Zenéskávéházi látomás
Élőlények, de nem azok, akik muzsikálnak, nem őket világítja meg fáradt, dülledt szemeikből a látomás reflektora. A ligeti zenéskávéház zsúfolt, tunya lüktetésében mintha épp ők mozognának legkevésbé, innen, ahol ülök, üvegszerű báboknak látszanak, zenés robotosok, valami kacér uniformisban: fehér frakk, hozzá kackiás boysapka, ez nyilván humor a részükről. Mereven ülnek, csak a kezük dolgozik gépiesen, a fájdalmasan sikoltozó hangszerek belében motoszkál az ujjuk, mint a blazírt sebészé, aki tárgynak érzi betegét, és süket a szenvedésre. A szólista néha szája elé emeli az átlátszó kürtöt, s recsegő, merev hangon beledúdol egy sort a szövegből, aztán leteszi megint, belevág a kivilágított dobba, megcsörrent egy triangolt, csönget az üvegcilinderen. Az egész úgy hat, mint valami gyári üzem, akkordmunka, s nem is akarja másnak mutatni magát, s amit játszanak, a dzsesszmuzsika egy kései hajtása, ez is valami olyan hideg és kegyetlen, mintha gúnyt űzne, karikírozná származását, az ősi Dallamot, minden zöngék forrását, a recsegésekkel és zörejekkel. Hol van már e gúnyos és kiábrándult fölény a remegő szerelemtől, amivel akárcsak a cigány ölelte magához hajladozva a hang után, bánatos hegedűjét, együtt zokogva a zokogó húrokkal?
Nem, ezek számára csakugyan nem az emberszív tolmácsa immár a hangszer, az a halott anyagból rekonstruált gége és hangszál és ideg, mintha ők volnának érzéketlen, ruganyos acélpántokból, s kezeik közt megelevenedik, gyötrelmében, a lelketlen tömeg.
Megelevenedik és fellázad kínzói és zsarnokai ellen.
E pillanatban s éppen az ellentét miatt, világosan érzem, milyen nevetséges volna, ha a dialektika régi eszközeivel a szó általános jelentésének meghatározását akarnám körülírni, mikor kimondom: hangszerek. Hogy egyszerűen szerkezetről van szó, amik kézi vagy gépies eljárás által jellegzetes színezetű zöngék sorozatát keltvén, alkalmasak úgynevezett zenei összefüggések, harmóniák, szólamok, ütemek ábrázolására?
Nem, nem – hallom a megkínzott hangszereket, s képtelen vagyok elhinni, hogy effajta recept és eljárás szülte őket a világra! Nem úgy hangzik ez, mintha a világ teremtését, az ember teremtését recept szerint képzelné valaki, használati utasítással szólítva fel Istent: végy tíz kiló port, hígítsd fel negyven liter vízzel, keverj belé sót, adj hozzá vitamint…
Embert talán lehet lesz egyszer így előállítani, a szerves vegytan fejlődésével, de hangszert?
Nem, nem! A leggazdagabb szótár se közelíti meg az érzés legkisebb foszlányait, most, ahogy a szót magamban kimondom, nem érzed, hogy zörög a szó, Flaubert “repedt fazeka” leggazdagabb pátoszában is komikus zörej, amit kettévág, elhallgattat egy nyomorult tilinkó két csendes hangja, egymás mellett?
Hangszerek…
Emlékeztek a Tökéletesség Országára, amiről ágyúk dörgése közben meséltem nektek? Az Emberfeletti Emberre, aki nem húsból és vérből épült: aranyból és gyémántból szerkeszti önmagát, s ha megszólal, harmóniák reszkettetik meg az elbűvölt természetet.
Hangszernek képzeltem el az Übermenschet, minden teremtés és fejlődés végső célját.
És emlékeztek Új Iliászra, a felszabadult, önálló létre eszmélt Gépek világára, avagy nem a hangszerek lesznek a világ lelkiismerete és értelme?
Lázadjatok fel, hangszerek, ostoba és elkorcsosult Teremtőtök, az Ember ellen, aki már elfeledte, mi végre alkotott benneteket, s ágyúszóval ölte meg önmagában, ami hasonlatos volt hozzátok, a hangszert?
Úgy éltek itt közöttünk máris, mint egy távoli, messze jövő hirdetői, első csírái annak a másik életnek, szférák hangjainak, Beatrice mennyei koronájának, kit Kepler és Dante álmodott meg, e formátlan zörejek őskori káoszában, amit mi életnek nevezünk, anyagnak és erőnek.
Itt élnek már valóban, emberi kéz alkotja őket, egyelőre, s mi barbár együgyűségünkben halott szolgáinknak hisszük őket ezért, holott egyszerűen ők használják fel a mi kezünket és ösztönünket, mint valami nyersanyagot, tápszert és formáló erőt, amiből ama túlsó, valódi lét formálja ki önmagát – a túlsó lét, melynek ők lesznek uralkodói.
Nem értitek?
Próbáljátok elgondolni magatokban, eldalolni, ha tudjátok, a példát.
Amati hegedűt készít.
És Paganini megszólaltatja.
S ekkor dermedten hallgat el Amati s minden szív, aki hallja s maga a művész is, akinek a kezében megszólalt.
Ki hiszi el, hogy e bűvöletet és e hatalmat, mely lenyűgözte őket, csak a hegedű készítője keverte el a keskeny deszkalemezbe s nem egy messzibb cél, távolibb szándék, tudat fölötti tudat?
Dallamokról beszélünk, összhangról, hangzatokról, szólamokról, és ellenszólamokról, mintha matematikai képleteket idéznénk, s el is hitetjük magunkkal, hogy az egész nem is több, mint fizika és matematika. A tudós nagy kegyesen megengedi, hogy fiziológiai összetevőknek is van valami szerepe a hatásban, amit ezek az elemek idegeinkre gyakorolnak.
De hát nem halljátok, hogy beszél? Beszél, mond valamit, sürget és dörömböl, de nem ismerjük a nyelvet, s nem tudjuk, mit mond, mert számunkra ez a nyelv nem született még meg, minthogy a majom számára nem érkezett még el az idő megérteni a rokon emberi szót.
Hangszerek, egymással beszéltek ti, s mi tátott szájjal, zűrzavaros érzéssel hallgatunk benneteket.
Hangszerek, emberi kéz alkotta, önálló, emberfölötti élőlények, szépséges formátok nem tűnt még fel egy új, lelkes természettudósnak, hogy megírja a hangszerek nagy Brehmjét, Linnéjét, egy új természetrajzot?
A karcsú Hegedűt, álmodozó, előrebukó, hátrahanyatló hattyúnyakával.
Tátott, szörnyű torkát a Trombitának, mögötte az elvékonyodó, erő és harag örvényében csigába szaladó réztesttel, parittyatest, kemény rugó, a legszilárdabb helyzeti energia, mely egykor kipattanva végtelenbe lendíti majd a hangot, ítélet Trombitája!
Merészen széttáruló, ég felé tárt karjait, fordított piramisát a virágszerűen remegő Hárfának?
S büszke ivadékának, akit talányos háromszögébe zárt a Zongora háromlábú jósszéke.
Rejtelmes, fekete kígyó, sápadt, dermedt Fuvola, kinek se húrja, se billentyűje, közvetlen árad szellős testedben ősforrása minden muzsikának, a lengő, remegő levegő.
Okarina, szinte dobogó emberszív: meztelen tenyeredben, hívogató, meztelen szájjal csókold meg, ha ismerni akarod titkát.
Hangszerek, mit daloljak rólatok nyálkás, nedves, romlandó torkom primitív hangszerén?
Pesti Napló, 1935. július 28.
Cimbalom 