Földi Imre: Cimbalom+tücsök

Mint a tégla az ablakon át,
úgy jöttél el ide
sajnos az óra későre jár,
két szódát kértem egy decibe

Kavarog a füst vágni se lehet
gyere, tedd ide a kezed
ha valami kerget, most engedd mehet
neked is ide született a szíved

Talán, ha szólna még valami,
támadna jobban az üteg
ugye, ha zúgna még valami,
jobban esne a szünet

Tekerd a hangot, fel-le követ,
ahogy a levegő a tüdődbe zúg
a húshoz nem kell már a köret,
ha a hangod a fülembe búg

Most cimbalmon játszik a tücsök,
mert unja már a hegedűt
én is máshová ülök,
nem vágyom már a keserűt.

Móra Ferenc: A láthatalan prímás


Minden valamirevaló gyerek meg tud felelni arra a találós kérdésre, hogy: ha felveszik is sír, ha leteszik is sír: mi az? Azt szokták mondani rá: a lánc biz az. No, én meg azt mondom, hogy azért se a lánc biz az, hanem az én Panka lányom.

Ő az, aki akkor is sír, ha felveszik, akkor is rí, ha leteszik. Mikor reggelenként anyuka felveszi az ágyacskájából, az egész ház összeszalad a visítására.

– Uram teremtőm, mi baja lehet ennek a szegény kislánynak?

Nincs annak a szegény kislánynak egyéb baja, csak hogy nem akarja otthagyni a jó meleg ágyat. Még mikor az asztalhoz ül is, akkorákat ásít, hogy attól félek, csészéstül nyeli le a kávét.

Hanem bizony annál éberebb este, mikor a kanárimadár a takarodót csicsergi. Fürge, mint az ürge, ragyog a szeme, mint a csillag, a keze-lába úgy jár, mint a motolla, mikor anyuka beledugja az ágyba. Reggeli sírása csak a házat veri föl, de ha este rágyújt, azt a harmadik szomszédban is meghallják.

A kanári ijedten kuporodik meg a kalitkája sarkában: azt hiszi, vércse vijjog. A kendermagos cica keservesen miákol, mert azt gondolja, hogy Panka ővele csúfolódik. No, a Pajtás kutyának se kell egyéb, csap olyan üvöltést, hogy még a holdvilág is eltátja rá a száját.

Ami szép, ami jó van a világon, szegény anyu azt mind megígéri a kislányának, de mind nem használ az semmit. Mentül jobban csendesítik, annál jobban nekikeseredik Panka. Utoljára aztán apu elsóhajtja magát:

– Jaj, de csak sajnálom is azokat a szegény egereket!

Panka egyszerre fölül az ágyban, rám mereszti könnyes szemét, s azt kérdezi nagy szepegve:

– Miért sajnálod ugyan? Tán őket is lefekteti az a rossz anyukájuk?

– Nem kell azokat lefektetni. Minden jóra való egér magától belebújik a vackába. Hanem azért sajnálom őket, hogy mind halálra itatod már az istenadtákat.

Mikor ennek a sóhajtozásnak sincs foganatja, akkor apu leakasztja a szögről a légycsapót, s megpaskolja az ágy végét.

– Panka, én azt hallottam egyszer egy öreg bagolytól, hogy az álmatlanság ellen nincs jobb, mint ha megkenegetik az embert fahájjal.

Erre aztán Panka rúg magán akkorát, hogy csak úgy csikorog bele az ágyacskája, s addig zokog a párnácskájába, míg le nem ragasztja a szemét az álomméz. Az ám, csakhogy a minap hiába nyúltam a légycsapó után, nem volt a szögön.

– Ejnye, kutya meg a mája – mondom haragosan -, hát már a légycsapónak is lába kelt?

Ezt már Panka se állhatta meg szó nélkül:

– Igenis, hogy lába kelt. Láttam is, mikor leugrott a szögrül, és kisétált a szobából. Azt mondta, télen nincsen légy, őrá sincs semmi szükség.

Pedig sose lett volna nagyobb, mint most. Nagy elbizakodtában Panka akkorát rikkantott, hogy túltett egy erdőre való sárgarigón.

– Sebaj – biztattam anyukát, aki maga is majd sírva fakadt már -, majd elhagyja, ha elfárad.

De még hamarabb elhagyta. Mert egyszer, ahogy megállt lélegzetet venni, keresztülrezgett a szobán valami finom, vékony hang.

Mintha ezüsthúros citerát pengetne valami tündérke:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

– Hallod, Panka, azt kérdezi: ki rí?

No, Panka már nem rítt, az bizonyos, kiugrott az ágyból, s mintha csak elvágták volna a zokogását, kacagva fogta meg a kezemet.

– Jaj, apu, de szép volt! Keressük meg ezt a szépen szóló muzsikát.

A láthatatlan prímás megint megszólalt:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

Fölágaskodom egy székre, nyúlok a szekrény tetejére, s lekiáltok Pankának:

– Megvan már, hékám! Fogom a fülét! Egy kis fekete tücsök.

Az ám, csakhogy a tücsöknek nincs füle. De van ám lába olyan, hogy beállhatna ugróművész­nek: mire kinyitottam az összeszorított markomat, nem volt abban egy szál húr se, nemhogy egy egész hegedűs.

Mindegy no, mondom, most már aludjunk, mert elosztják az éjszakát. De alighogy a fülére húzta Panka a paplant, megint csak megszólal a láthatatlan prímás:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

Erre már Panka is megharagudott, s ahogy megfordítja mérgében a vánkoskáját, hát ott gubbaszkodik alatta a kis prímás.

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

– Megvagy már, kis gonosz! – nevetett Panka. – Megállj, most már azért se sírok. Hanem azért meglakolsz, hogy kicsúfoltál!

Kis markába szorította a tücsköt, ráhajtotta a szöszke fejét, s azon tűnődött, hogy is bosszantsa meg azt a rossz tücsköt.

– Tudod mit, apu! – kiáltotta diadalmasan. – Fogadom, hogy ez se csúfolódik többet!

Azzal elvitte a tücsköt a kályha mögé. Ott van a falban egy lyuk, abba beleeresztette.

– Tudom, hogy ő se szeret a sötét szobában. Legalább majd a hegedűjét sem találja a sötétben.

Dehogynem találja, dehogy! Azóta minden este megkérdi a kis prímás, mikor a lámpát eloltjuk:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri?

Azért se rí senki se. Panka úgy alszik, mint az édes tej, de még álmában is mosolyog, hogy így kifogott a láthatatlan prímáson.

tucsok

Csukás István: Este a hold felé

Este a hold felé száll a füst,
s a vékony fonálon
az ég felé száll az álom,
mindig, mindig az ég felé,
alattam mogorván kordul a Föld,
tudom, a végén bekap,
mi leszek: könnyű falat, keserű falat?
S már a szájszélen ülök?
De addig: csillag csöndül,
vonat elkattogó szívverése,
a Vénusz derengő köldöke,
a köldök alá lövellő Tejút,
majd a cimbalomverő-tücskök,
s a lélek fölhangolódó húrjai.

Molnár Rózsa: Hegedűóra

Zeneórát tart tücsökmama a fűben.
Szúr a Nap, világra jön a gomba.
Fitos orrát legyezi eldűlőben.
Tücsökmamának egyezer a gondja.

Neveti a szellő hosszan, húrját nyújtja.
Súgja-búgja: Úgy kell játszani, nem így!
Ügyetlen tücsöklánynak dallamát elfújja.
Pityergő-szájú lánykánk könnyes-irígy.

A meleg meg csak jön, jön…
zuhan a fákra, virágra, fűre,
zuhan a tájra,
s a hegedülgető kisleányra.

Federico García Lorca: Címtelen színdarab

Különösen önök, városi emberek élnek a legszegényesebb és legszomorúbb képzelet világában. Fűhöz-fához kapkodnak, csak hogy ne kelljen tudomást venniök semmiről. Ha fúj a szél, hogy meg ne hallják, mit mond, elkezdenek zongorázni; hogy látniuk se kelljen a mindnyájunkat elárasztó könny-özönt, csipkés függönnyel takarják el az ablakot; hogy nyugton alhassanak és elnémítsák a folyton cirpelő tücsköt, a lelkiismeretet, kitalálták a szeretetotthonokat.

(András László fordítása – részlet)

Mentovics Éva: Versek jelmezesek bemutatásához

A tücsök

Minden este itt ülök –
én a nótás kistücsök.

Messze szárnyal víg dalom:
hegedűszó, cimbalom.

Ha a vén Hold felébred,
altatódalt zenélek.

Hóember

Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répaorra,
cakkos sálját vígan hordja.

Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.

A süni

Szúrós, tüskés a subám –
illik is e ruha rám.
Gombolyaggá gömbölyödöm
aki bánt, azt megböködöm.

A medve

Télen-nyáron bundát hordok,
árnyas erdőt vígan járok.
Földieper, friss vargánya
jó is lesz ma vacsorára.

Ha ilyen már nem akadna,
halat fogok a patakba’.
Szeretem a lépes mézet,
méhecskéktől gyakran kérek.

Süvölthetnek hideg szelek,
átalszom az egész telet.
Madárnóta, tavaszi nap
barlangomból kicsalogat.

Macska

Egész nap csak heverek,
vagy egeret kergetek.
Ha nem fogtam egeret,
kapok helyette tejet.

A teknősbéka

Izzó homok melegétől
tojásomból kikelek,
komótosan poroszkálok,
nehéz páncélt cipelek.

A kisegér álma

Apró pettyes pizsamámban
egy gomb alatt szundikáltam.
Egész éjjel sajtot faltam,
ízes diót ropogtattam.

Ásítozom, gyomrom korog.
Maradt még sajt? Éhes vagyok.
Hol a csuprom? Hol a tálam?
Lehet, hogy csak kitaláltam?

Elillant az összes étel,
be kell érnem emlékével.
Teli hűtő is csak álom…
eleséget kell találnom.

Cincogni sincs nagyon kedvem,
fáj a pocim, nincs ez rendben.
Hűvös kamrák rejtekében
élelmet kell keresgélnem.

Kirágom a liszteszsákot,
minden sajtra lyukat rágok.
Kiürül a darás véka?
Átosonok a szomszédba.

Mákos patkó, köleshegyek,
várjatok csak, rögvest megyek!
Jöhet dió, bab vagy lencse,
nem marad egy árva szem se.

Ágh István: Névnapomon, István király

Névnapomon, István király
szent estéjén buffogó ágyúk
tűzijátékát falja a város,
előlem meg a kerti fák
eszik, híznak a robajlástól,
még tömöttebb az árnyuk,
még csöndesebben áll a szél.

Mért ácsorgok a láthatatlan
parádé mögötti magamban?
fölösleges kíváncsiság
foglya, erkélybe kapaszkodva,
tán egy eltévedt tűzkosár
elém zuppan, csupa ajándék:
kihúnyó szentjánosbogár?

A makacs tücsök citeráját
nagyobb hatalom pengeti,
nem szűnik öntelt ágyúzásban
sajgatni széles áradását,
a csöndöt megzenésiti,
felköszönt szívecskebeli
embernek való muzsikával.

 

Ágh István (eredeti név: Nagy István) Iszkáz, 1938. március 24. -) költő, író, műfordító.