Móra Ferenc: Muladi tárogatók

A muladi halászok ma is híresek a dalos kedvükről, a muzsikás lelkükről. Szép holdas estéken még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi emberrel a Tisza mentén így tréfálkozni:

– Könnyű nektek, muladi halászok, ti muzsikaszóval fogjátok a halat!

A muladi ember nem haragszik meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis kérdéssel felel rá:

– Bizony, a régi muladi halászok különb emberek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk szavával.

Ennek pedig fele se tréfa ám. A kuruc világban a muladi halászok voltak a Rákóczi tárogatósai. Sokan voltak, egész század kitelt belőlük, s a fejedelem mellől soha el nem maradtak.

– Még a mennyországba is elviszem magammal a muladiakat – mondogatta tréfásan a fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava telesírta, teleujjongta a tábortüzektől pirosló mezőket. – Hadd tanulják meg tőlük az angyalok is a szép magyar muzsikát!

Hiszen a mennyországba el is vitte volna őket a fejedelem, hanem a számkivetésbe nem vitte el. Mikor bujdosásra adta magát, a magyar határról visszaküldte a muladi tárogatósokat.

– Menjetek vissza a falutokba, fiaim. Tárogatótok szavára szüksége van még a magyar népnek. Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét mi lobogtassa, ha nem a tárogató?

Hadi tárogatók szilaj búgását, sikoltó sírását akkor utoljára verték vissza a Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren hirtelen fölkapta a fejét egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak visszahanyatlott a vérharmatos gyepre.

– Álom volt! – sóhajtotta ki lelkét a fejedelem után, akinek piros csizmája nyomát már akkor hóval lepte be a tél, hóval lepte be a tél, odaát a lengyel földjén.

Odafönt elhallgattak a tárogatók, de megszólaltak a tiszai füzesekben. Oda vette be magát a muladi tárogatós század, ahogy hazatért, s onnan hordta tele az Alföldet a szél a csodálatos muzsikával.

Hét nap, hét éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci pacsirták, mikor egy labanc katona nagy pecsétes levelet hozott a muladi bírónak.

– Tűzre a tárogatóval!

Ez a szigorú parancs volt beleírva a levélbe. Tudta a német, hogy annak a szavára fölriad álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a holtak is megélednek tőle. Szerte az országban azért hányatott tűzre minden tárogatót.

A muladi halászokat azonban nem tudta elhallgattatni.

– Eb ura fakó! – mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik a parancsot, és még elkeseredettebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy reszketett bele a határ.

Kétségbeesetten kapkodott fűhöz-fához a muladi bíró. Utoljára eszébe jutott neki Árkai Lőrinc, a muladi földesúr. Az is a fejedelem embere volt szívvel-lélekkel. Maga ugyan öreg volt már, nem harcra való, de két szép levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki is bujdosott vele mind a kettő, s azóta az öreg úr megbújt kastélyában, mint a megvénhedt oroszlán. Az ablakát is csak azért nyitotta ki, hogy jobban hallja a tárogatószót.

– Uram – lihegte összetett kézzel -, segíts megmenteni száz jó magyar életet! Jön a labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál.

Lőrinc úr eltűnődött egy kicsinyég, aztán megbiccentette szép fehér fejét, s karjára támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok közé.

Azok egyszerre elhallgattak, s a tárogatót hónuk alá szorítva, dacosan néztek az öreg úrra.

– A tárogatót nem adjuk oda – mondták mogorván. – Azt mondta a fejedelem, szüksége lesz még erre a magyar népnek.

– Úgy legyen, amint a fejedelem mondta – emelte meg a süvegét Árkai. – Én a tárogatókat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az életeteket is. Hogy számoltok akkor be a fejedelemnek?

Az emberek megzavarodva hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót:

– Jobbat tudok én annál. El kell rejteni a tárogatókat.

– Nincs olyan hely, ahol a német föl ne kutatná. Földből fölássa, tetőből kiszedi, kútból kihalássza.

– Tudok én helyet, ahova a német el nem juthat – suttogta Lőrinc úr. – Oldjátok el a legnagyobb halászhajót, és hordjátok rá a tárogatókat.

A halászok szót fogadtak. A füzekhez kötött hajók közül eloldozták a legnagyobbat, és rakásra rakták benne a tárogatókat.

– Evezzünk be a Tisza közepére – lépett Árkai a hajóba. – Aki fölfér, jöjjön velem.

Az emberek betódultak, és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az első tárogatót, és belecsúsztatta a vízbe.

– No, itt meg nem találja a német, bár utána menne! – fohászkodta el magát.

– De uram, én se találom meg! – kapott utána riadtan a tárogató gazdája.

– Várj, fiam, majd jelt csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük – mosolygott Arkai a bozontos bajusza alatt, s bevágta egy kicsit a kardjával a hajó peremét. – A vágás irányába aztán majd kihalászhatod.

Aztán fogta a másodikat, azt is leeresztette, s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz tárogatót leeresztette, akkorra úgy összevissza volt faragcsálva a hajó, mint mikor a gyerek tarkára faragja a nyárfavesszőt.

– No, most már jöhet a német – eveztetett vissza Lőrinc úr a partra.

Egy-két nap múlva meg is érkeztek a labancok tárogatót égetni. Minden bokrot összetúrtak, minden tetőt megbontottak, minden kutat megcsáklyáztak, de nyomát se találták a veszedelmes hangszernek. Tovább is faluztak aztán nagy megelégedetten.

Ahogy elhúzódtak, mindjárt meglepték a muladi tárogatósok a megjegyzett hajót, és nekifogtak a Tiszán a tárogatóhalászásnak. Napestig hányták a kotróhálót, halat fogtak is tömérdeket, csak éppen tárogatót nem fogtak.

– Éppen itt eresztettük le – nézegette egyik-másik a faragásokat.

– Az ám, de nem a hajót kellett volna megjegyezni, hanem a vizet – kaptak észbe a többiek nagy felzúdulással. – Elámított bennünket Lőrinc úr.

Akkorra Lőrinc úr is odavitette magát egy ladikon, és lecsillapította a fejedelem tárogatósait.

– Nem ámítottalak el benneteket, fiúk, csak megmentettelek a hazának. A harcok ideje letelt, most már szolgáljatok neki békességes munkával.

– Hát most már sose szólalnak meg többet a tárogatók? – kérdezték elszomorodva a muladiak. – Hiszen a fejedelem azzal biztatott bennünket.

– Ha a fejedelem mondta, úgy is lesz – csillant föl a szeme Lőrinc úrnak.

S csakugyan úgy is lett. A muladiak azt mondják, azóta sokszor megszólaltak már csöndes éjszakákon a tárogatók a Tisza fenekén. Keserves búgás szakad föl a vízből, ha baj éri a magyart, csendes hálaadás zendül föl, ha öröme van.

Advertisements

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s