A kantele születése

Vén Väinämöinen eközben hajóját tovább terelte, sziklaszirtëket kerülve, zajló zúgókon kërësztül. Nëm feneklëtt mëg hajója, dereglyéje jó dalosnak.

Csak mikor mëgint kiértek tengër tágas téreire, ott fékeződött futása; mozdulatlanul maradva, bizony, csak mëgült a bárka, nëm tudott tovább haladni.

Mostan Ilmarinen mestër mëg a léha Lemminkäinen lënyomták a nagy lapátot, fenyőrúddal vízbe vájtak, dereglye körül döföltek, hogy a zátonyról lëszálljon. Ám a csónak csak nëm indult, futását nëm folytathatta.

Vénëk véne Väinämöinen száját szóra is nyitotta: “Hej, të Lempi léha sarja! Hajolj csak kicsit közelebb, mëgvizsgálni, min maradtunk, hogy fagályánkat mi fogja itt a végtelen vizekën, hátán csöndesült haboknak. Kőre mëntünk vagy fatönkre vagy valami más csudára?”

Akkor léha Lemminkäinen matatott vízi mélyben, a hajó alá lënyúlva. Szóval mondta, fölfelelte: “Nëm szirtre szaladt a csónak, nëm sziklára, nëm fatönkre, hanëm hátára csukának, vállcsontjára víz ëbének.”

Vénëk véne Väinämöinen szólott akkor ily szavakkal: “Mi mindën lëhet a vízben! Facsonkok, csukák nyüzsögnek! Hát ha már csukára hágtunk, víz ëbének vállaira, nosza, karddal vágj a vízbe, halat kétfelé hasítva!”

Az a léha Lemminkäinen, jóvérű vitéz dalia hosszú kardját csak kivonta, csontharapóját kihúzta, kardjával a vízbe vágott, csónakból a mélybe csapva. Bele is bukott azonnal, tenyérrel habokba hullva.

Ilmari kovács keményen mëgkapta haját a hősnek, hullámok közül kihúzta, mëgvetően mëgjegyëzte: “Férfiszámba mëgy ma bárki, csak szőrös lëgyën a szája; száz legény közt elmëgy ëgynek, elkeverëdik ezërrel.”

Avval kardját csak kivonta, hüvelyből vasát kihúzta, halnak hátát mëgcélozta, csónakuk alá csapintva. Tört a kard dirib-darabra, ám a nagy hal föl së vëtte.

Vénëk véne Väinämöinen mëgmondta a véleményit: “Ketten félembërt sëm értëk, harmadot së, hogyha vësszük. Mikor embër këll a gátra, férfiésszel kéne élni, akkor nincs mëggondolástok, dőre mindën ténykëdéstëk.”

Most kardját maga kihúzta, tűzélű vasát kivonta, hëgyével habokba lökte, csónakuk alá csapintva. Halnak hátát eltalálta, vállacsontját víz ëbének.

Keménybe akadt a kardja, állacsontjában mëgállva. Vén Väinämöinen pediglen hatalmasat húzott rajta, vízbül a csukát kivëtte. Hala kettévált középen: farkarésze tófenékre, feje a hajóba fordult.

Már vígan haladt hajójuk, fogsága alól fëloldva. Vénëk véne Väinämöinen szárazföld felé vezette, hajóját a partra húzta. Tapogatta-nézëgette azt a félcsukát fejestül. Maga mondta, fölfelelte: “Legénységnek rangidőse, az lëgyën csukánk csapója, halunknak hasogatója, feje fëldarabolója!”

Ám a férfiak feleltek, szépasszonyok szót emeltek: “Kedvesebb a kéz, ki fogta, szërzőjének szent az ujja.”

Vénëk véne Väinämöinen tokjából a kést kihúzta, villogó vasát övérül, hogy halát hasítsa véle, csukát több darabra vágja. Szólott akkor ily szavakkal: “Ki a lányok közt legifjabb, fürgén főzze mëg csukánkat, hadd lakomázzunk halunkbul, bévacsorázzunk belőle!”

Főzték a fehércselédëk, tízesével is tolongtak. Mëg is ëtték főtt halukat, bévacsoráztak belőle. Csak a csont maradt a parton, csukacsontja kőre vetve.

Vénëk véne Väinämöinen nagysokáig nézëgette, tapogatta két kezével. Száját szóra is nyitotta: “Hát ebbül vajon mi válna, hírës halnak fogsorábul, nagy csukának állcsontjábul értő mestër műhelyében, kezében ügyes kovácsnak, tenyerében nagy tudósnak?”

Monda Ilmarinen mestër: “Sëmmibül csak sëmmi válhat, hal csontjának haszna nincsen mégoly mestër műhelyében, akármëly kovács kezében, akármëly tudós tenyérben.”

Vénëk véne Väinämöinen maga mondta-mondogatta: “Lëhetne pedig belőle csukacsontos kantëlécske, készítője hogyha volna, csinálója csontkoboznak.”

Mivel mások nëm siettek, tudósai nëm tolongtak, csinálói csontkoboznak, vénëk véne Väinämöinen mëgtëtte magát mívesnek, zeneszërszám mestërének: csuka csontjábul csinálta hangszërét örök örömnek.

Mi a kantëlë keretje? Nagy csukának állacsontja. Hát szëgeit hol szërëzte? Csukafogakbul csinálta. Hát honnan került a húrja? Hiisi ménjének hajábul.

Hangszërét föl is szërëlte, kantëléje készën állott, csuka csontjábul faragva, hevenyészve hal fejébül.

Igyekëztek ifjak-vénëk, bajszos bácsik bandukoltak, fiúgyermëkëk futottak, lëánygyermëkëk loholtak, mindën fruska és mamuska, javakorbeli mënyecske kantëlét kívánta látni, csudakobzot mëgcsodálni.

Vénëk véne Väinämöinen ifját-vénjét invitálta, középkorúakat kérte: próbálják a pëngetésit csukacsontbul tëtt csudának, halbul készült kantëlének.

Próbálgatta véne-ifja, pëngette középkorúja; mëgfájdult az ifjak ujja, ősz-fehér fejek remëgtek, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika.

Mondta léha Lemminkäinen: “Hej, fiúk, ti félnótások, tyúkeszű lüke lëányok, az egész bugyuta banda! Nëm kerül ki kobzos innen, sënki sëm tud itt zenélni. Ide avval a kobozzal, add a kantëlét kezembe, hadd tëgyem a térdeimre, tíz körmöm közé kerítsem!”

Akkor léha Lemminkäinen kantëlét kezébe kapta, öröm hangszërét ölébe, ujjai alá a lantot. Pëngette, mint tőle tellëtt, forgatta fölét alulra, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika.

Szólt vénségës Väinämöinen: “Nincs ebben az ifjúságban, most növekvő nemzedékben, de korosabbak között sëm eme szërszám zëngetője, boldogság buzogtatója! Hátha északon akadna, Pohjolában pëngetője, hangulat pëzsëgtetője? Mëgpróbálom Pohjolában!”

El is vitte Pohjolába, szomorú Sariolába. Pëngették is Pohjolában vërsënyt lányok és legényëk, nős embërëk billëgetve, férjes asszonyok facsarva; még maga a gazdaasszony is forgatta jobbra-balra, ujjaihoz illëgetve, körmeivel koppogatva.

Egész Pohja próbálgatta, pëngetetlen ëgy së hagyta, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika. Mindën húrja félrehajlott, szálai nyüszögve nyögtek, hangja harsogott keményen, zenéje zörögve koppant.

Vén vak embër volt a sutban, a búboson bólogatva. Fölneszelt a vén a sutban, kemënce mellől kiszóla, medvebőréről morogta, kuckóbul riadva rájuk: “Mit bolondoztok-bomoltok, ricsajoztok itt rakásra? Ez a hang fülem hasítja, fejem kétfelé repeszti, hajam ég felé mereszti, aludni së hagy hetekig.

Hogyha Suominak zenéje nëm bír gyújtani gyönyörre, s álomba së andalíthat, nëm szërëz szëlíd nyugalmat, akkor vessétëk a vízbe, hajítsátok a habokba, vagy pedig vigyétëk vissza, oda küldjétëk a kobzot: készítőjének kezébe, tákolója térdeire!”

Nëm hagyta magát a hangszër, közbeszólt a kantëlécske: “Nëm mëgyëk én még a mélybe, në lëgyën a víz lakásom! Majd dalolok mestërëmnek, annak, ki velem vesződött!”

Vitték, csínján bánva véle, vigyázatosan lëtéve készítőjének kezébe, térdire terëmtőjének.

KALEVALA: NEGYVENEDIK ÉNËK
A kantele születése. A hajós imája – részlet

Fordította: Szente Imre

Reklámok

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s