Sík Sándor: A Dunáról fúj a szél

A Dunáról fúj a szél.
Szegény embert mindig ér.

A Dunáról fúj a szél,
Szegény embert mindig ér.

Ha hideg szél, ha meleg:
Vagy izzad, vagy didereg.
Húzza-nyúzza minden ág,
Az okosok, a buták.
Ha meg ő tesz bolondot,
Felköti a kolompot,
Falba veri a fejét,
Fehérből szűr feketét.
Ha mellén, ha hátán,
Csak rajta ül a sátán.
Embernek is felet ér,
Dunáról fúj a szél.

A Dunáról fúj a szél,
Szegény magyart mindig ér.

Ha török szél, ha tatár
Szeles táj a Duna-táj.
Szerencséje fura kincs:
Ha dohány van, pipa nincs.
Dupla búza: benne jár
Janicsár és granicsár.
Legénykedett huszárul:
Lebillent a lovárul.
Se Rákóczi, se császár,
Több veszett, mint Mohácsnál.
Életnek is felet él.
Dunáról fúj a szél.

A Dunáról fúj a szél.
Magyar költő minek él!
Dunáról fúj a szél.

sik_sandor

Reklámok

Ungvári László Zsolt: Levél a kikötőből

A kikötőben nyár.
Halkan dudorász a Duna.
Rézhorgony a parton.
Világít, mint lovagkori kard –
üdvözlet a messzi vizekről jövőknek.

Végigjártam a várost,
figyeltem a labdájuk után
futó gyermekeket a sétányokon,
összefonódtak fölöttük a lombok,
mint egymásra kulcsolt kezek;
láttam a remek faragású szobrokat,
műemlékek márványba metszett jeleit
s belém döbben: valamikor itt is megszülettem.

Kottalapot hintáztat a szél,
lebegnek a fénylő hangjegyek.
Unokahúgom hegedűje szól:
a dallam, mely megnyitotta érzékeim,
midőn hallgattam betegen.

Délvidék.
Drobeta Turnu Severin.
Séta délután, apámmal a folyón.
Kürt kiált, indul a fehér hajó,
integetők lobogtatják kendőjük a parton.
Sziklák magasodnak a hajó körül,
árnyékba vonva arcunk.
Karóráján csillan a Nap,
rám néz apám.
Gyönyörködik kicsiny,
eleven fiacskájában,
ki gyakran eljátszogat egyedül.
Miről is mesél?

Vitorláit bontja az ég,
a Dunában gyűl a vers, a bánat.
Ezüst sirályraj nyit fölöttem szárnyat.

Juhász Gyula: Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

Ady Endre: Zúg-zeng a Jégcimbalom

Fenyő Gyurkának küldöm

Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna:
Kicsi, meleg ágyban
Álom borul lágyan
Minden jó, kis fiura.

Odakünn az utcán
Ködbe, bűnbe hullván
Nagy, rossz fiuk bomlanak,
Mint a Duna árján
Csörömpölve, árván
Ezer mocskos jégdarab.

Jó, kis fiuk lelke
Nyár-álmokat lelve
Röpül ki az ablakon.
Nagy, rossz fiuk fáznak,
Jajgatva bokáznak
S zúg-zeng a Jégcimbalom.

Miért növünk nagyra,
Behavazva, fagyva,
Ha a hideg Duna zúg?
Kis emberkék népe,
Élet szemefénye,
Mért leszünk nagy, rossz fiuk?

Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna,
Vigyázzatok ébren,
Míg alusznak mélyen,
Minden jó, kis fiura.

Jégtáblák verődnek,
Kis fiuk megnőnek,
Kopognak az ablakon:
Jégcsatakos utcán
Rossz, nagy fiuk útján
Zúg-zeng a Jégcimbalom.

Ady Endre: Farsang a Duna-tájon

Brahma, Jézus, Allah, Mózes
S az egész szentséges holmi
Lepotyogtak a Sionról
És eljöttek Hunniába farsangolni.

A Tátra is csörgő sapkát
Csapott, ime, vén fejére
S a külön magyar Teremtő
Pojácának kiöltözve áll az élre.

Minden móka. S egye fene,
Kit busitnak csalfa gondok.
Igy van ez jól. Hunniában
Farsangolnak az istenek s a bolondok.

Hunniának fáj a tréfa?
Kedves ország, sohse fájjon,
Éljen, éljen a bolondság.
Farsang van most, nagy farsang a Duna-tájon.

1907.

Tomaji Attila: Cimbalomhúr

Nem tudom, ki írta a következő sorokat, valószínűleg egy múlt század eleji francia költő: „a hajó nyomát a tengeren, s a férfiét a mély asszonyi testeken, az isten sem /…./, még ő sem leli fel”. Szégyellem, de már nem tudom. Amint azokról a nyomokról sem tudnék pontosan beszámolni, amelyek egy-egy vers születésekor kirajzolódnak előbb bennem, majd a papíron, ahol a betűk nyomát mindig újabb betűk fedik el; és nem sokat tudok az agy labirintusán homályos kavargással áttoluló szavakról sem, hiszen legtöbbjük hirtelen, még leíratlanul s menthetetlenül szétesik, visszaformálhatatlanul eltűnik. Törlésekkel telik meg az összes papír, és gyakran csupa félreütés az egész, mint nikotinnal telt szívé.

Azt viszont tudom, hogy nem véletlenül futottam be reggelenként nagyapám napközben is félhomályos szobájába, ahol bevackolódva mellé a dunnákkal telt dupla ágyba, hosszú meséit és a fali ingaóra mély gongütéseit hallgattam. Lovas huszár volt az első világháborúban, és zenész a katonazenekarban. Van egy képem róla, trombitája szorosan a melléhez szíjazva, így ül a lován valahol Szibériában, ahol a háború után még 4 év fogság várt rá. Gyalog jött onnan haza. Nem volt vele már se bajtárs, se ló, se trombita. Két tábla szalonnát kötözött a testére, az inge alá. Azt ette, az melegítette. De a nagyanyám megvárta. Megvárta a háború végét, a fogság végét, és leélte vele a teljes életet.

Nagyapám miatt mentem át először egyedül Budáról Pestre. Nyolcéves lehettem. Levelében azt írta, elpattant egy húr a cimbalmában, menjek át Pestre a 6-os villamossal, és a Nyugati pályaudvarnál, a Zongoraterem nevű hangszerboltban vehetek bele valót. Emlékszem, szép sárga, vörösréz húrt kaptam, vékony papírzacskóba csomagolták, s én vittem le neki Nagykátára. A helyére feszített gyönyörű szál, arany csíkként fénylett a megfeketedett, öreg húrok között.

Vagy huszonöt évvel később sikerült vennem egy házat Kismaros és Nagymaros között, a Hatlópatak mellett. Szokásom volt, hogy mielőtt a házhoz mentem volna, beültem a Panoráma kocsmába, éppen Visegráddal szemben, és megittam néhány kisfröccsöt. Le kellett lassítanom az időt, hozzá kellett szoktatnom magamat az örömhöz, amit az erdő, a gyümölcsös, a diófák, a patak okozott. Egyik alkalommal, ahogy ott üldögéltem a kocsmában, és néztem a koraesti Duna vörösen izzó vizét, valahogy visszaformálódtam ebbe a gyerekkori állapotba. Eszembe jutott az a sárgaréz szál a cimbalom fekete húrjai között. És az a boldogság, hogy a nagyapám elszakadt húrját én pótolhattam, hogy ekkor és ezért mentem át először egyedül a másik partra… Ott a parton újra éreztem, amit már majdnem elfeledtem, azt, hogy tudok újra otthon lenni, és hogy az a húr nekem most már a Duna, alkonyatkor. És hiába csukódik össze a víz az elhaladó hajók után, és ölelés után hiába kel fel a férfi az asszony mellől, mert dolga van, tudom, örök nyom marad utánuk, kitörölhetetlen, csukott szemmel is tisztán látható.

Tomaji Attila (1959- ) író, költő írása 2010. május 14-én itt jelent meg.