Fazekas Mihály: Az alpesi bölcs

    (De la Harpe után)

    Rajnának fakadékja körűl, hol az Alpesek a nagy
    Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
    És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
    Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
    A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
    Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
    S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
    És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
    Csalszavait követé; minden csábítni valókat
    Megpróbált, minden rászedte. – Kis erdei lantját
    Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:

    Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor
    Télnek s szeleknek honjai! rajtatok
    Bámulva kíván tébolyogni
    Andal eszem tele tisztelettel.

    Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros
    Fatörzsököknek, mellyek az érdemes
    Vénségnek álló képi vagytok,
    Nektek akar szavam énekelni.

    Zendűljetek rá nagy tetemű kövek,
    S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg
    Erdő, rideg s zordon homályok
    Szent örökösse! reá figyelmezz.

    A várasokban, e sivatag között
    Csergő pataktól távol az emberek
    Törvények, erkölcsök, szokások
    Láncaival lekötözve nyögnek.

    Álképbe jár ez, járom alatt amaz,
    A balgatagság vétkeinek ki-ki
    Óltárt emel, s mint Istenének
    Áldozik ostoba áldozattal.

    Akik buzognak még ösi jussokért,
    Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol
    Bátor, szabad, termékeny, éles
    És nagy az emberi elme, mint te.

    Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok,
    S itélem onnan széltire a világ
    Sorsát, gonoszságát, hibáját,
    S tetteit ez vagy amaz királynak.

    E nagy tetőkön kénye szerint derűl
    A nyílt okosság, a nemes értelem,
    Útálatos járomba nem jár,
    S a szabad elme urat nem esmér.

    Itt életoltó félelem és dühös
    Bosszankodás a szívbe nem ütközik,
    Tisztán tekinthet végig a bölcs
    Innen az emberi semmiségen.

    Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e
    Szörnyű gerincen törtenek útakat?
    A kor határt vetett azoknak,
    Tetteiket mutatod te mégis.

    Te a kerengő századok ostromit
    Merőn lenézed; mink kik az életet
    Érezni tudjuk, büszke gőggel
    Férgek alá nevelünk takarmányt.

    Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk,
    S egy percig élünk, míg sok ezer dolog
    Mutatja, hogy temérdek élte
    Egyidejű az öreg világgal.

    El nem fecsérlem hát rövid életem
    Csekély mivoltát; légyetek óh napok,
    S órák, ti, kikben még lehellek,
    A gyönyörű tudomány sajáti.

    Hová igyekszel kis patakocska, kit
    Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj,
    Majd partodon számlálhatatlan
    Emberi közbajokat találhatsz.

    Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott
    Düh nemzetünket; vérpatak is locsog
    A kard kemény jussán öledbe,
    Hogyha haragba van a királyság.

    Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő
    Népnek, hogy itt e serkedező erek
    S mohos kövek mellett az ember
    Bóldog. – Ihol csupa szerszabással

    Ellenkező dalt vernek e húrokon
    Széltére bolygó ujjaim, amiként
    A rendre nem vigyázva Múzsám
    Kénye szerint inokat csikolja.

    Én csak magammal dúdolok
    Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést,
    Természet! és dícséretednek
    Csak te vagy itt magad a tanúja

    De melly riasztó, melly iszonyú homály
    Lopá le nyájas nappalomat? mi vad
    Morgás az ég duzzadt határán?
    Mint morog és dübög a kietlen!

    Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a
    Sziklák fokáról széjjel ezerfelé
    A fellegek terhébe készűlt
    Kéntüzek egyszeri roppanása!

    Felséges egy kép! mint aranyozza meg
    A cifra villám a vadon éjszakát!
    Nagy a te méltóságod óh hang!
    Mellyel az ég zivatarja mormol.

    Természet! ámbár rettenetes vagy is,
    Mégis szeretlek, még haragod szavát
    S orcád komor tekintetét is
    Tisztelem én, noha borzadozva.

    Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal
    Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát;
    És amíg az egek marmolva felette lobogtak,
    A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta.

Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő.
Jean-François de La Harpe (1739. november 20. – 1803. február 11.) francia író.

Reklámok

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s