Úgy reszketett a szálas, erős legény, mikor ezt kinyögte. Még a susogó szellő is elhallgatott a falombok között, az égen járó hold is mintha megállt s rábámult volna Pala Ferkóra, mikor ezt kimondá.
Tuba Zsófi akácfalevelet tépdesett fehér ujjaival. Azon találgatta, hogy mit szóljon a szóra, hiszen eddig nem volt hozzá szava a legénynek, csak csókja, sok édes csókja -, s a csókra olyan könnyű a felelet! Fölöttük a fehér nyárnak ezüstös levelei is remegtek, mindnyájan remegtek, mikor Pala Ferkó ezt kimondotta, s olyan nehéz volt a levegő!
– Hát csak mondd! – felelt végre a leány, s eldobta kezéből a falevelet, aztán a köténye fodrával kezdett babrálni.
Pala Ferkó hátrasimítá ujjaival hosszú fekete, göndör haját, aztán megfogta a leánynak puha fehér kezét, és belenézett két ragyogó szemével annak a szemébe.
– Hát ugye hogy szeretsz…
– Szeretlek, szeretlek – felelt idegesen a leány.
– És hogy én is szeretlek, de nagyon…
– Azt tudom!
– Hát elvennélek én, Zsófi!
Olyan elszántsággal mondta ezt a legény, mintha legalábbis azt mondta volna: “Kivetem érted a világot a sarkaiból!” – S a legény szíve erősen dobogott. A szellő zúgni kezdett a fű között, a hold elbújt egy felhő mögé, a falevelek még jobban reszkettek, s a magas fűszálak úgy ingatták fejeiket, mintha nagyon rosszallanák ezt a dolgot.
– Bolond vagy te, Ferkó! – felelte kisvártatva a leány – hiszen nem mehetek én hozzád!
– Ugyan miért?
– Nincs neked se apád, se anyád, a nevedet is más adta kegyelemből, talált gyerek vagy, úgy dobtak el, mit mondana a világ ehhez, azt mondaná: “Lám, a gazdag Tuba István lánya sehonnaihoz ment feleségül.”
A leány zihált, kapkodott a lélegzet után, mikor ezt kimondta, aztán elkapta a kezét, hátrább lépett, lassan elindult, sietve ment tovább, később pedig futott.
A legény ott maradt a kövön, a nagy nyárfa alatt, nézett hosszan, merőn maga elé. Arca kifehérlett a sötétségből, nem volt annál fehérebb a patyolat ingujja.
Az erdő mélyén felzúgott a szél, s ingatta, tépte a lombokat.
– Bort ide, száz akót! – kiáltott a Keszeg csárdában Pala Ferkó, s olyat vágott öklével a hosszú fenyőfa-asztalra, hogy a széles üveglámpás a borosüvegekkel együtt táncolni kezdett rajta.
– Nini a Ferkó! – szóltak bámulva a legények, s mindegyik nyújtotta eléje a poharát.
– Sose voltál itt!
– Azért jöttem!
– Sose ittál bort!
– Ma iszom!
– Tán megnyerted a nagy lutrit!
Pala Ferkónak ajkán volt a szó: “Elvesztettem az életemet!” De nem mondta ki. Elfogadta a poharakat. Ivott mindegyikből. Aztán ő is töltött mindegyikébe, s koccintott velük.
A sarokban cigányok voltak. Rázendítették a csárdást: sírt a hegedű, visongott a klarinét, morgott a bőgő, a cimbalom cifrákat pengetett a nótába.
Pala Ferkónak átkozott jó kedve volt. Kiállt középre, s ott táncolt egy nagy üveg borral. A legények nem tudtak hova lenni örömükben. Olyan jókedvük kerekedett, mintha valami nagy szerencse érte volna őket.
De ki az ördög is hitte volna, hogy ez a Pala Ferkó ilyen víg cimbora tud lenni, hiszen úgy táncol ez, hogy az urak se különben, s úgy iszik, mintha egyebet se tanult volna.
Hajnal felé el volt ázva mind. Ott feküdtek szanaszéjjel a földön és a lócákon.
A prímás is be volt rúgva. Odalökték a búbos mellé, itt is maradt: a lába feljebb volt, mint a feje, de azért aludt. Keresztben feküdt, rajta a nagybőgős a bőgővel együtt. A klarinétos sem győzte már szusszal. Lekuporodott a sarokba, ott aludt. A kontrás szétterpeszkedve feküdt a földön, mint a megcsapott béka, a kezében egy összetörött hegedűnek a nyaka: úgy aludt, mint a föld.
A csárdában csak ketten voltak ébren: Pala Ferkó és a cimbalmos.
Ferkó rákönyökölt az asztalra. Fehér arcába belesütött a lámpa. Hosszú fekete haja ráomlott kezére.
– Melyiket játsszam, Ferkó? – kérdé a cimbalmos.
Ferkó belebámult a lámpába, csak néhány perc múlva felelt:
– Azt játszd, ha tudod, hogy: “Kitették a holttestet az udvarra!”
A cimbalmos egy mély futammal kezdett mélázni e szomorú nótán. Aztán erőteljesek lettek a futamok, s úgy zokogott a cimbalom, mintha értette volna, hogy ez egy temetés nótája, egy árva legény temetésére csinálta a fájdalom, egy olyan árva legényére, akinek nem volt sem apja, sem anyja, aki siratta volna, sem szeretője, aki ráborult volna a koporsójára.
Nagyon szép dal ez, egész egy történet, s olyan szomorú, mintha ezzel szokták volna temetni az apátlan, anyátlan, boldogtalan szegény legényeket!
A cimbalmos eljátszotta háromszor, aztán elnyomta ujjaival a húrzengést, s felnézett.
Ferkónak még fehérebb volt ekkor az arca. Csendes, bágyadt hangon mondá:
– Csak ezt játszd mindig!
És a cimbalom újra sírni, zokogni kezdett. A falon árnyak lebegtek. Künn a vihar tombolt. A szél ott sóhajtott az ablaknál, s csapkodta az üveghez az elrablott nyárfaleveleket.
Sokáig játszott a cimbalmos: ismételgette, meg elől kezdte a nótát; néha egy-egy szakot valami névtelen, szomorú ábránddal helyettesített, aztán egyszer csak megint befejezte a dalt, s végigsimította ujjaival a zengő húrokat.
Pala Ferkó már akkor nem nézett reá nagy fekete szemeivel; feje oda volt omolva két izmos karjára; fekete selyem haja alól csak a keze fehérlett elő.
A cimbalmos azt hitte, alszik.
Pedig nem aludt.
Rézzel cifrás kis kése szívébe volt ütve – halva feküdt már akkor az árva legény.
Cimbalom 