VIII. Országos Rácz Aladár Cimbalomverseny programja

2015. március 12., csütörtök

10.00 Megnyitó, I. korcsoport

11.15. II. korcsoport

Növendékhangverseny

A nyíregyházi Vikár Sándor Zenei Alapfokú Művészeti Iskola növendékeinek cimbalomduó hangversenye
Tanár: Fekete Krisztián
Közreműködik: Tamás Attila
Műsor: Balassi Bálint Istenes Éneke, Két Régi Magyar Tánc
Előadják: Dóka Csenge – Ludnai Mátyás

12.45 – 13.45 Ebédszünet

13.45 III. IV. korcsoport

14.15 Kamarazene II. III. korcsoport
vége kb. 15 órakor

 

16.00 Tanári hangverseny

Demlyén Krisztina – Tóth Andrea cimbalomduó
(Cimbalom TAnDem)
Műsor:
Jean-Philippe Rameau: L’Egyptienne (Egyiptomi lány)
L’indifférente (Közömbös lány)
La Poule (A tyúk)
Les Sauvages (Vademberek)

Nikol Kuchynková – Petr Spevák cimbalomduó

Műsor:
W. A. Mozart: Duo in G, für Violine und Viola, K. 423

16.30 Gálakoncert – Díjkiosztás

Elhangzanak: az Értékelő Bizottság által javasolt díjnyertes produkciók.
Fellépnek a zsűri tagjai:
Móri Beáta – cimbalomművész, zenetanár
Szalai András – cimbalomművész, zeneszerző, zenetanár

 

Rácz Aladár Zeneiskola
1165 Budapest, Táncsics utca 7.
https://i2.wp.com/www.razeneiskola.hu/images/terkep_hor.jpg

Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine

“Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja”,
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

A fiatal Mozart 1766 körül

A fiatal Mozart 1766 körül

Pilinszky János: Kis éjizene

Virágcsokor
Óh, vesztőhelyek illata!

Párbeszéd
Eresszetek be, itt vagyok,
nyissatok ajtót, megérkeztem.

Nincs ajtó, mit megnyithatunk
Nincs retesz, ami kirekesszen.

Éjfél
Elgurulnak az ismeretlen csöndben,
mélyen a csillagok alatt
elgurulnak
s megállanak
a mozdulatlan billiárdgolyók.

Mozart
Egy ház, egy udvar. Álmom és halálom.
Délszaki csönd, emlékezet.
Reflektorfény a falakon,
üresség és márványerek.

“Dans cette maison habita Mozart”
Mozart lakott itt valaha.
Egy vázában virágcsokor.

Óh, vesztőhelyek illata!

Párizs, 1963

Az üveggyöngyjáték

Közbevetés

A klasszikus zenét kultúránk kivonatának és foglalatának tartjuk, mert annak legvilágosabb, legjellemzőbb kifejezése és megnyilatkozása. Ebben a muzsikában az antikvitás és a kereszténység örökségét vesszük birtokba, a derűs és bátor jámborság szellemét, a felülmúlhatatlan lovagi erkölcsöt. Végső soron a kultúra minden klasszikus kifejeződése morált jelent, az emberi magatartás kifejezőjévé sűrített mintaképét. Az emberi tartás, amelyet a klasszikus zene kifejez, mindig ugyanaz, mindig ugyanazon fajta életismereten alapul, és mindig ugyanarra a fölényre törekszik a véletlennel szemben. Amit a klasszikus zene kifejez, ezt jelenti: tudás az emberlét tragikumáról, az emberi sors elfogadása, bátorság, derű. Hogy ez már most egy Händel- vagy Couperin-menüett kecsessége, vagy gyöngéddé finomult érzékiség, mint sok olasznál vagy Mozartnál, avagy csöndes, higgadt halálra készség, mint Bachnál: mindig a ‘csak azért is’, a halálmegvető bátorság, a lovagiság, az emberen túli nevetés, a halhatatlan derű csendül fel benne.”

(Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték – Szabó Ede fordítása)

Batsányi János: Mozart Varázsfuvolájából

A szóló s egy pap
Kettős.

“Ne hajts az asszonyok szavára” –
Legfőbb törvényt itt ez tegyen!
Intvén sok bölcs s nagy ember kára,
Bölcsebb hogy más s nagyobb legyen: –
Elhagyva esdeklett az égre;
De bármint sírt, bármit teve,
Hűsége várt jutalma végre
Kínos halál s szégyen leve!

(1795)



Karinthy Frigyes: A zongora védelmében

Polgár, vigyázz a vártán!

– Hogy mivel töltöttem ezt az utóbbi tíz évet? – mondta a Polgár az udvarias és szórakozott kérdésre, megállva az utca közepén, a kérdező legnagyobb csodálkozására, mert nem várt ilyen hatást – hogy mivel töltöttem, azt kérdezed? – ismételte vadul, és megragadta a karját, mintha villám csapott volna le előttünk – hát most ide hallgass, ha kérdezted: meg fogom mondani neked, mert ebben a pillanatban jöttem rá magam is!

Bővebben…

Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

“Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – “Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
“Csak derűs órát veszek tudomásul!”

(1956)