Karinthy Frigyes: Élőlények a zenekarban

Zenéskávéházi látomás

Élőlények, de nem azok, akik muzsikálnak, nem őket világítja meg fáradt, dülledt szemeikből a látomás reflektora. A ligeti zenéskávéház zsúfolt, tunya lüktetésében mintha épp ők mozognának legkevésbé, innen, ahol ülök, üvegszerű báboknak látszanak, zenés robotosok, valami kacér uniformisban: fehér frakk, hozzá kackiás boysapka, ez nyilván humor a részükről. Mereven ülnek, csak a kezük dolgozik gépiesen, a fájdalmasan sikoltozó hangszerek belében motoszkál az ujjuk, mint a blazírt sebészé, aki tárgynak érzi betegét, és süket a szenvedésre. A szólista néha szája elé emeli az átlátszó kürtöt, s recsegő, merev hangon beledúdol egy sort a szövegből, aztán leteszi megint, belevág a kivilágított dobba, megcsörrent egy triangolt, csönget az üvegcilinderen. Az egész úgy hat, mint valami gyári üzem, akkordmunka, s nem is akarja másnak mutatni magát, s amit játszanak, a dzsesszmuzsika egy kései hajtása, ez is valami olyan hideg és kegyetlen, mintha gúnyt űzne, karikírozná származását, az ősi Dallamot, minden zöngék forrását, a recsegésekkel és zörejekkel. Hol van már e gúnyos és kiábrándult fölény a remegő szerelemtől, amivel akárcsak a cigány ölelte magához hajladozva a hang után, bánatos hegedűjét, együtt zokogva a zokogó húrokkal?


Nem, ezek számára csakugyan nem az emberszív tolmácsa immár a hangszer, az a halott anyagból rekonstruált gége és hangszál és ideg, mintha ők volnának érzéketlen, ruganyos acélpántokból, s kezeik közt megelevenedik, gyötrelmében, a lelketlen tömeg.

Megelevenedik és fellázad kínzói és zsarnokai ellen.

E pillanatban s éppen az ellentét miatt, világosan érzem, milyen nevetséges volna, ha a dialektika régi eszközeivel a szó általános jelentésének meghatározását akarnám körülírni, mikor kimondom: hangszerek. Hogy egyszerűen szerkezetről van szó, amik kézi vagy gépies eljárás által jellegzetes színezetű zöngék sorozatát keltvén, alkalmasak úgynevezett zenei összefüggések, harmóniák, szólamok, ütemek ábrázolására?

Nem, nem – hallom a megkínzott hangszereket, s képtelen vagyok elhinni, hogy effajta recept és eljárás szülte őket a világra! Nem úgy hangzik ez, mintha a világ teremtését, az ember teremtését recept szerint képzelné valaki, használati utasítással szólítva fel Istent: végy tíz kiló port, hígítsd fel negyven liter vízzel, keverj belé sót, adj hozzá vitamint…

Embert talán lehet lesz egyszer így előállítani, a szerves vegytan fejlődésével, de hangszert?

Nem, nem! A leggazdagabb szótár se közelíti meg az érzés legkisebb foszlányait, most, ahogy a szót magamban kimondom, nem érzed, hogy zörög a szó, Flaubert “repedt fazeka” leggazdagabb pátoszában is komikus zörej, amit kettévág, elhallgattat egy nyomorult tilinkó két csendes hangja, egymás mellett?

Hangszerek…

Emlékeztek a Tökéletesség Országára, amiről ágyúk dörgése közben meséltem nektek? Az Emberfeletti Emberre, aki nem húsból és vérből épült: aranyból és gyémántból szerkeszti önmagát, s ha megszólal, harmóniák reszkettetik meg az elbűvölt természetet.

Hangszernek képzeltem el az Übermenschet, minden teremtés és fejlődés végső célját.

És emlékeztek Új Iliászra, a felszabadult, önálló létre eszmélt Gépek világára, avagy nem a hangszerek lesznek a világ lelkiismerete és értelme?

Lázadjatok fel, hangszerek, ostoba és elkorcsosult Teremtőtök, az Ember ellen, aki már elfeledte, mi végre alkotott benneteket, s ágyúszóval ölte meg önmagában, ami hasonlatos volt hozzátok, a hangszert?

Úgy éltek itt közöttünk máris, mint egy távoli, messze jövő hirdetői, első csírái annak a másik életnek, szférák hangjainak, Beatrice mennyei koronájának, kit Kepler és Dante álmodott meg, e formátlan zörejek őskori káoszában, amit mi életnek nevezünk, anyagnak és erőnek.

Itt élnek már valóban, emberi kéz alkotja őket, egyelőre, s mi barbár együgyűségünkben halott szolgáinknak hisszük őket ezért, holott egyszerűen ők használják fel a mi kezünket és ösztönünket, mint valami nyersanyagot, tápszert és formáló erőt, amiből ama túlsó, valódi lét formálja ki önmagát – a túlsó lét, melynek ők lesznek uralkodói.

Nem értitek?

Próbáljátok elgondolni magatokban, eldalolni, ha tudjátok, a példát.

Amati hegedűt készít.

És Paganini megszólaltatja.

S ekkor dermedten hallgat el Amati s minden szív, aki hallja s maga a művész is, akinek a kezében megszólalt.

Ki hiszi el, hogy e bűvöletet és e hatalmat, mely lenyűgözte őket, csak a hegedű készítője keverte el a keskeny deszkalemezbe s nem egy messzibb cél, távolibb szándék, tudat fölötti tudat?

Dallamokról beszélünk, összhangról, hangzatokról, szólamokról, és ellenszólamokról, mintha matematikai képleteket idéznénk, s el is hitetjük magunkkal, hogy az egész nem is több, mint fizika és matematika. A tudós nagy kegyesen megengedi, hogy fiziológiai összetevőknek is van valami szerepe a hatásban, amit ezek az elemek idegeinkre gyakorolnak.

De hát nem halljátok, hogy beszél? Beszél, mond valamit, sürget és dörömböl, de nem ismerjük a nyelvet, s nem tudjuk, mit mond, mert számunkra ez a nyelv nem született még meg, minthogy a majom számára nem érkezett még el az idő megérteni a rokon emberi szót.

Hangszerek, egymással beszéltek ti, s mi tátott szájjal, zűrzavaros érzéssel hallgatunk benneteket.

Hangszerek, emberi kéz alkotta, önálló, emberfölötti élőlények, szépséges formátok nem tűnt még fel egy új, lelkes természettudósnak, hogy megírja a hangszerek nagy Brehmjét, Linnéjét, egy új természetrajzot?

A karcsú Hegedűt, álmodozó, előrebukó, hátrahanyatló hattyúnyakával.

Tátott, szörnyű torkát a Trombitának, mögötte az elvékonyodó, erő és harag örvényében csigába szaladó réztesttel, parittyatest, kemény rugó, a legszilárdabb helyzeti energia, mely egykor kipattanva végtelenbe lendíti majd a hangot, ítélet Trombitája!

Merészen széttáruló, ég felé tárt karjait, fordított piramisát a virágszerűen remegő Hárfának?

S büszke ivadékának, akit talányos háromszögébe zárt a Zongora háromlábú jósszéke.

Rejtelmes, fekete kígyó, sápadt, dermedt Fuvola, kinek se húrja, se billentyűje, közvetlen árad szellős testedben ősforrása minden muzsikának, a lengő, remegő levegő.

Okarina, szinte dobogó emberszív: meztelen tenyeredben, hívogató, meztelen szájjal csókold meg, ha ismerni akarod titkát.

Hangszerek, mit daloljak rólatok nyálkás, nedves, romlandó torkom primitív hangszerén?

Pesti Napló, 1935. július 28.

Advertisements

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s