ’S e’ gyász hajára düle le,
      Ha néha a’ Zephyr bele-
                  Ütközött.

Melyének pattogós hó-halmocskája
Még Zénot is tapintással kinálja.
      Ah be boldog leszek! ah! ha
      Szívemnek itt lesz valaha
                  Tanyája.

Szivem Ámor ellopta, ‘s azt gyöngy Hébe,
A’ te gyönyörű öledbe tevé be;
      Te is hát téjben feredett
      Szűz add nekem a’ szivedet
                  Cserébe.

Már puha gyep ágyamra jajjal tele
Levő szám oly sok sohajtást teve le,
      Hogy abból lesz a’ homályos
      Fényű esthajnalnak nyájos
                  Lágy szele.

Jőj hozzám, mert szivem’ csak szád’ czimbalom
Zengésű beszédével vigasztalom.
      Meggyógyulok legottan, csak
      Reád még egyszer pillantsak,
                  Angyalom!

Goethe: A patkányfogó

Én vagyok a nagy dúdoló,
Hires neves patkányfogó.
Kire minden helyütt nagyon,
De főkép itt szükség vagyon.
Ha patkány százszor annyi volna,
Egér, menyét is egy halomba’,
Mihelyt dudám szép hangja szól,
Mind, mind utánam vándorol.

Azonkép a víg dúdoló
Ott, a hol kell, gyermekfogó.
Aranyos szép meséitűl
A vásott is megszelidűl.
A kis fiú ha még oly vad is,
Ha a leányka még oly hamis,
Mihelyt az énekes danol,
Mind, mind utánam vándorol.

Végűl az ügyes dúdoló
Alkalmilag leányfogó.
Van minden városkában egy,
Vagy kettő, a ki lépre megy.
Legyen a lány bármily erényes,
Legyen az asszony bármily kényes,
Ha friss a dal, a zene lágy,
Mind csókra, szerelemre vágy.

1803.
Dóczy Lajos fordítása

A muzsikáló ezüstkecske

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy muzsikaszerető öreg király.

Építtetett az olyan palotát, hogy még a falai is alabástromból voltak. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy aki elment mellette, nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.

A király meg nagyon, de nagyon féltette a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.

Áll, álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki az ura, a király, azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.

Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta most a katona megint, hogy ha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint… Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.

Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.

Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy:

Akinek pénze van, az mindent megtehet, akinek pénze nincs, semmire se mehet!

Mert úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott eszébe, hisz ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám, most meg ő piszkolta be!

Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő, szegény – mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.

Viszik a király elé. Mondja neki a király:

– Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?

Feleli bátran most már a katona:

– Az, fölséges uram!

– Akkor meghalsz! – mondja erre a király.

De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz. Meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.

– Jó – mondta a király. – Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért!

Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott, hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már megvan mindene!

A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?

Volt a városban egy aranymíves. A lány attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.

Az aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon – mert nagyon ügyes ember volt – a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden búját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit hallja.

Muzsikáltatott is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott.

Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi lehet az, s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.

Másnap a lányával meg a miniszterével ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.

– No, most már ki kell tudnom, honnan jön, és mi ez! – mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be, azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a muzsikaszót hallotta.

Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.

De a kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az esőzsákból.

Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.

De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.

– Ki vagy?! – kiáltott rá a király.

A katona rögtön vigyázzba vágta magát.

– Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írta, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.

A király kezet fogott vele.

– Hát mi ér annál is többet? – kérdezte a király.

A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:

– Másodszor az, ha az embert megsegítik!

– És először? – kérdezte a király elcsodálkozva a furcsa válaszon.

A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:

– Először, ha az embert szívvel megszeretik.

A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat.

Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.

(Illyés Gyula: Hét meg hét magyar népmese)