Lázár Ervin: Az elszabadult kantáta

Berzsián költő a nyitott ablakban állt. Nézte a csapzott, gazverte utcát, a felszakadt kövezetet, a béna, villámsújtotta fákat. Szomorú látvány volt. De a legszomorúbb mégis a nagy üresség: egy árva lélek nem mozdult semerre, még csak egy kóbor macska sem surrant át a loncsos disznóparéjok között.

– Te vagy az oka, Berzsián – mondta magának Berzsián.

Legalább egy veréb ugrálna az ablak előtt. Vagy egy szarka billegne a kerítésen.

De semmi! Még hang se. Mintha a füzikék is elköltöztek volna a Sligovica mellől, nem hallik ide vidám csilp-csalpjuk, hallgatnak a fülemülék, a feketerigók, még a lármás csókanépség hangja se hallik.

Berzsián belefülelt a csendbe. “Az nem lehet! – gondolta. – Az emberek mindig zörögnek-börögnek, csattognak a fránya szerkezeteikkel, ütnek, tépnek, cibálnak, püfölnek valamit.”

– Igenis, az emberek zajonganak! – ordított bele a csöndbe.

A csend meg, mint egy szivacs, elnyelte a hangot. Berzsián biztos volt benne, hogy ezt a kiáltást nem hallotta meg senki. Pedig nincs szörnyűbb a semmibe röppenő kiáltásoknál. Összeszorult Berzsián szíve. Lehet, hogy már nincs is ember a városban? Lehet, hogy egy lélek sincs a közelében. Talán mind elköltöztek. Üres a város. Az egész országban nincs senki. Berzsián elképzelte az üres városokat, látta, ahogy a gyomnövények lassan felfalják a parkokat, elhagyott villamosok vesztegelnek a nyílt pályán, a szél kedvére sziszeg a házak között. Üresek a falvak is, tárva-nyitva az istállók ajtaja, egykedvűen himbálóznak az elszakadt villanydrótok.

– Egyedül maradtam! – ordította rémülten Berzsián, de a kiáltása után olyan félelmesen zengett föl a csend, hogy másodszor már nem is mert kiáltani.

Behunyta a szemét, erőltette a fülét. Emberi, ember okozta zajra vágyott. Egy távoli traktor pufogására, egy ideszűrődő nevetésre, egy gyár gépeinek dohogására, egy indítómotor kerregésére, egy rendőr füttyszavára, akármire.

De hiába nyúlt meg a füle, hiába feszült a dobhártyája. Semmi. Berzsián összezsugorodott.

– Egyedül maradtam. Egyedül vagyok a földön – motyogta, és rémülten nézte a közönyös fákat, közönyös házakat, közönyös gazokat. Az ég is közönyös volt, mint egy vak, ridegre öntött üvegbura.

– Miattam van – motyogta Berzsián -, miattam. Mert annyit átkozódtam. Mert egy jó szót nem tudtam magamból kipréselni. Csak viharok, lábtörések, villámcsapások. Miszlikre verettem a világot. – Letérdelt, a homlokát a földre szorította.

És ekkor valami megzendült. Vagy megbondult. Vagy megdördült. Vagy megdöndült. Vagy felmorajlott.

Mintha a föld alól meg az égből egyszerre jönne a hang.

Berzsián fölegyenesedett. Mi ez?

A hangok átszivárogtak a falakon, Berzsián érezte, hogy rezonálnak a csontjai. Mi ez? Talán földrengés lesz – ködlött fel benne. De nem, a föld meg se rezzent, csak a hangok erősödtek föl, a mély búgások közé észrevétlenül beúsztak a sikoltó magas hangok, átvették az uralmat, hajlongtak, tekeregtek a város fölött, belekaptak a fák koronájába, borzolták a gazokat, a háztetőkön zengtek a cserepek. Mi ez? Berzsián szívét félelem szorította össze, újra összegörnyedt, úgy érezte, még egy pillanat, és a hangok összerontják a világot. Most már fülsiketítővé erősödött a hangzavar, megrezegtek az ablaktáblák, sírtak az épületek. “Most dől rám a ház” – gondolta Berzsián, de akkor egy szelíd hang zengett fel a dübörgésben, felívelt; fönt a magasban, mint egy légtornász, megperdült, lezuhogott, barátságosan végigsimította a földet, hozzászelídültek a sikoltó magasak, a döndülő mélyek; Berzsián valami olyan gyönyörűséget érzett, amit még soha életében, de akkor megint az ég felé emelkedett a hangok együttese, megvadult, fémessé vált, felerősödött – Berzsián a földre lapult -, úgy zuhogtak a hangok a földre, mint a jégeső, kopogott a házak teteje, jaj, mi lesz, de most mint egy távolodó forgószél, csendesedett, már-már alig hallotta Berzsián, mintha most kórus zengene föl valahol nagyon messze, de talán mégse kórus… csend lett.

Mi volt ez?

Berzsián megkönnyebbülten fölállt, először úgy érezte, boldog, hogy a hangorkán elviharzott, aztán meg tiszta szívből, nagyon erős vággyal áhítozta, hogy bárcsak ne lett volna vége, bárcsak még most is hallhatná.

– Megbolondultam – suttogta.

És akkor távolról megint a zengés! Jött vissza a hangorkán. Berzsián szívét megint a félelem és megint az öröm. Leborult a földre, akkor is ott feküdt mozdulatlanul, amikor a hangorkán kitombolta magát, s újra csönd lett a város fölött. Feküdt mozdulatlanul, s most már eszébe sem jutott a félelme, hogy egyedül van a földön. Várta, hogy a hangok újra visszatérjenek.

Már hallotta is… Nem, ez mégsem az… Ez valami más hang… Fülelt.

Ez a hangzavar már nem bizsergette meg a bőrét, a fák lombját sem mozdította. Csak apróra tördelte a csendet. “Ma van a zajok napja – gondolta Berzsián. – Nem is rossz. Zajok napja! Írok egy Zajok napja című jobbladát” – villant fel benne. De a villanás után már meg is feledkezett a jobbladáról, mert a csendtördelő zaj egyre erősödött, már hallotta a lábak dobogását, az összefonódó kiáltásokat. Ezek emberek! A zaj közeledett Berzsián házához. Már egy-egy szó értelmét is ki lehetett halászni a zűrzavarból – a kiáltások, mint a kövek, lándzsahegyek, kinyitott borotvák, élesre fent kardok. “Ezek dühös emberek” – állapította meg Berzsián, és örömében elmosolyodott. Mégsem üres hát a város.

A zaj ekkor már körülfolyta a házát, aztán meglátta a tömeget is, fölemelt ököllel, kapára-kaszára kapva özönlöttek az emberek.

– Hova mehetnek? – találgatta Berzsián.

De nem kellett sokáig találgatnia. Az ő házához zúdult a tömeg.

– Átkozott vagy, Berzsián! Gazember vagy, Berzsián! – üvöltözték. Már-már betörték a kerítést, amikor Berzsián a nyitott ablakba lépett.

– Mit akartok? – kérdezte.

Csend támadt. Gyűlölködő tekintetek szegeződtek Berzsiánra. S akkor valaki a tömeg élén megszólalt.

– Jégesővel verettél bennünket, villámokkal csapkodtattál, törtél-zúztál! És ez neked mind nem elég! Most ránk hoztad ezt a dübörgő, fafacsaró, háztető-szétszedő hangvihart.

– Nem én voltam – mondta Berzsián.

A tömeg erre felhurrogott.

– Még tagadod is! Aljas hazug!

Már lendültek volna a ház felé, de akkor eléjük penderült fehéren, halálsápadtan Zsebenci Klopédia.

– Ne bántsátok! – kiáltotta könyörgően összekulcsolt kézzel.

Lassú léptekkel odament melléje Sróf mester is, egy dühös pillantást vetett Berzsiánra, aztán ő is szembefordult a tömeggel, és halkan azt mondta:

– Ne bántsátok!

Berzsián meg, ahelyett, hogy örült volna, lesunyta a fejét.

– Mit védtek engem! Meg tudom én magam védeni. Nincs szükségem a pártfogásotokra.

A nyaka már vörösödött.

Zsebenci Klopédia forgolódott, ide-oda kapkodta a fejét, jaj, most kit védjen meg: Berzsiánt a tömegtől, vagy a tömeget Berzsiántól. Mert a tömeg újra nekilendült, sodorta volna, mint a szalmaszálat Klopédiát Sróf mesterestül, de akkor Berzsián egy iszonytatóan nagyot kiáltott. Dühös volt rettentően, vörös szikrák röpködtek az arcáról. A tömeg megtorpant, tétován lengedeztek a levegőben a fölemelt kapák, kaszák. Berzsián meg már ordította is:

– Csapjon belétek…

Zsebenci Klopédia ugrott, hogy befogja Berzsián száját, de nem volt szükség rá, mert Berzsián a mondat közepén elhallgatott. A ménkű nem csapott le. Azért hallgatott el Berzsián, mert meglátta, hogy izzadtan, kivörösödve, kétségbeesett arccal törtet, furakodik át a tömegen Violin, a fülrepesztő zenész. Végre odaért Berzsián meg a tömeg közé, lihegett, fölemelte a kezét.

– Nem Berzsián volt. Én voltam – fújtatott kimerülten -, énmiattam… Ne bántsátok!

– Micsoda temiattad?

– A hang. Ami végigsöpört a városon.

– Szóval már te is?! Szóval már neked is megvalósul, amit mérgedben kimondasz?!

– Dehogyis – tiltakozott Violin -, isten ments! Csak arról van szó, hogy komponáltam egy kantátát.

Az emberek mind feléje fordultak, a szemük összeszűkült, ellenségesen meredtek Violinra. Violin megijedt.

– Én éppen hogy értetek… nektek – dadogta. – Tele voltam szeretettel, amikor írtam azt a kantátát.

– Szeretettel, mi? – hallatszott egy jégcsaphang.

– Igen – mondta reszketve Violin -, és én nem tehetek róla…

– Miről? – zúgta a félelmetes kórus.

– Hogy amikor befejeztem a kantátámat, és boldogan fölsóhajtottam, mert úgy éreztem, hogy ez életem legjobb műve…

– Ne beszélj mellé! A lényeget mondd!

– Egyszer csak megmozdultak a hangjegyek, leváltak a papírról, nőni kezdtek, kisuhantak az ablakon… és akkor… és akkor már föl is zengett a kantáta, száguldott a város fölött, mintha bérház-nagy hegedűk, hegy-nagy dobok, óriás csimpolyák és világnagy cimbalmok szóltak volna…

– És letépte a házaink tetejét, szétrepegtette a gyümölcsfáinkat, betördelte az ablakainkat, fölszakította az utcáink kövezetét…

Már moccant a tömeg, hogy Violinra rontson, de akkor távolról döndülések. Rohant feléjük az elszabadult kantáta. Döbögtek a hegy-nagy dobok, sírtak a bérház-nagy hegedűk, süvítettek az óriás csimpolyák, zengtek a világnagy cimbalmok. Az emberek összezsugorodtak, lelapultak a földre. A kantáta megzengette a háztetőket, csavargatta a fák koronáját. Aztán újra az a szelíd, világot simogató hang. Az emberek gerince megbizsergett. A hangok az ég felé csaptak, felsírtak, lassan-lassan távolodott Violin elszabadult kantátája, száguldott a világ valamelyik másik sarka felé.

Csend lett.

Egy darabig senki sem ocsúdott, mintha még mindig zengene a döbbenetes muzsika. Berzsián törte meg a csendet.

– Hazudsz! – mondta Violinnak. – Ez nem a te kantátád!

– Már hogyne volna az enyém. Csak megismerem.

– Az nem létezik – dúlt-fúlt Berzsián. – Éppen a te kantátád fog elszabadulni és száguldozni a világ fölött! Naná! És akkor az én jobbladáim közül miért nem szabadult el egy sem? Azt mondd meg, miért?!

– Nem tudom, Berzsián – mondta halkan Violin, a fülrepesztő csudazenész.

A tömeg magához tért. Már megszabadultak a kantáta súlyától, újra dühösek voltak.

– Akkor hát te voltál! A te kantátád rémített és pusztított itt! – kiáltozták.

– Mit pusztított? – kérdezte harciasan Zsebenci Klopédia. – Azt mondjátok meg, mit bántott ez a kantáta?

– Leszedte a házak cserepeit! Szétrepegette a fákat! Betördelte az ablakokat!

– Úgy van! Börtönbe az átkozott zenésszel! – zúgta a tömeg.

Megragadták Violint.

– Engedjétek el! – Klopédia és Sróf mester megpróbálták kiszabadítani Violint, de félrelökdösték őket.

– Engedjétek el! – kiabálta Klopédia. – Hiszen egyetlen ablakot sem tört be a kantátája, egyetlen cserepet se szedett le a házakról, egyetlen fát se repesztett ketté! Láthattátok a saját szemetekkel.

– Csönd! – mordultak rá, és vitték Violint.

Zsebenci Klopédia odafutott az ablakban ácsorgó Berzsiánhoz.

– Segíts rajta, Berzsián! Nagyon kérlek, segíts rajta!

Berzsián meg se moccant.

– De hiszen láthattad, hogy semmit sem rontott el a kantátája. Nem tépett, nem tört, nem zúzott. Egyszerűen csak szép volt. Nem hallod?!

– De igenis tépett, de igenis tört, de igenis zúzott – sziszegte Berzsián.

Ámulva, tágra nyitott szemmel nézett rá a locska-fecske Zsebenci Klopédia.

– Berzsián, nem ismerek rád – suttogta. – Hiszen a te villámaid téptek, a te viharaid törtek, a te átkaid zúztak.

Sróf mester karon fogta Klopédiát.

– Ne könyörögj a megátalkodottnak – mondta neki. – Gyere, menjünk. Csak hadd fájjon a szíve.

– Kinek a szíve fáj?! Fafejűek! Csak menjetek, nincs szükségem rátok! – morogta Berzsián, és puff, bevágta az ablakot.

A vadszamár! A makacs öszvér!

Nézte, ahogy Klopédia és Sróf mester lassan távolodik. Klopédiának a hátáról is látszott, hogy sír. Sróf mester meg vigasztalta.

És most egy durranás hallatszott, tudhatta Berzsián, most csapták rá a börtönajtót Violinra. De meg se moccant. Csak állt mozdulatlanul a bezárt ablak mögött. Nézte az utcát. Nicsak! Eltűntek a loncsos disznóparéjok, a fölszaggatott kövezet elsimult, helyükre álltak a kövek, mint a katonák, a villámsújtotta fák sebei beforrtak, kizöldültek, meghúsosodtak a hervadni készülő, meggyötört levelek. Mi történt itt? De válasz helyett Berzsián összehúzta magát. Mert hiszen jól tudta, mi történt. Violin kantátája gyógyította meg a fákat, Violin kantátája hegesztette be a sebeket.

– Gyerünk, Berzsián, menj oda, mondd meg nekik. Nem rontott ez a kantáta, nem tépett, nem zúzott. Gyógyított! Gyerünk, Berzsián! Szabadítsd ki Violint! – mondta magának Berzsián.

De meg se moccant.

A vadszamár! A makacs öszvér!

Lázár Ervin (Budapest, 1936. május 5. – 2006. december 22.) Kossuth-díjas magyar író, elbeszélő, meseíró.

Reklámok

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s