Karinthy Ferenc: A kerítés

Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.

Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.

Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.

Költöző nimfák

“Kora reggel. A Pogánykő orma aranyos sugárözönben ég s a virágágyakban harmatcseppek ragyognak. A tiszta levegőben a hegyvidék csodálatosan édes illata érzik. A zenekari pavillonban fölhangzik az első keringő, amely lágyan, dallamosan suhan át a fákon és a bokrokon, a szunnyadó nyaralók felé, óvatosan lopózva be a zöld zsalugáterek nyilásán, hogy egy-egy álmodó szép asszonyt fölébresszen…

A fürdő lassanként fölébred. A napsugarak megcsillannak a Chrizosztom-kút kristálypoharain s a forrás tündérei, a bóbitás lányok, rózsásarcu Hébék módjára várják nehezen ébredő betegeiket. A terrász reggeliző abroszai között már sürögnek-forognak a pincérek; a konyhában jégen állnak a vaj aranysárga kúpjai, a nagy, tejszínes rézüstök, a hamvas és arómától illatos szamócaszemek. A hotelek ablakai fölnyitják zöld redőiket, s a fürdőépület ablakai mögül kihallatszik a hegyi forrásvíz csobogása…”

szamóca 2013. október 6.

szamóca 2013. október 6.

“A fürdő terraszán elhallgatott a cigány. Az erdélyi báróék még elhuzattak utóljára egy szomoru oláh nótát, aztán ők is eltüntek a fák között, amelyek a fehér nyaralókat körülvették. A tűzkonyha felől még hallatszott némi mozgolódás, a távozó pincér alakját elnyelte az éjszakai homály: aztán az árnyak tündérei lettek úrrá a halkan zsongó fenyvesek fölött…

A fák föllélegzettek és üdvözletet intettek egymásnak. Egy mohos fenyő, amelynek törzséből a virág-diadémos szűzanya tekintett ki bánatosan a rengetegre, halkan meglibbentette tűleveleit. Furcsa kis egzisztenciák, amelyeknek életküzdelmei nappal beolvadnak a kultúra zajába, most kiléptek a sötétzöld színpadra: az erdei utakon éjjeli madarak füttyentgettek egymásnak, tűzszemü gyikok surrantak tova a selymes füvek között, a levegőben rejtelmes szárnyasok sötét árnyalakja suhant végig. Az erdő föléledt és lélegzetet vett; a dombszakadékból lehallatszott a hegyi forrás zuhatagja s részegítően édes illatok lebegtek a harmatos pázsit fölött.

A fenyveserdő fölött egyszerre káprázatos ezüstfolyam ömlött végig. A fák fehér kérge megcsillant és olvadt platinaként világított idáig a sziklák közül alácsurgó vízesés. A Pogánykő orma fölött megjelent a telehold; s a vén bástyafal otromba árnyéka remegve táncolni kezdett a hegyoldalon.

Mikor az ember sóhajtva fordul egyik oldaláról a másikra, a sziklák és barlangok odvából pajkos manók, vizek mélyéből daloló sellők libegnek elé a gyémántként sziporkázó holdvilág fényébe.

Penészes gnómok enyelegve megpiszkálják botjukkal a lombok között szunyókáló mókusokat. Táncoló vízi tündérek muzsikát rendelnek a fülemülénél és komor harkályok, mikéntha nagy bőgőt kezelnének, buzgón belekopognak a hangversenybe. A füvek között bohém tücskök cirpelnek és a kakuk, mint rendező, jelt ad a tündérjáték megkezdésére. És a gyíkok ragyogó szeme félve kikémlelődik a levelek közül.

Ott, ahonnan a Csevice-patak vándorútjára indul, a völgyi tóban, amely olvasztott ezüstként himbálódzik moszatos partjai között, vihogó, meztelen lánycsapat kergetődzik.

A forrás nimfái…

Halandó ember szeme a forrás nimfáit még sohase látta. Nappal, amikor a földi halandó puha tenniszöltözetben sétál cigarettázva a tó partján, a nimfák édesen pihennek a habok mélyén… De éjszaka, ahogy az utolsó virrasztó ember is bevonul a lebocsátott zsalugáterek mögé, a nimfák moszattól kuszált haja kibukkan a víz tükréből…

A forrás nimfái gyűlölik a halandó embert.

A víz, a sziklapart, a fenyvesek gránátosai valamennyien csak érettük voltak mindaddig, amíg az első selyemblúz és az első tenniszkabát meg nem jelent a tó partján. Az ember megcsonkította birodalmukat; hegyi utakat vezettetett föl az erdei forrásig s csónakkal szántotta végig a jéghideg habokat. Még egyelőre csak a nappal az övé, de mi lesz, ha az első tűzszemü éjjeli vonat végig fog száguldani a völgy fölött?

A fenyves lombjait megborzolja az éjszakai szellő. A víz reszkető ezüstsziporkái közül karcsu nimfák bukkannak ki, s pajkosan táncba fognak a tisztáson. Zöldszakállas törpék, akik nappal sötét barlangokban pihennek, rosszalólag rázzák a fejüket, de a vén manók megrovása nem zavarja meg a tündérlányok kedvtelését; énekük, vihogásuk, enyelgésük zenéje fölveri álmukból a pávaszemü pillangókat s életre csiklandozza az erdők mogorva agglegényét: a szarvasbogarat…

Pókhálóágyán, csillaghímes fátylak alatt, gömbölyü karját aranyhaja alá nyugtatva, álmodozva pihen a forrás tündére. Szolgálattévő hölgyei, hizelkedve, szentjánosbogarakkal tűzték tele a termetére omló fátyolszövetet s a hajában is csillog egy eleven tűzpont. A tündér kedvteléssel nézi udvari dámái mulatságát, de aztán szender bocsátkozik le szempilláira; halkan sóhajt és behunyja titokzatos zöld szemét, amely a tóparti moszatra emlékeztet. A nimfák altató dalt énekelnek és a holdvilág gyöngéden a lombok mögé búvik. A harkály nem kopog, a béka nem kuruttyul, a tücsök nem cirpel többé, csak a fülemile zengi tovább szerelmes dalát.

Tánc, zene szűnjék meg, hess csúf manók, lábujjbegyen járjon minden lélek: a forrás tündére elszenderült.

Álmodik.

Álma szomoru és ijesztő. Ráncosképü törpe térdel előtte a pázsiton és hideg kezével megérinti a tündér rózsásfehér bőrét.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezi a tündér.

A manó csúf arca vigyorgóra válik.

– Azt akarom, hogy szeress és hogy az enyém légy. A csókodra, az ölelésedre, a szerelmes susogásodra vágyom. A barlangok mélyén mesés kincseket gyüjtöttem össze, hatalmam korlátlan, egy szavamnak száz meg száz alattvalóm engedelmeskedik és mégis boldogtalan vagyok, amíg nem szeretsz. A forró testedre, a karcsu alakodra, a mámoros nézésedre vágyakozom…

A forrás tündére bánatosan válaszol:

– Hogyan szeretnélek, amikor nem vagy hozzámvaló, szegény manó? A tündérek csak odakünn, az emberek között, borulnak szerelmesen a gnómok keblére, ha a gnómok gazdagok és hatalmasak, míg a szegény tündérnek annyija sincs, hogy kelengyét vihessen az ura házába… Én csak azt fogom megölelni, aki szívemet megdobogtatja…

A törpe szakállas arca még jobban eltorzul és rekedten kiáltja:

– Légy átkozott, gőgös tündér… Hatalmamnál fogva elrendelem, hogy a legkeserübb hontalanság legyen osztályrészeddé… Évezredes öröködből túrjon ki az ember, az önző, a ravasz, a prózai ember s ő foglalja el holnaptól fogva szűz birodalmadat: a völgyi forrást. Hölgyeid seregét rebbentse szét a hegyek közül ideszáguldó gyorsvonat, s a forrás habjai földi asszonyokat öleljenek át és halandó gnómokat, akik sávos úszóruhában fürdenek… Vedd kezedbe gőgös tündér a vándorbotot, mert itt nem lesz maradásod tovább…

A forrás tündére nagyot sóhajt és fölébred. A holdvilág a távoli hegyek mögé bújik és a jókedvü nimfák félénken kuporodnak össze a tisztáson. És a fenyvesek lombjai megborzongnak, mintha valami titokzatos, hideg szellő érte volna őket…”

 

 

 

Móra Ferenc: A láthatalan prímás


Minden valamirevaló gyerek meg tud felelni arra a találós kérdésre, hogy: ha felveszik is sír, ha leteszik is sír: mi az? Azt szokták mondani rá: a lánc biz az. No, én meg azt mondom, hogy azért se a lánc biz az, hanem az én Panka lányom.

Ő az, aki akkor is sír, ha felveszik, akkor is rí, ha leteszik. Mikor reggelenként anyuka felveszi az ágyacskájából, az egész ház összeszalad a visítására.

– Uram teremtőm, mi baja lehet ennek a szegény kislánynak?

Nincs annak a szegény kislánynak egyéb baja, csak hogy nem akarja otthagyni a jó meleg ágyat. Még mikor az asztalhoz ül is, akkorákat ásít, hogy attól félek, csészéstül nyeli le a kávét.

Hanem bizony annál éberebb este, mikor a kanárimadár a takarodót csicsergi. Fürge, mint az ürge, ragyog a szeme, mint a csillag, a keze-lába úgy jár, mint a motolla, mikor anyuka beledugja az ágyba. Reggeli sírása csak a házat veri föl, de ha este rágyújt, azt a harmadik szomszédban is meghallják.

A kanári ijedten kuporodik meg a kalitkája sarkában: azt hiszi, vércse vijjog. A kendermagos cica keservesen miákol, mert azt gondolja, hogy Panka ővele csúfolódik. No, a Pajtás kutyának se kell egyéb, csap olyan üvöltést, hogy még a holdvilág is eltátja rá a száját.

Ami szép, ami jó van a világon, szegény anyu azt mind megígéri a kislányának, de mind nem használ az semmit. Mentül jobban csendesítik, annál jobban nekikeseredik Panka. Utoljára aztán apu elsóhajtja magát:

– Jaj, de csak sajnálom is azokat a szegény egereket!

Panka egyszerre fölül az ágyban, rám mereszti könnyes szemét, s azt kérdezi nagy szepegve:

– Miért sajnálod ugyan? Tán őket is lefekteti az a rossz anyukájuk?

– Nem kell azokat lefektetni. Minden jóra való egér magától belebújik a vackába. Hanem azért sajnálom őket, hogy mind halálra itatod már az istenadtákat.

Mikor ennek a sóhajtozásnak sincs foganatja, akkor apu leakasztja a szögről a légycsapót, s megpaskolja az ágy végét.

– Panka, én azt hallottam egyszer egy öreg bagolytól, hogy az álmatlanság ellen nincs jobb, mint ha megkenegetik az embert fahájjal.

Erre aztán Panka rúg magán akkorát, hogy csak úgy csikorog bele az ágyacskája, s addig zokog a párnácskájába, míg le nem ragasztja a szemét az álomméz. Az ám, csakhogy a minap hiába nyúltam a légycsapó után, nem volt a szögön.

– Ejnye, kutya meg a mája – mondom haragosan -, hát már a légycsapónak is lába kelt?

Ezt már Panka se állhatta meg szó nélkül:

– Igenis, hogy lába kelt. Láttam is, mikor leugrott a szögrül, és kisétált a szobából. Azt mondta, télen nincsen légy, őrá sincs semmi szükség.

Pedig sose lett volna nagyobb, mint most. Nagy elbizakodtában Panka akkorát rikkantott, hogy túltett egy erdőre való sárgarigón.

– Sebaj – biztattam anyukát, aki maga is majd sírva fakadt már -, majd elhagyja, ha elfárad.

De még hamarabb elhagyta. Mert egyszer, ahogy megállt lélegzetet venni, keresztülrezgett a szobán valami finom, vékony hang.

Mintha ezüsthúros citerát pengetne valami tündérke:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

– Hallod, Panka, azt kérdezi: ki rí?

No, Panka már nem rítt, az bizonyos, kiugrott az ágyból, s mintha csak elvágták volna a zokogását, kacagva fogta meg a kezemet.

– Jaj, apu, de szép volt! Keressük meg ezt a szépen szóló muzsikát.

A láthatatlan prímás megint megszólalt:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

Fölágaskodom egy székre, nyúlok a szekrény tetejére, s lekiáltok Pankának:

– Megvan már, hékám! Fogom a fülét! Egy kis fekete tücsök.

Az ám, csakhogy a tücsöknek nincs füle. De van ám lába olyan, hogy beállhatna ugróművész­nek: mire kinyitottam az összeszorított markomat, nem volt abban egy szál húr se, nemhogy egy egész hegedűs.

Mindegy no, mondom, most már aludjunk, mert elosztják az éjszakát. De alighogy a fülére húzta Panka a paplant, megint csak megszólal a láthatatlan prímás:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

Erre már Panka is megharagudott, s ahogy megfordítja mérgében a vánkoskáját, hát ott gubbaszkodik alatta a kis prímás.

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

– Megvagy már, kis gonosz! – nevetett Panka. – Megállj, most már azért se sírok. Hanem azért meglakolsz, hogy kicsúfoltál!

Kis markába szorította a tücsköt, ráhajtotta a szöszke fejét, s azon tűnődött, hogy is bosszantsa meg azt a rossz tücsköt.

– Tudod mit, apu! – kiáltotta diadalmasan. – Fogadom, hogy ez se csúfolódik többet!

Azzal elvitte a tücsköt a kályha mögé. Ott van a falban egy lyuk, abba beleeresztette.

– Tudom, hogy ő se szeret a sötét szobában. Legalább majd a hegedűjét sem találja a sötétben.

Dehogynem találja, dehogy! Azóta minden este megkérdi a kis prímás, mikor a lámpát eloltjuk:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri?

Azért se rí senki se. Panka úgy alszik, mint az édes tej, de még álmában is mosolyog, hogy így kifogott a láthatatlan prímáson.

tucsok

Ady Endre: Lőrinc és a nóta

Lőrinc az éjszaka embere volt születésénél fogva. Édes apja állandóan a szőlőhegyen lakott, mely kiváló borokat termett. Lőrinc apja már ifjan nagyon szerette a bort s így Lőrincnek kellett dorbézoló emberré válnia. A szőlőhegyek vidékéről általában a városok felé vetődnek az emberek. Lőrinc sorsa úgy követelte, hogy Lőrinc Budapestre kerüljön. Lőrinc pedig magával hozta a bornak és a nótának szeretetét is. Itt Budapesten sok minden el szokott változni s elváltozik a lelki hajlandóság is. Lőrinc Budapesten elszokott az egyszerű, de ékes magyar nótától, mint a hogy a nappali borozástól is elszokott. Üldözött és ösztökélt vére az éjszakát szerette meg s az éjszaka legkülönösebb nótáit.

Fojtott s finoman csinált borokkal barátkozott meg Lőrinc ínye. A nótákból pedig azokat szerette meg Lőrinc, amelyek szegény idegeit legjobban csiklandozták. Imádta a vad, bolond, négeres, angol nótákat.

Tivornya-helyeken töltötte éjszakáját Lőrinc. Gyönyörűséget okoztak neki maguk-mutatásával ízetlen kosztümű nők. Helyébe állott a nappalnak Lőrinc számára a sokkal barátságosabb éjszaka. Már ükeikben fáradt embereknek szent mentsváruk az éjszaka. Fantáziájukat benne nagy szabadon szárnyra ereszthetik. Hihetik, hogy ők voltaképpen erősek. Nem tiltakozik hitük ellen a napszakának szorgos és félelmes élete.

Lőrinc tehát eljegyezte magát az éjszaka örökös vőlegényének. Kötődött a leányokkal, hallgatta a sokfajta nótát, hajtogatta a poharat s igaztalanul sok szépet, vagy csúnyát képzelt el az életről.

De a nóta, a nóta szerettette meg magát legjobban Lőrinccel. Ugráltatta a lelkét, a szívét, a vérét. Pláne, ha táncoltak is hozzá. Ilyenkor minden érzékével élvezett Lőrinc. Izét, jó izét érezte az életnek s parfümök szállongását sejtette ki a levegőből.

A nóta ébren tartotta Lőrincet és a tánc. Halasztatta vele a hazatérést. Már öt, már hat óra volt: Lőrinc ült és dúdolt. A furcsa nóta és a furcsa tánc mindig el tudta szedni tőle az álmot. Lőrinc néha odakiabált a táncos négernek, vagy a ványadt hamburgi leánynak:

– Ne hadd magad, Brown!

– Bravo, bravo, Izabella!

– Tüzesebben, tüzesebben!

Mindez sok hajat letörült a Lőrinc fejéről. Arcát is eléggé elsápasztotta és eltorzította. Olyik alkalmakkor, főképpen fölkelés idején, elégedetlenkedett is magával Lőrinc. De éjszakára elhányt minden önvádat. Inai megacélosodtak s Lőrinc úgy loholt a tivornya-helyekre, hogy azt már majdnem táncnak lehetett nevezni. Itt fogadták őt leányok és cimborák. És vártak reá az éjszaka szép hangulatai és álmai.

Ám Lőrinc nem tartozott a dúsak közé, minek folytán csak hónapos lakást tarthatott. Szép és okos lakás volt ez, de egy rosszúl rejtett ajtó minden hangos titkát áthozta Lőrinctől a szomszédokhoz.

És a fátum, mely valóban van és dolgozik, ezt a helyzetet ragadta meg Lőrinc ellen. Pontban tíz órakor minden délelőtt lármázni kezdett a szomszédban a zongora.

Lőrinc aránylag elég eszmélkedő és érdeklődő ember volt. Aztán kínokat okozott neki a fölébresztés. Hiszen rendszerint pár órával előbb feküdt le csak Lőrinc. És az éjszaka emberének szörnyű gyötrelem álomból riadni.

Lőrinc érdeklődött s megtudta, hogy bizonyos, nagyon fiatal Berta kisasszony az, ki pontban tíz órakor kegyetlenül ráüt a zongorára. A nagyon fiatal kisasszonyhoz ilyenkor jön el az ő mestere.

Gyönyörű éjszakák után gyönyörű reggeleken édes mámorral pihentette le magát Lőrinc. Ám jött a zongoramester s Lőrincnek a fültanú szerepe jutott a zongora kegyetlen zaklatásához.

– Tram-trem-trim, most jó volt, Berta kisasszony.

– Tanítson valami négeres nótára.

– Holnap egész csomót hozok.

Ekkor már Lőrinc iszonyú mennyiségű brómokat szedett s ideges képzelődései voltak a szegénynek.

– Tral-la-ti-ral-la, tram. – Most jó volt, Berta kisasszony.

Még tíz óra sem volt s Lőrinc nyolc órakor dőlt ágyába.

A lárma újra felébresztette. A feje zúgott s idegességében úgy érezte, hogy ő most egy szanatórium betege, a kit ki akarnak próbálni.

– Tral-la-ti-ral-la-tram. Nagyszerű dolgokat hoztam, Berta kisasszony. De a mamának nem szabad megmondani, hogy honnan. Ojjé, hamis helyekről hoztam az új nótákat. Egy néger és egy német leány táncolnak rá. Bizony, de milyen táncot táncolnak. Azt magának el se tudom mondani, Berta kisasszony.

Lőrinc levegő után kapott, mint egy asztmabeteg. Nyomorú bőréből szeretett volna rögtön kibujni. Elkínozta a szerencsétlent sok hetek álmatlansága. Hallucinált s köhögős felkiáltásokkal élt. Egyben érezte, hogy idegei megszakadnak. Baj lesz, baj mindjárt. Aztán hallgatózott egy kicsit Lőrinc. A nagyon fiatal Berta kisasszony beszélt:

– Játssza el, játssza el mind. Azokat, amit ön hallott. Tudja: ott, a hol mondta.

Iszonyú lármával megszólalt a zongora. Lőrinc kétségbeesve meresztette ki szemeit. Mindjárt felugrik s tébolyodottan kiabálnia kell. Aludni, aludni akar. A szomszédból pedig zúgva, harsogva, dühösen jön be a nóta, mely éjszakáit éberekké és szépekké szokta tenni.