A „zengő tambura”


“Nincs helyünk, hogy valamennyi húros hangszerről beszéljünk, ahhoz egy vastag könyv is kevés lenne, így csak megemlítjük, hogy a húros hangszereket is két csoportba szokták osztani: 1. vonósok (mint például a hegedű, cselló), 2. hárfaszerű hangszerek, melyeken külön-külön húr szolgál az egyes hangok megszólaltatására.



Mint például a zongoránál.
Emlékeztek még a csecsemő Hermész hangszerére? A teknőspáncélra feszített húrokra?


Persze az első ötlettől még hosszú utat kellett megtenni, hogy kialakuljon a zongora mai formája. És mennyit kísérleteztek a hangszerkészítők, nevesek és névtelenek!


A húrok megvoltak, a hangszekrény megvolt, először azt kellett kitalálni, hogyan pengessék a húrokat. Hát ujjal! Természetesen ujjal is pengették, de az ujj elfárad, a bőrt ledörzsöli a feszes húr. Hát akkor valami pecegtetővel! A legjobb pengető, amely nem koptatta a húrokat, a madártoll volt. Akadt is bőven, alkalmas is volt. Nem is hinnénk, hogy ez az egyszerű találmány, a tollal való pecegtetés milyen sokáig divatban, használatban volt, sőt van ma is.


Igen ám, de az imént a zongoráról kezdtünk beszélni. Csakhogy a zongorát se hívták mindig zongorának. A görögök például monokhordnak vagy klavikhordnak nevezték, ami annyit jelent, hogy egyhúrú vagy több húrú. Magyarul is csak a nyelvújítás óta hívják zongorának a zongorát, összevonták a zengő tambura szavakat. Előtte virginálnak („vesszőcske”-zongorának) vagy spinétnek („töviske”-zongorának) nevezték.


Arra már később jöttek rá, hogy nem kell kézbe fogni a pecegtetőt, mert így csak egy húrt tudunk pengetni. Minden húrhoz csináltak egy pengetőt, a pengetőhöz egy szerkezetet, idegen szóval: mechanizmust, amely billentyűkhöz volt kapcsolva. Ha lenyomták a billentyűt, a pecegtető megpendítette a húrt.Ez még nem a zongora volt, hanem a zongora őse, amelyet úgy hívtak görögösen, hogy klavikhord vagy olaszosan: cemballo. Sőt hívták clavicymbalumnak is, amiből könnyen ráismerhettek a magyar cimbalom szóra. Nemcsak a szó rokon, a hangszer is hasonló volt.


A zongorát fáradhatatlanul tökéletesítették tovább. Azt már megoldották, hogy a billentyűk lenyomásával több hangon, több szólamban is lehetett játszani. Nem volt ez tökéletlen hangszer, goldoljatok csak arra, hogy Johann Sebastian Bach ezekre a hangszerekre írta csodálatos, bonyolult fúgáit! De azért mégsem volt tökéletes, mert mindig egyforma hangerővel szólt.
A hegedűn lehetett halkan (piano) vagy erősen (forte) játszani, a cemballón nem. Azután a pöcögtetés sem volt elég gyors.
Ezt úgy oldották meg, hogy nem pengették a húrokat, hanem ütötték. Apró kis kalapácsokat helyeztek a húrok alá, és úgy zengették meg őket. Érdemes megemlíteni a hangszerkészítő nevét, aki először alkalmazott kalapácsot: Bartolommeo Cristofori (ejtsd: krisztofóri) 1709-ben, Firenzében.
A kalapácsszerkezet már alkalmas volt a halkabb vagy erősebb játékra, mert ugye, ha erősebben ütjük le a billentyűt, a kalapács nagyobbat zendít a húron? Innen kapta a zongora a nevét is: pianoforte. Ez a szerkezet különösen akkor vált tökéletessé, amikor kitalálták a pedált is.

Megszületett hát a mai zongora! A húrokat öntöttvas keretre feszítették. Nem is lehet csodálkozni, hogy ilyen erős vaskeretre van szükség, ha meggondoljuk, hogy a húrozat feszítőereje kb. 15 000 kg-ot tesz ki!

A zongorának is van hangszekrénye (mint Hermész lantjának): hangzótestnek hívják, van mechanizmusa és szekrénye. A hangzótest a húrozatból és a rezonálótestből áll. A húrozat keresztbe fekszik egymáson, jól láthatjuk, ha felnyitjuk a zongora fedelét. Megfigyelhetjük, hogy a vastagabb húrok (a basszus) balról jobbra keresztezik a magasabb húrokat.

A hang szépsége a rezonálótesttől függ elsősorban. Ez fenyőfából készül, több kisebb, egybeenyvezett darabból áll, bordák tartják. Nagyon fontos, hogy jó száraz legyen a fa, és nem is hinné az ember, még az is nagyon fontos, hogyan helyezkedik el a fa erezete.

A mechanika a billentyű és a kalapács kapcsolata. A kalapács fejét nemezzel (filccel) vonják be, mert ez zengeti meg a legszebben a húrokat. A külső szemlélő vagy a hangversenyteremben ülő általában a billentyűket figyeli meg a legjobban. Természetesen, mert ezeken futkároznak, játszanak a zongorista ujjai. Fehér és fekete billentyűket lát, kijjebb a fehéreket, beljebb hármasával-kettesével a feketéket. (A fehéreket néha méregdrága elefántcsonttal vonják be; ennek semmi jelentősége, a hang nem lesz szebb, az elefántcsont meg idővel megsárgul. A fekete billentyű általában ébenfából készül.)

A szekrény pedig arra szolgál, hogy megvédje, eltakarja a húrokat. Alul, a zongorista lába alatt látjuk a pedálokat, amelyek hangfogót irányítanak, emelnek-ejtenek a húrokra.”

Csukás István: Síppal, dobbal (1977) – részlet

Csukás István (Kisújszállás, 1936. április 2. – ) magyar költő, író.

Reklámok