Gárdonyi Géza: Az árva legény

 – Hallod-e, Zsófi, szavam volna hozzád…

Úgy reszketett a szálas, erős legény, mikor ezt kinyögte. Még a susogó szellő is elhallgatott a falombok között, az égen járó hold is mintha megállt s rábámult volna Pala Ferkóra, mikor ezt kimondá.

Tuba Zsófi akácfalevelet tépdesett fehér ujjaival. Azon találgatta, hogy mit szóljon a szóra, hiszen eddig nem volt hozzá szava a legénynek, csak csókja, sok édes csókja -, s a csókra olyan könnyű a felelet! Fölöttük a fehér nyárnak ezüstös levelei is remegtek, mindnyájan remegtek, mikor Pala Ferkó ezt kimondotta, s olyan nehéz volt a levegő!

– Hát csak mondd! – felelt végre a leány, s eldobta kezéből a falevelet, aztán a köténye fodrával kezdett babrálni.

Pala Ferkó hátrasimítá ujjaival hosszú fekete, göndör haját, aztán megfogta a leánynak puha fehér kezét, és belenézett két ragyogó szemével annak a szemébe.

– Hát ugye hogy szeretsz…

– Szeretlek, szeretlek – felelt idegesen a leány.

– És hogy én is szeretlek, de nagyon…

– Azt tudom!

– Hát elvennélek én, Zsófi!

Olyan elszántsággal mondta ezt a legény, mintha legalábbis azt mondta volna: “Kivetem érted a világot a sarkaiból!” – S a legény szíve erősen dobogott. A szellő zúgni kezdett a fű között, a hold elbújt egy felhő mögé, a falevelek még jobban reszkettek, s a magas fűszálak úgy ingatták fejeiket, mintha nagyon rosszallanák ezt a dolgot.

– Bolond vagy te, Ferkó! – felelte kisvártatva a leány – hiszen nem mehetek én hozzád!

– Ugyan miért?

– Nincs neked se apád, se anyád, a nevedet is más adta kegyelemből, talált gyerek vagy, úgy dobtak el, mit mondana a világ ehhez, azt mondaná: “Lám, a gazdag Tuba István lánya sehonnaihoz ment feleségül.”

A leány zihált, kapkodott a lélegzet után, mikor ezt kimondta, aztán elkapta a kezét, hátrább lépett, lassan elindult, sietve ment tovább, később pedig futott.

A legény ott maradt a kövön, a nagy nyárfa alatt, nézett hosszan, merőn maga elé. Arca kifehérlett a sötétségből, nem volt annál fehérebb a patyolat ingujja.

Az erdő mélyén felzúgott a szél, s ingatta, tépte a lombokat.

– Bort ide, száz akót! – kiáltott a Keszeg csárdában Pala Ferkó, s olyat vágott öklével a hosszú fenyőfa-asztalra, hogy a széles üveglámpás a borosüvegekkel együtt táncolni kezdett rajta.

– Nini a Ferkó! – szóltak bámulva a legények, s mindegyik nyújtotta eléje a poharát.

– Sose voltál itt!

– Azért jöttem!

– Sose ittál bort!

– Ma iszom!

– Tán megnyerted a nagy lutrit!

Pala Ferkónak ajkán volt a szó: “Elvesztettem az életemet!” De nem mondta ki. Elfogadta a poharakat. Ivott mindegyikből. Aztán ő is töltött mindegyikébe, s koccintott velük.

A sarokban cigányok voltak. Rázendítették a csárdást: sírt a hegedű, visongott a klarinét, morgott a bőgő, a cimbalom cifrákat pengetett a nótába.

Pala Ferkónak átkozott jó kedve volt. Kiállt középre, s ott táncolt egy nagy üveg borral. A legények nem tudtak hova lenni örömükben. Olyan jókedvük kerekedett, mintha valami nagy szerencse érte volna őket.

De ki az ördög is hitte volna, hogy ez a Pala Ferkó ilyen víg cimbora tud lenni, hiszen úgy táncol ez, hogy az urak se különben, s úgy iszik, mintha egyebet se tanult volna.

Hajnal felé el volt ázva mind. Ott feküdtek szanaszéjjel a földön és a lócákon.

A prímás is be volt rúgva. Odalökték a búbos mellé, itt is maradt: a lába feljebb volt, mint a feje, de azért aludt. Keresztben feküdt, rajta a nagybőgős a bőgővel együtt. A klarinétos sem győzte már szusszal. Lekuporodott a sarokba, ott aludt. A kontrás szétterpeszkedve feküdt a földön, mint a megcsapott béka, a kezében egy összetörött hegedűnek a nyaka: úgy aludt, mint a föld.

A csárdában csak ketten voltak ébren: Pala Ferkó és a cimbalmos.

Ferkó rákönyökölt az asztalra. Fehér arcába belesütött a lámpa. Hosszú fekete haja ráomlott kezére.

– Melyiket játsszam, Ferkó? – kérdé a cimbalmos.

Ferkó belebámult a lámpába, csak néhány perc múlva felelt:

– Azt játszd, ha tudod, hogy: “Kitették a holttestet az udvarra!”

A cimbalmos egy mély futammal kezdett mélázni e szomorú nótán. Aztán erőteljesek lettek a futamok, s úgy zokogott a cimbalom, mintha értette volna, hogy ez egy temetés nótája, egy árva legény temetésére csinálta a fájdalom, egy olyan árva legényére, akinek nem volt sem apja, sem anyja, aki siratta volna, sem szeretője, aki ráborult volna a koporsójára.

Nagyon szép dal ez, egész egy történet, s olyan szomorú, mintha ezzel szokták volna temetni az apátlan, anyátlan, boldogtalan szegény legényeket!

A cimbalmos eljátszotta háromszor, aztán elnyomta ujjaival a húrzengést, s felnézett.

Ferkónak még fehérebb volt ekkor az arca. Csendes, bágyadt hangon mondá:

– Csak ezt játszd mindig!

És a cimbalom újra sírni, zokogni kezdett. A falon árnyak lebegtek. Künn a vihar tombolt. A szél ott sóhajtott az ablaknál, s csapkodta az üveghez az elrablott nyárfaleveleket.

Sokáig játszott a cimbalmos: ismételgette, meg elől kezdte a nótát; néha egy-egy szakot valami névtelen, szomorú ábránddal helyettesített, aztán egyszer csak megint befejezte a dalt, s végigsimította ujjaival a zengő húrokat.

Pala Ferkó már akkor nem nézett reá nagy fekete szemeivel; feje oda volt omolva két izmos karjára; fekete selyem haja alól csak a keze fehérlett elő.

A cimbalmos azt hitte, alszik.

Pedig nem aludt.

Rézzel cifrás kis kése szívébe volt ütve – halva feküdt már akkor az árva legény.

 https://i1.wp.com/www.mke.hu/lyka/05/e5p365.jpg

Jókai: Egy farsang az Alföldön 2.

Míg odabenn hangosabbra válik a vigalom, künn a pusztán szállingózik a hó; beszürkült az ég egészen; nincs holdvilág, csak a hófény derengeti az éjszakát. Alig látszik a sík mezőn, merre van a nyomás, amit a legutóbbi szán hagyott maga után a hóval behordott úton.

Ezen a kétséges úton, melyet az éj s a hóesés mindig jobban eltakargat, megy két utas egymás után. Az egyik egy lovag vagy lovagnő, a másik egy ordas farkas.

A lovagnőt bő köpönyeg fedi; fején prémes süveg, csak szaváról ismerni meg, hogy nő.

Lovával beszélget, mely fel-felemeli okos fejét, füleit hegyezve, orrával szaglálva, s nyugtalanul vihog, s fejét szügyébe vagdalja. Érzi a közelgő farkas szagát.

– Ne félj semmit, kedves Dryászom – csak egy farkas az, nem jön több. Voltál te velem már nagyobb veszélyben is. Tudod, a medvevadászaton Gyergyóban.

A ló visszanyerít, mintha tudná, hogy mit beszélnek hozzá.

– No, ne siess! Csak halkan menjünk, poroszkálva, mert különben elvesztjük az utat. – Ellenségünk nem mer közelebb jőni. S ha jő, majd kárát vallja. Lásd, mind a két pisztolyt elhoztam. S tudod, hogy én nem hibázok.

A paripa hátranézett, mintha csakugyan látni akarná a pisztolyokat, s amint a sárkányokat egyenkint pattogni hallá, büszkén emelte föl fejét, most már nem fél.

Most erdőbe ért az út, ahol nem lehetett róla letévedni többé, itt galoppban ereszté paripáját a lovagnő, olyan bizton ülve rajta, mint egy férfi.

A farkas, mely addig szintén poroszkálva ügetett a lovag után, amint az galoppban indult, egyszerre elkezdett száguldva rohanni utána; eddig csak kerítette, most már üldözőbe fogta.

A lovagnő visszanézett, s látta, hogy a tér fogy közöttük, az erdő sötét volt, a táj elhagyott és laktalan, a paripa ösztönszerűleg nyargalt mindig sebesebben.

Végre a fák között kerülőt csinált az út; a lovagnő kénytelen volt azt követni, mialatt az ordas az egyenes iránynak rohanva, keresztültörtetett berken és bozóton, s eléje került.

– Most csendesen állj, Dryászom! – szólt lovához az amazon, megállítva azt az eléje siető vaddal szemközt. – Félre ne szökjél! Szép csendesen állj! Itt vagyok én. Ne félj semmit!

A farkas üvöltve szökött elő a zúzmarás csalitból, zölden villogó szemekkel rohanva a paripa felé, mely reszketés nélkül állt előtte. Ötlépésnyi távolban érte a lövés; a roppant fenevad, derék ordaskan volt, hengerbuckát vetve bukott a ló lábai közé. A paripa hozzáfújt haraggal, azzal átugrott rajta, és ügetett tovább; olyan büszkén rázva fejét!

Néhány perc múlva kiértek az erdőből, s a kibontakozó táj sarkában meglátszott a lovagnő előtt a kivilágított ablakú kastély.

– Ah, még várnak ránk, Dryász; látod, még jókor is jövünk: mindjárt megpihenhetsz otthon. Te is jobb szeretsz itt, mint Kolozsvárott. Régen voltál itten, ugye? Odatalálnál mármost bekötött szemmel is innen?

A mén bókolt rá a fejével, s valóban nem kellett őt kormányozni többé, oly szépen kitalálta maga, merre tér el az út a kastély felé, pedig három ösvény is szelte azt keresztül.

Egy óranegyed múlva a kastély udvarán állt meg a paripa. Dráva csodálkozva vihogott körüle, mintha sehogy sem tudná felfogni, mit keresnek ezek most itten, kikre éppen nem vár senki.

A tiszttartó ablakain keresztül a cimbalom víg pengése hangzott a brúgó haragos mordulásai közől. Odabenn most vígan vannak; a cselédség is kényén-kedvén mulat, senki sincs a tornácon.

A lovagnő leszáll nyergéből, s paripája nyakára vetve a kantárt, gyöngéden ráüt kezével, és azt mondja neki:

– Eredj szállásodra.

A mén azzal egyenesen megindul az istállók felé; az ajtó, melyen be akar menni, tolózárral van becsukva, pedig a többi nyitva levő ajtókon, tudja jól, hogy neki nem illik bemenni. Nagy okosan megfogja szájával a tolózár nyelét, s kinyitja maga előtt az ajtót, s beléptet saját lakába.

A lovagnő pedig egy földszinti sötét ablakon kocogtat be; ott a vén kulcsár lakik, aki bizonyosan nem tart a mulatókkal, mert nyolc órán túl soha senki kedveért életében ébren nem volt. Csakugyan most is álmából kel föl; kijő a várakozó hölgy elé, kinek jelenléte egy cseppet sem látszik őt megdöbbenteni. Le akarta ugyan venni előtte tiszteletből a bagósüveget, de a lovagnő látta, hogy az nagyon a fejébe van nyomva, nehezen fog kijőni, s kérte, hogy hagyja abba; inkább siessen felnyitni a másik szárny szobáit, azután menjen az istállóba, nyergeltesse le a lovát, jártassa meg egy kicsinyt, s azután adasson neki abrakot; neki pedig azután hagyjon békét, mert semmire sem lesz szüksége.

A kulcsár szótlan ember volt; tette, amit mondtak neki, kinyitogatta a grófi lakosztály szobáit; meggyújtotta a gyertyákat; tüzet rakott a kandallóban, és jó éjszakát kívánt, valószínűleg gondolt magában rá, hogy egyéb szükséges foglalkozást majd teljesít a tiszttartó szobaleánya; az nem a kulcsár dolga.

– Micsoda vigasság van ma a tiszttartónál? – kérdé a delnő az eltávozót.

– Ezüstlakadalmát üli – felelt ez, egy nagy ásítást nyomva el a markában.

– No, hát nem kell őket háborítani. Ne szóljon felőle senkinek, hogy itt vagyok, hadd mulassanak; hozzon egy üveg friss vizet, egyébre nincsen szükségem.

A kulcsár szót is fogadott, behozta a vizet, ellátta a lovat, azután szobájába ment, és aludt tovább; – a másik lakosztályban semmit sem tudtak meg az új vendég ittlétéről.

Az új vendég egy fiatal, szőke hölgy volt, nagy, eleven, nyílt kék szemekkel, miket vékony barna szemöldök rajzoltak körül, elöl csaknem összeérve, mi oly különös merész kifejezést adott az egész arcnak. Ha oly finomak nem lettek volna e szemöldök, tán félni is lehetett volna tőlük.

Vékony ajkai s keskeny tojásdad álla valami olyan szeszélyes tekintetet adtak e minden vonásaiban szellemdús arcnak, mely az első tekintetre meglep, míg az apró szőke fürtök, mik a félredobott kalap alól kiszabadultak, valami csendes melankóliát iparkodtak arra árnyékolni, ha úgy egyszer csendesen megállt, és lehajtotta fejét.

Csakhogy az egy percig tartott; a fiatal hölgy a szobában végigjárva, hirtelen egy tükör elé ért, s amint abba véletlen belepillantott, egyszerre elnevette magát, összecsapta a kezeit, szemébe kacagott saját képmásának, mintha kacagnának azon mind a ketten, hogy most éppen itt találják egymást, ahol éppen nem gondolták a találkozást. Azután megcsóválta fejét, s megfenyegeté ujjával a tükörbeli alakot, az is megcsóválta fejét, s visszafenyegetett. Azzal hátat fordítottak egymásnak.

A hölgy ajkain még azután is vonaglott át majd a gúny, majd a jókedv mosolygása. Míg a tűz pattogva éledt a kandallóban, odatartá piciny csizmácskákba szorított lábait melegedni, azután elkezdett a teremben fel s alá járkálni, lovagvesszejével suhogtatva; néha éppen úgy tett, mintha valami ideális alaknak a hátára húzgálna vele jó nagyokat, s ilyenkor úgy szikráztak sötétkék szemei; arca olyan kegyetlen volt; utoljára akkorát csapott vele az asztalra, hogy még az is nagyot szólt rá, pedig nem is érezte. Azután, mintha el volna fáradva, egy karszékbe veté magát, fejét tenyerébe hajtá, s csendesen elbámult a kandalló tüzébe, olyan mozdulatlanul, mint egy szobor.

Az épület másik felében pedig táncoltak és muzsikáltak. Ámbátor azonban tiszttartó uramnak ezüstmenyegzője volt ma, és ámbátor ezüstsarkantyús csizma volt a lábán, azért ő mégsem sajnálta a legnagyobb vigasság közepéből abban az ezüstsarkantyús csizmában kimenni az udvarra, és sorra vizsgálni az istállókat: az a sok idegen kocsis nem aludt-e el pipával szájában; nem rugdalják-e egymást a lovak; helyeiken vannak-e a cselédek; mert ha azután valami baj történik, megütheti a patvar az ezüstlakadalmat!

Amint az istállóajtókat sorra járja, egyszer csak megdöbbenve áll meg: hát ezt ki nyitotta volt ki? Benéz, és látja, hogy oda is van egy ló bekötve. Ejnye, hogy mernek a grófi lovak osztályába is vendéglovakat kötni? Ki tette már ezt? Nincsen elég hely a többi istállókban? Mindjárt be is ment maga, hogy azt az idegen paripát átszállítsa; de alig nyúlt hozzá, mikor az jókedvűen elkezdett rá vihogni, mint valami régi ismerős, s a szájával egyenesen a zsebébe nyúlt, onnan kihúzta a zsebkendőt, feltartotta, megrázta, s azután eldobta, miután nem volt benne semmi.

– Nézd, nézd – dörmögé a tiszttartó. – Ez éppen úgy tesz velem, mint a Dryász szokott, egyszerre a zsebemnek megy, ha lát, s ha nem lel benne cukrot vagy kenyeret, megzálogol: elveszi a zsebkendőmet vagy a dohányzacskómat; ugyan ki lova lehet ez?

Lámpást hoztak elé; a tiszttartó bámulva ismert a paripára: ez a Dryász.

A ló visszanyerített rá, mintha nevetve mondaná: „persze, hogy a Dryász vagyok, hát nem ismert rám az öregúr?”

– De hát hogy jő ez ide? Ki látott valakit idejőni rajta? Senki sem tudott semmit.

A kapu nyitva volt, hogy ha vendég jő, betaláljon rajta; a cselédek pedig mással voltak elfoglalva. Egy kocsis tudott annyit, hogy látott valami embert, de nem tudja, hogy kit, aki megjártatta a paripát, és abrakot adott neki; de nem állítja bizonyosan, hogy nem álmodta-e ezt.

– Kit hoztál, Dryász? – kérdé a tiszttartó a paripától, mely hízelegve dörzsölé hozzá a nyakát. – A gróf jött rajtad?

Dryász megrázta a fejét e kérdésre. Nem az jött.

– Tán a grófné? – kérdé tovább a tiszttartó, egyre jobban hüledezve saját kérdései vakmerőségétől.

A paripa helyeslést intett. A grófné jött.

– Az öreg grófné?

A paripa tagadta azt.

– Hát – a fiatal? – Alig lehetett hinni, hogy az igaz legyen.

Pedig a ló azt intette, hogy úgy van.

Semmi kétség sem lehetett többé. Dryász nem szokott sem hazudni, sem tréfálni. De hol van hát, aki jött? Kivel beszélt?

Erre a kérdésre legtöbb bizonyosságot lehete szerezni azáltal, hogy a grófi lakosztályhoz menjen az ember, s ott tudakozódjék.

A bejárat alatt már meglepte a tiszttartót az, hogy a tornácra vezető ajtó nyitva van. Belépett rajta; az előszoba, az étterem mind sötét volt, hanem a következő szoba kulcslyukán át már világosság látszott.

A tiszttartó még most sem tudta, hogy nem valami lelket vagy kísértő szellemet fog-e ott találni, s úgy dobogott a szíve, midőn a kilincsre tevé a kezét.

Elébb mégis kocogtatott. Arra pedig nem kapott választ. Másodszor is kocogtatott, arra sem mondták, hogy „szabad”; már erre elszánta magát, s halkan felnyitá az ajtót, s a kandalló fénye mellett látta ülni a méla hölgyalakot, tenyerébe hajtott fejjel, szomorú, halavány arccal, hogy most igazán megrezzent tőle.

Lehetetlen az, hogy ő legyen!

Amint a neszre felpillantott a hölgy, a közeledő arc láttára megelevenültek vonásai, elmosolyodott, felugrott székéről, s eléje futott, tréfás csodálkozással kérdezve:

– Hát kegyed hogy jő ide, jó tiszttartó bácsi?

A tiszttartó szájában megakadt a szó. Éppen ő akart ilyesmit kérdezni a hölgytől, s szörnyen meg volt lepve, hogy éppen az kérdi ezt tőle.

– Mikor én azt mondtam, hogy ne háborítsák ma kegyedet a mulatságban; ki mondta meg, hogy itt vagyok?

– Instálom: a Dryász…

– A Dryász mondta? – szólt csengő kacagással a hölgy. – Nézze az ember az árulkodót!

– De instálom, grófkisasszony… vagy báróné… – hebegé a tiszttartó zavarodva.

– Csak maradjunk a kisasszonynál, jó bácsi – szólt a hölgy, kellemesen rázva vállacskáit a kitörő nevetéstől. – Nem vagyok báróné.

– Hogyan, kérem alássan?… – kérdé a jó ember, ki egyre nagyobb zavarba kezde jőni. – Hát a kitűzött menyegző?

A szép hölgy jókedve egyre nőtt; alig bírta kimondani:

– Megszöktem előle.

A tiszttartó arcán el nem fojthatott öröm mosolygása derült ki; kicsinyben múlt, hogy együtt nem kacagott a kisasszonnyal; ami különben is ritkaság nála.

A kisasszony nem állhatá meg, hogy ezért nyakába ne boruljon az öregnek, ki egyik zavarából a másikba kezde esni.

– De a báró! – A nagyságos báró úr.

– A báró? Azt otthagytam a faképnél.

– A faképnél? Hehehe. Instálom…

– Azt tettem vele – szólt a hölgy, és most már nem nevetett; most már a szemei szikráztak; felkapta lovagvesszejét, s annak a gombos felével kezdte szavait kísérni. – El hagytam jőni egész az oltárig, fel hagytam öltözni nagy cifrán, össze hagytam jőni a násznépet; engedtem neki elmondani az egész vallomást a pap után: ah, hogy tudott alakoskodni! Minden mondását úgy szavalta, ahogy a rossz színészek, mikor aztán tőlem kérdezték, hogy szereted-e ezt a férfit, azt feleltem rá: „Nem szeretem!”, és eltaszítottam a kezét magamtól, és lenéztem az egész világ előtt! – Ah, ez jólesett!

A delnő úgy csapott e szónál a kandalló márványára a korbács nyelével, hogy annak achátgombja százfelé szakadva repült szét.

– Ez jólesett itt! – szólt a szívére ütve kis kezével, melyben annyi erő volt.

Az öreg tiszttartó is úgy tett, mint aki szeretné nagyon átengedni magát az örömnek, ha éppen valami oka megint nem volna a szomorkodásra.

– Többek között, nem tudja kegyed, hová ment az atyám Kolozsvárról? Senkit sem találtam otthon – kérdezé a grófhölgy.

Hiszen éppen ez járt most a tiszttartó fejében, ami őt sehogy sem engedte örülni.

Sietett is rá felelni.

– A méltóságos úr éppen Pozsonyba ment.

– Az anyám is?

– A nagyságos asszony is.

– Talán éppen énmiattam?

– Valóban, csupán nagyságod miatt.

– Szegény jó mostohaapám. Sajnálom, hogy azt az utat teszi miattam ebben a hidegben. De csak nem eresztette ön el bunda nélkül? Sajnálnám, ha meghűtené magát végettem.

– Bizony pedig éjszaka utaztak el, s azt mondták, hogy éjjel-nappal fognak váltott lovakon sietni, csak hogy elébb odaérjenek, mint – mint…

– Mint ez a házasság végbemegy? Szegény jó apám, milyen gondos irántam. Minek nem tette volna ki magát, hogy engem megőrizzen. Haragudott nagyon?

– Ő nem, hanem a nagyságos asszony igen. – Hát atyám nem haragudott?

– Nem. Ő sírt.

– Sírt? – szólt egyszerre elszomorodva a delnő, s búsan lehajtá szép arcát tenyerébe. – Ő sírt miattam? És nem vádolt, nem kárhoztatott, nem panaszolt ellenem?

– Egy szót sem hallatott előttem.

– Nem mondta, hogy rossz, háladatlan némber vagyok? Nem mondta, hogy nem érdemlette azt tőlem, hogy éppen olyan embernek adjam kezemet, ki őt oly keserűen megbántotta? Szóljon ön igazat! Nekem nem fog az rosszul esni. Mondja meg, nem készült-e engemet megölni? Nem mondta, hogy ahol megtalál, ott lő agyon?

A delnő hevesen ragadá meg az öreg tisztviselő kezét, s leste ajkairól a szót, mintha egyaránt félne az igentől és a nemtől.

– A nagyságos asszony, a grófné, igenis beszélt így; de istenem, lehet-e azt tőle rossz néven venni?

– Hát atyám? Atyám?

– Ő hallgatott.

– Hallgatott? Annyit sem mondott, hogy ez mégis hihetlen, hogy itt tévedésnek kell lenni? Nem is vádolt? Nem is mentett?… Ő megvetett engem…

A csüggeteg szép fő, szomorúlombos fürteivel, olyan igazán fejezé ki a bánatot, mit a hölgy érze e percben.

Még egy kínos kérdésen kellett keresztülesni.

– Hát testvérem, a szegény kis ártatlan gyermek, mit tud felőlem? Elmondtak ennek is mindent? Leírtak-e előtte mint valami őrültet és rémületre való példát? Vagy hallgatnak felőlem, ahol ő jelen van, mint egy elveszett felől? Elvitték-e őtet is magukkal, vagy bezárták valami kolostorba, hogy el ne tévedjen, miként én?

A tiszttartó örömest is, meg nem is örömest felelt mind e kérdésre; mert a legjobbat felelhette ugyan rá, de nem tudhatta, hogy mi lesz azután a felelet következése.

– A nagyságos kisasszony – a grófkisasszony – Cecilie comtesse – valójában nem tud semmit az egész dologról; nem is vitték őt magukkal, nem is zárták kolostorba; – hanem most éppen – itt van.

– Hol? Itt? – kérdezé a delnő, felnyitva karikára azokat a nagy kék szemeit, mintha azt sem tudná, hogy hol van e percben.

– Itt az én lakásomon – felelt a jámbor férfiú egy kicsinyt elégedett arccal –, az én feleségem ügyelete alatt; a gróf úr maga bízta rá; azt mondta neki, hogy egy évig maradjon itt, és tanuljon háztartást a jó asszonytól: már meg is szokott nálunk a comtesse.

– Cecilie itt van? – sikolta kitörő örömmel a grófhölgy, s tenyeribe tapsolva szökött fel helyéről, mint akivel a legváratlanabbul történt valami nagy öröm. – Cecilie, az én kis bubuskám itt, ebben a házban? Mit csinál ő most?

– Bizonyosan táncol.

– Táncol? – kérdezé visszahökkenve a delnő; mintha azt hinné, hogy a tiszttartó először életében kezd el élceket mondani, s azokat most őrajta próbálgatja, hanem azután hirtelen eszébe jutott, hogy mi van ma itt a háznál, s ismét kiderült változékony arca. – Vagy úgy? Hisz itt ma lakodalom van; mégpedig ezüst; s az én kis cicuskám valószínűleg nyoszolyóleány; és most viszik a táncba. No, ez derék! Tehát éppen meg fogom őt látni.

– Kívánja a grófkisasszony? Mindjárt idehívom.

– Dehogy hívja! Ugyan, öregúr, hogy gondol ilyet, vőlegény létére? Egy leánykát elhívni a táncból, mikor az ember egy fordulót valamennyi nénjeért sem adna. Majd odamegyek én.

A tiszttartó, úgy látszik, hogy mai nap folytonos csudák megérésére virradt.

– Szeréna comtesse odajőne mihozzánk? Megalázná magát?…

– Hahaha! – nevetett a delnő. – Ön ezüstvőlegény, aki huszonöt esztendőt élt nejével örömben, én pedig szalmamenyasszony, ki az oltárnál hagyta a vőlegényét. – Itt egyszerre elszomorodott. – Vagy tán éppen megfordítva értette ön? Óh, ne féljen semmit! Én nem fogom senkinek a kedvét elrontani. Víg leszek, mint a többi, ha visznek, táncolok én is. Valami különös eleganciával sem zavarom meg az egyszerű falusi kört – ebben a félig úti, félig lovagló toalettben; ha pedig valaki elég kíváncsi lesz azt kérdezgetni, hogy mi hozott most engem ide: azt csak bízza ön rám; annak majd mondok én olyan válogatott történeteket, hogy lesz neki min bámulni.

A jámbor úr nem tudott mi ellenvetést tenni; pedig igen jól érezte, hogy itt most ő is olyan felelősségbe keveri magát, amiről sokkal nehezebb lesz számot adni, mint esztendő végén az egész somlyóházi uradalomról; hanem már annyira ismerte Szerénát, hogy kapacitálni nem próbálta.

A delnő kissé félresimítá minden tükör nélkül omlatag fürteit, azzal beleakasztá kezét a kis öregúr karjába, s inkább ő vitte azt, mint az őtet végig az épület belső folyosóján, ahonnan egyenesen abba a terembe lehetett belépni egy téli és egy nyári ajtón keresztül, ahol éppen javában járta a tánc.

A teremben éppen lengyelt jártak, midőn a tiszttartó feltárta az ajtót, s Szerénát előrebocsátva kifelé görbített karral, maga nagy áhítatosan fél fejel hátramaradt, míg a delnő otthonias vidámsággal lépett be a barátságos körbe, első tekintetével is testvérét keresve.

Cecilie éppen táncolt; amint megpillantá Szerénát, egyszerre otthagyta táncosát, odarohant testvéréhez, az meg őhozzá, s ott nem törődve senkivel, egymás nyakába borultak; Szeréna úgy összevissza csókolá Cecilie arcát, szemeit, homlokát, hajának minden fürtjét, hogy az egy szerelmes vőlegénytől is sok lett volna; elhalmozva őt hízelgő nevekkel: „Kedves kis bubiskám, édes szép tubagalambom; mézes cukros aprószentem”; a társaság rájuk bámult; tiszttartó úr vállai közé húzta a fejét, mint aki nem oka semminek; tiszttartóné asszony pedig, amint éppen jött be a mellékszobából, egy tál frissen sült fánk a kezében, s meglátta azt a jelenetet ott maga előtt, úgy ejté el a tálat a kezéből, hogy valahány fánk, annyi táncos lába alá gurult. Akkor sem a fánkjait sajnálta pedig, hanem összecsapta a kezeit:

– Szentséges Jehova! Ez Szeréna grófné.

Tiszttartóné asszony nagyon örült rajta, hogy szétgurult fánkjainak esetére háríthatta azt a savanyú ábrázatot, amit továbbra is megtartott. Ő, köztünk mondva, nem nagyon szerette Szeréna comtesse-t, ebben az órában éppen nem várt reá. És különösen nem nagy örömét találta abban, hogy Szeréna és Cecil éppen itt jőnek össze. No – nem illik szegény embernek a nagy urak magaviseletét bírálgatni: de annyi bizonyos, hogy maga a gróf sem igen fog örülni, ha megtudja, hogy Cecil Szerénával találkozott.

Az egész társaságban egy vidám arc nem fogadta Szerénát testvérén kívül; ki megijedt, ki elbámult rajta; a jobb kedvűeket nyugtalanítá sajátszerű megjelenése, mindenki talált benne valami rendkívülit, valami kimagyarázhatlant, ami az emberekben bizalmatlanságot gerjeszt; az avatottabbak, kik fülheggyel érinték a magasabb mendemondák szelét, annyit tudtak már felőle, hogy ez valami nőnemen született filius prodigus; aki anyjának és mostohaapjának sok gondot szerez régóta; s bár ne higgyen az ember semmit a rossz nyelvű pletykabeszédből, annyi bizonyos, hogy a grófkisasszony, a szülői hatalom alól emancipálva magát, saját kezére él, s nagyon keveset törődik a világ véleményével, ellenkezőleg, szörnyű mulatságosnak találja, ha mindenféle együgyű embereket olyan kigondolhatatlan galibákba keverhet, csupa jó szeszélyből, amitől azok aztán egész életükre híresek maradnak.

Képzelhetni, hogy egy ilyen üstökös váratlan megjelenése milyen hatást idézhetett elő egy olyan csendes, diákos társaságban, mint amilyen a tiszttartó vendégeié volt.

És ez a különös teremtés mégis egyszerre otthon találta magát köztük. A tiszttartónét olyan szépen felköszönté, mintha könyvből olvasta volna. Aki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy egyenesen csak az ő ünnepélyére jött ide; az anekdotás öregúrral barátságosan kezet szorított, az öreg asszonyságokat név szerint üdvözlé, s azután vidámon kérte az egész társaságot, hogy folytassák tovább az általa megzavart táncot.

Olyan szívesen, olyan nyájasan tudott kérni, hogy kénytelen volt neki engedni az ember. Ő maga biztatta Cecilt, hogy menjen el azzal a szőke fiatalemberrel, aki olyan szemérmesen figyelmezteti, hogy még hátravan egypár forduló a lengyelből. Ő meg azalatt leült az öreg asszonyság mellé, aki úgy ígérkezett táncolni azokkal a mankókkal, annak kezdé el magasztalni kis testvérét; mennyi bájjal táncol, mily szemérmesen süti le szemeit, valóságos kis angyal! – Amivel azt az asszonyságot nagyon megnyerte magának.

A néhány fordulónak hamar vége lett; Cecil után következett a szép Amália a fiatal Adonisszal, Borcz Adorjánnal a táncba.

– Festeni való szép pár! – súgá Szeréna az öreg asszonyságnak. – Igazán eszményi alak mind a kettő.

Az öregasszony gondolta magában; „Csakugyan rendkívüli teremtés ez mégis; milyen merész kimondani, hogy egy férfit szépnek talál, s amellett milyen szerény bevallani, hogy annak társnője is szép.”

Adorján szemei az első fordulónál találkoztak Szeréna tekintetével. Még akkor csak egyszer botlott meg a sarkantyújában.

– Gyönyörűen lejt mind a kettő – súgá Szeréna szomszédnéjának, elragadtatott arckifejezéssel szemlélve a táncolókat.

A második fordulónál Adorján, amint Szerénára talált pillantani, úgy elveszté a lépést, hogy táncosnéjával szinte összecsapódott; azután meg elfeledé a figurát, amit kellett volna csinálnia, belesült a részletekbe; utoljára, pro coronide, úgy rátaposott Amália köntösére, hogy annak egy egész fodra leszakadt, mire a delnő sírva futott ki a teremből, s nem is jött oda többet vissza; míg Borcz Adorján, a világhírű táncos, zavarodottan maradt a terem közepén, mint valami fiatal diák, aki könyvből tanulta meg a táncot.

Szeréna pedig úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna; most Cecilhez fordult, s azzal kezdett el beszélgetni. Miről? Bohóságról. – Lyánkák közt divatos témáról, amiről zene mellett, vigalom közt lehet beszélni; – micsoda új táncokat tud: magyart, mazurt, écossaise-t? A valcert nem szabad neki táncolni egészségi szempontok miatt. – Hát a polkát ismeri-e már?

Fiatal lyánka mit felelhetne erre egyebet, mint hogy kíváncsian kérdezze, hogy mi az; még minálunk híre sincsen.

– Ez most a divattánc, amit Párizsban, Bécsben minden szalon elfogadott; éppolyan kedélyes, mint a keringő, anélkül, hogy olyan szeles volna, sokkal több báj és kellem van benne, mint bármelyikben; nem fárasztó, és mégis mulatságos. Várj, én megtanítlak rá egy perc alatt.

Szeréna grófnő azzal a legszeretetreméltóbb naivsággal szökött fel helyéről, átölelve jobb karjával mostohatestvérét, s a tánctérre lejtve, elkezdé annak utánozhatlan csábbal magyarázni az új divattánc lépéseit.

Így szökellni, így fordulni el és ismét vissza a táncos felé, így hajolni féloldalra; s aztán vállára simulni.

Igézőbb csábtüneményt soha bűvészlámpa nem mutatott, mint ahogy e csudálatos, merész delnő tanítá ártatlan piruló testvérkéjét a táncok legkacérabb nemére; ez mint egy öntudatlan angyal, ki csak pirul, ha gyöngeségét érzi, s szemeit lesüti attól a gondolattól, hogy mások ránéznek; amaz pedig egy igéző démon, aki tudja, hogy őt mindenütt imádják, hogy minden mozdulatával, szemeinek minden pillantásával halandó embereket ejt kétségbe, hogy midőn szép pici lába hegyét oly kacérul érinti a földdel, azt a földet irigylik ott alatta; amellett a legvidámabb csengő hangon dalolta hozzá maga a tánc dallamát: Trallá-lallá-lillalallá!, mint aki túláradó kedvében van.

Eközben valami igen közönséges és nagyon természetes tünemény történt. Valamelyik külső ablakát a táncteremnek rosszul kapcsolták be, a belső pedig a hőség enyhítése végett ki volt nyitva; ott künn egy óra óta erős szél kezdett tombolni; ez most egyik dühösebb rohamában hirtelen felszakítá az ablakszárnyat, s azzal zúgva rohant be a terembe, amint túlnan egy ajtót kinyitottak, végigzúdulva az egész szobasoron, valamennyi gyertya lángját lecsapva, hogy egy percre csaknem sötétség támadt mindenütt, s mindenki úgy érzé, mintha valami ellenséges szellem rohant volna a barátságos társaság közé.

Szeréna grófnő felsikoltott; elsápadt, olyan lett, mint a halál. Megállt mereven a táncterem közepén, ijedős szemekkel tekintve a nyitott ablak felé, s míg egyik kezével görcsösen kapaszkodék Cecil karjába, a másikat reszketeg védelemre tartá maga elé, s a léleklátás borzongó rettenésével rebegé többen is hallák –: Ah az atyám! Az atyám! – Talán e pillanatban…

Az ablakot hirtelen bezárták; a csúnya, rosszkedvű, zúgolódó szél ott künn szorult, a gyertyák ismét megelevenedtek, a szobák világosak lettek, a vidám beszéd ismét kerékvágásba jött; Szeréna elnevette magát, s ismét átkarolva Cecilt, tovább folytatá elragadó vidámsággal: Trallá-lallá-lillalallá…

Vajon mit akart azzal mondani: „Talán e pillanatban?” Mi jutott atyjáról eszébe attól a szélfúvástól, itt a víg tánc közepett?

Pár perc múlva meg volt nyerve az indigenátus az új divattánc számára; Borcz Adorján, ki minden vigalomban bőgőbetöréssel fenyegette a zenész nemzetet, ha más nótát próbál húzni, mint magyar- és lengyelt, most maga parancsolta a cigánynak, hogy húzza el azt a nótát, amit a grófnő dalolt az imént, ami a született zenésznek legkisebb fejtörésébe sem került; azzal odasietett Szerénához, s felhívta őt az új divattáncra. A virtuóz táncosnak csak látnia kellett azt, hogy eltanulja. És az első csábító pár ragadta maga után a többit. Nemsokára minden férfi és hölgy lejtett utánuk a sorban, tipegve, szökdelve és bukdácsolva, kinek hogy ment az igyekezet; mind bele volt bolondulva apraja és nagyja.

De bizony tiszttartóné asszonyom mégsem.

– Nem szép tánc biz ez a pulykatánc, comtesse, akárhonnan hozták – szólt kifakadva a derék asszonyság, mikor vége volt a nótának –, nem is igen hiszem, hogy a méltóságos gróf úr valami nagyon büszke legyen majd rá, hogy Somlyóháza volt az, ahol ezt legelőször táncolták erdélyi és magyarországi táncosok.

Ahogy e nehány szó egyszerre elvette Szeréna minden kedvét, annak mindenki előtt fel kellett tűnni. Egészen elkomolyult; egy szavát nem lehetett többé venni; egy mosolyt nem idézett elő arcán többé semmi.

Csendesen, minden felötlés nélkül jó éjszakát kívánt a tiszttartónénak, megcsókolta testvérét, s míg mások mással voltak elfoglalva, ő elhagyta a teremet, és lakosztályába sietett. A tiszttartóné utána ment gyertyával; attól szobája ajtajában elvette a gyertyát.

– Nem parancsol a grófné semmit? Nem kívánja, hogy valamelyik leánycseléd itt háljon?

– Köszönöm. Egyedül szeretek lenni, mikor alszom. – De mégis… (hirtelen meggondolta magát); nem, nem, semmit sem kértem.

Azt akarta kérni a tiszttartónétól, hogy engedje Cecilt őnála hálni; de tartott attól, hogy az a katonás asszony azt találja rá felelni: már megbocsásson, comtesse, Cecil most az én leányom, s annak ott kell lenni, ahol én vagyok. Valóban kitelt tőle. Azért nem is kockáztatta Szeréna ezt a kérdést; hanem szépen magára zárta az ajtót.

Tiszttartóné asszony pedig ismét visszament a táncterembe, s hogy még a nyomát is feltörültesse annak az elébbi táncnak, vizes pokrócokkal végigsúroltatá a padlózatot, s azzal kézen fogva elővezetvén az ő ezüstvőlegényét, gyönyörűségtől ragyogó arccal mondá: most tessék már megnézni, milyen az igazi szent Dávid tánca, eljárván azzal nagy ünnepélyesen ugyanazt a lassú magyart, ugyanazon a búskedélyes melódián, amin ezelőtt huszonöt évvel mint menyasszony és vőlegény megnyitották a menyegzőt. Most is minden ember gyönyörködött a két jó öreg táncában.

Csak Borcz Adorján ült mélázva egy szögletben, és nem ügyelt semmire; pedig Gábor Endre már harmadszor kérdi tőle.

– Hát te nyitott szemmel alszol-e, cimbora, mint a nyúl?

Jókai: Egy farsang az Alföldön 1.

Néhány évvel ezelőtt, vízkereszt napján reggel, négy Szatmár megyei fiatalember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinérváralján a táncot; abban kivilágos-kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is táncban virradni meg, s reggel ismét menni tovább Aranyosmeggyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végigvigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül.

A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, ahova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy táncot sem hagyni kezdeni másnak, s nem végezni előbb, mint más. Minden tósztot elfogadni, s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem alunni ágyban, hanem csak a szánban fekve, amíg egyik falutól a másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok, miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.

A négy ifjú közül, kik ez elmés versenyt megkezdék, egy kidőlt már Tiszaújlakon: tüdőgyulladást kapott, és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.

Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon: ennek örök életére hitvány, gyáva ember lett a neve; nem is mert többet a világ elé jőni, hanem hazament Gödényházára, és soha ki nem mozdult onnan többé.

Kettő kiállta a versenyt, s végigtáncolta mind a hat vármegyét, mind a hét farsangi hetet, nappal utazva hófúváson, vízöntésen keresztül, rázós szekéren, hengerbuckás szánon, éjjel táncolva, poharazva, szerelmes asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.

Olyan híre volt már a két utazónak az Alföldön, mint a tatárjárásnak.

Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az ember, amíg nem lát, de mégis odábbmondja, amit hallott róla, s teszi is hozzá, ha helyén találja.

A farsang utolsó hetében járt már, a közelgő böjt neszére sietett mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény, Királydaróc mind készült a dáridóhoz; amit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó táncos lefoglalta Nagykárolyban az egyetlen cigánybandát, s maga hordozza magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint ahova ők viszik azt.

Az volt környékszerte az égető kérdés, hová fog ma betérni Borcz Adorján s Gábor Endre. Így hítták hőseinket.

Mert a jöttüket megelőző hír éppen nem rémíte el senkit, sőt, fiatal leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták magukban: „Hátha ők jönnek”.

Pszichológok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kíváncsiságnak, a különcök iránti szokásos érdekeltségnek, együgyűbb emberek azonban arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás fia, akiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s amellett Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajták, mint rettegik. Azt a boldog illúziót pedig ki akarná elvitatni fiatal lyánkáktól, mely az egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne hinné magát?

Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy zseniális, originális fiú.

Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, akiről mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort ellenőrizhetlen mennyiségben, anélkül hogy valaha meglátszanék rajta; akárhány poharat kiürített, sohasem garázdálkodik, s akárhány szép asszonnyal és leányfélével táncolt, egyre se mosolyodik el, sem azontúl egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üvegpoharat megeszi jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán, és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem amint a tél beáll, akkor olyan tizenhárom próbás korhely lesz belőle, akin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét visszatér józan munkájához.

Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva, amikre, mint tudjuk, nem sokat kell építeni…

A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vígan szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom, hogy ezután hogy lesz.) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt meghívja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; úgyis rövid a farsang, úgyis hosszú a böjt, mért ne vigadnánk, amikor lehet?

A Nagykárolytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az ember gróf Somlyóházi pusztáját. Néhány ezer holdnyi jó karban tartott birtok, melynek szántóföldei, kaszálói két erdős hegy közötti völgyben feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös- és fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki a domboldalba épített úrilak, hátul fehér tetejével.

Az úrilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van fenntartva, a másikban lakik a tiszttartó. Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a „mámikához”. Ha Máté uram jött hozzá, akárhány úri vendége volt a grófnak, csak úgy beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem rossz állapotja, amiben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni. Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt, melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre, de egyúttal a két leányra is átszármazott.

Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába képzelné valami nyájas, szelíd, magát kedveltető embernek; sőt, inkább a gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyasvalami kritikus a közéletben, aki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de még nagyon is meg akarja érdemeltetni barátságát; a tiszttartó pedig éppen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiú, aki soha életében senki fiának egy bókot nem mondott.

A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján. Ezüstmenyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről, és még többre vártak, amit bizonyított a ház éber előőrsének résenléte.

Hogy ki volt ez a ház éber előőrse? – azt majd mindjárt elmondom.

Az úrilak még a régi francia modor szerint épült, mely Mária Terézia ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rokokó Ámor alakok, kiket a becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.

Hanem hát már ezeken a kis Ámorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli kerítésről egypár le is kívánkozott, s azoknak a helyei üresen maradtak.

Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kínálkozó hely arra nézve, hogy mikor a tiszttartó úrék vendégeket várnak, olyankor a ház éber előőrse, Dráva, oda felugorjék, és onnan vigyázza meg a vendégek közeledését; majd egyik, majd másik fülét emelve fel magasra, hegyesre, amint magában gondolkozik: talán jobbrul, talán balrul jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide, akkor felnyújtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt tévelygő vándornak: „Erre tartson kentek!”, s aztán hallgatózik: mi eredménye lett figyelmeztető szavának. Valamit neszez; bal füle egyenesen áll az ég felé, mintha drótra volna húzva; azzal leugrik oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyhaajtóban, s nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! Itt vannak a falu alatt! Azzal megint vágtat vissza klasszikus őrhelyére, most már egyre fújja a lármakürtöt (már amilyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van), bámulatos kötéltáncosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején, melyen éppen csak a négy lába fér el. Most már nemcsak hallja, de érzi is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek. Azután csodálkozva látja, hogy a pitvarból mégsem siet senki az érkezők elfogadására. Talán nem értették, amit bejelentett, talán nem szólt elég világosan? Újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd hanyatt dönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel: „Coki, ördög beléd”! E siker után kötelességének ismeri a bundás előőrs jó messzire eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két perc alatt találkozik velük, hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy hát ilyen soká kellett jőni? Mármost csak utánam! Ismét előreszalad, hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán, megint visszafut hozzájuk; éj, be lassan tudnak mászni! Azzal, mintha ő volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bakarasznyira a lovak orra előtt rúgtat be az udvarra, s ő az első, aki a megérkezett vendégek nyakába ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával, hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy azokat is kifogják, végighengergőzik a jó puha hóban, kényelmesen elnyújtózva benne. Több vendéget nem vár.

Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket, de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak álarcozva bunkákkal, sipkákkal és bajuszokra ragadt zúzmarával.

– Kellünk-e, asszonynéném? – szólt az egyik bundás férfi, téli kesztyűjével végighárítva szakállát.

A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.

– Hát ti vagytok azok? Óh, ti országos semmirekellő gazemberek!

Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá ábrázatjaikat jobb és bal felül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.

– Mi az ördög hoz benneteket ide, ti csavargó országháborítók? Ti világ bolondjai, ti; forgós teringette, ostoba fickói!

Azután megint megölelte őket. – No, az ugyan szép volt tőletek, hogy útba ejtettetek minket. Gyertek hát be! Megfagytatok, ugye? Lélek gázolta kópéi!

Azzal jót ütött széles tenyerével hol az egyik, hol a másik hátára, úgy terelte őket befelé, folyvást szidva mind a kettőt, mint a bokrot.

Azok pedig egyre nevettek.

– De iszen – szólt az elébbi hang gazdája –, nem így akartunk mi ide behajtatni, hanem muzsikaszóval; de a helmeciek elátkoztak bennünket, hogy a cigányaink szánja a falu végén összetörött; gyalog jőnek utánunk a rajkók; de azért itt lesznek mindjárt.

Ezalatt a konyhába értek; a tiszttartó lakosztálya azon régi jó szokás szerint levén berendezve, miként a konyhán kellett a szobákba menni; ez volt az első a háznál, első és legtekintélyesebb lak: a háziasszony dolgozószobája; nem a mostani bűzterjesztő takaréktűzhelyek konyhája, hanem az ősi, egészséges tűzhely, lángoló kemencéjével; pattogó fahasábok a vaskutya lábán, nyárson forgatott malac pirul mosolyogva egyfelől a tűznél, másfelől tojáshabbal kenegetett dorongosfánk; nagy öblös fazekakban irigységébresztő töltött káposzta buzog, széles lábasokban valami jó főhet, mert ugyancsak meg van rakva alja is, teteje is menyecskeszemű parázzsal, a nyitott kemence friss kalácsillattal árulja el e nap titkait, a házikisasszony egy kicsit haragos, bizonyosan fánkot süt, és ha beszélnek hozzá, nem kelhet a tészta, egy másik kisasszony pedig éppen kétségbe van esve, mikor olyan szép tengerinyulat készített szitán keresztül nyomott írósvajból, olyan volt a szőre, mint az igazié, szemei is voltak mazsolaszőlőből, aztán valaki a tűzhöz közel tette, s fél fele elolvadt.

El innen, férfiak! Csak be a szobába! Nincs itt ilyenkor senkinek semmi keresete. Tiszttartóné asszony bekergeti szidott vendégeit az előszobába, ott leszed róluk bundát, sipkát, téli kesztyűt, amíg rendes ember formában lehet őket látni. Ez a két híres, hat vármegyét végigtáncolt korhely.

Borcz Adorján halvány arcán, fáradt szemein nagyon meglátszanak az álmatlan éjek nyomai; azt mondják, szép ember; így, ahogy most itt áll, senki sem venné azt rajta észre; fekete bajusza, szakálla hanyagul összevegyülve, beesett szemeire lomhán roskadnak le szempillái, sötét szemöldei ráncokat húztak homlokára; alakja csaknem ferdén áll a lankadtságtól, vállai előreroskadva, egyik lábával a másikba botlik, ha lép, ha egy percig megáll, térdei előrecsuklanak.

Még eddig hangját sem hallotta, mindig versenytársa beszélt a háziasszonnyal.

Emezen nem látszik meg semmi viszontagság; száraz, csontos ember, magas, szikár alak; arca becsületes, nyílt, és nem ígér többet, mint amennyi a fejében van; bajuszáról, szakálláról nem érdemes beszélni, olyan ritka.

Senki sem mondaná róluk így rátekintésre, hogy az egyik a környék Adonisza, a másik maga Herkules.

A tiszttartóné nagy gonddal tisztogatá le vendégei ruhájáról a bundaszőrt; tisztességesen jelenjenek meg a többi vendégek előtt, mert szép társaság van együtt, akik majd megnézik az embert.

– Visszanézzük őket – tréfálkozék Gábor –, mert mi meg leánynézőbe jöttünk ide.

– Leánynézőbe, ide! – kiálta egyszerre haragosan a tiszttartóné. – Sodrófát tinektek, nem leányt! Az utósó szolgálómat sem adnám nektek, azért, ha ezer köröszt búzád terem is, s ennek a másiknak meg milliom forintot ad is az apja. Való is tinektek tisztességes hajadon!

– Mond valamit, asszonynéném; magam is gondoltam rá, hogy nem vagyok én oda a kisasszonyok közé illő. Hadd menjen be csak Adorján a szálába, ő tud németül is, majd én csak kinn maradok a konyhában.

– Maradsz biz a pokolban! Kellesz ott most nagyon. Nincs még ott semmi megsülve.

– De bizony valami csinos kisleányt sejtettem meg ott a tűzhely mellett.

– No, félbolond! Nézd el, nézd! Tán sohase láttad életedben? Az én Eszterem az, te málé!

– Igen az egyik; de a másik?

Tiszttartóné asszonyom itt felemelé tekintélyes ujját, s úgy tett vele öcsémuram orra előtt, mint az óra ketyegője.

– Az a másik nem ebfogra való. Azt nem a kentek számára nevelték, dominus Kocsma de eadem uraimék; azért attól csak sicc! Mert ott a körmére ütnek az embernek.

– De már azt meglátjuk! – A cimbora egy lépést tett a konyhaajtó felé; termetes tiszttartóné asszonyom azonban gyorsan útját állta, s félrelökte onnan:

– Coki, kurta! Az a leány a grófkisasszony.

A cimbora meg is hökkent e szóra egy kicsinyt, meg nem is akarta hinni.

– Hát hogy van az itten?

– Hát úgy van itt, hogy itt van. A gróf okos ember. Mikor a grófkisasszonyt kinevelték a mindenféle nevelők és professzorok, akkor azt mondta a gróf: „Leányom, tudsz angolul, franciául, tudsz festeni, zongorázni, énekelni; és azért mégsem tudsz semmit, mert nem értesz a gazdasághoz; azt sem tudod, miből lesz a laska; nem tudsz az uradnak egy szája ízére való ebédet megfőzni, ha kívánja; nem érted a háztartás ezer meg ezer apró titkát, anélkül pedig veszedelmére vagy annak, aki valaha elvesz, akármilyen gazdag ember legyen is; ezért mármost eredj újra nevelőintézetbe az én somlyóházi tiszttartónénémhez, ott mindent megtanulhatsz.” Meg is tanul a lelkemadta mindent, s fogadom, hogy egy esztendő alatt olyan gazdasszony válik belőle, hogy megcsókolhatja a lábai porát, aki férjhez veszi. Azt pedig jól tudja a gróf úr, hogy a somlyóházi tiszttartóné mellett jó helyen van akárki leánya, mert jobban megőrzi az őtet, mint a bécsi madám! – No, hát mars előre!

Az ifjaknak be kellett érni a magyarázattal, vagy hitték, vagy nem, mert a tiszttartóné galléron ragadta őket, s ellenállást nem tűrve, betolta a szomszéd terem ajtaján, honnan a többi összegyűlt vendégek meleg zaja hangzott elő.

Hajh, másforma világ volt az!

Én nem tudom, vérünkben van-e, vagy a levegőben; átok-e rajtunk, vagy végzetes nyeremény; mi nem tudunk valamit, amit még apáink tudtak: – nem tudunk mulatni többé.

Most, ha összejövünk egymással, vagy civakodnunk kell epegerjesztő tárgyak felett, vagy elővesszük a politikát, s versenyezünk abban, hogy melyikünk tud szomorúbb konjektúrákat felállítani úgyis bekövetkezendő bajok felől; vagy ott ragadunk a kártyaasztalnál; legjobb esetben táncolunk, s nézzük: más hogy járja a bolondját.

Az a kedélyes, egymással megelégedő mulatság nem található többé, amihez nem kellett sem kártya, sem zene, sem politika, sem szép asszonyok, mégis reggelig elvigadott rajta minden ember, ifja és véne, s jövő esztendeig visszaemlékezett rá, milyen jól mulatott akkor!

Ki is ment az a divatból: zálogos játék, az anekdotázó öregurak, az a jó nevető publikum, aki minden tréfát olyan meleg kedéllyel fogadott, azok a vidám fiatalemberek, enyelgő leánykák; azok mind a mesevilágba tartoznak már; itt-amott falukon, kisvárosokban némi utóhangjaikra találni, de az sem úgy szól már, mint azelőtt. Okosabbak lettünk: – az a kérdés, hogy boldogabbak-e?

Mikor a két országos korhely előtt kinyitá tiszttartóné asszony a terem ajtaját, olyan nagy volt odabenn a víg zaj, hogy alig vette észre valaki bejöttüket.

A középső tölgyfa asztal körül állt egy csoport öregúr és fiatalember, vegyest; nemigen feszes öltözetekben; ki kabátban, ki mentében, ki meg atilladolmányban; valahány szem, mind egy köpcös öregúr felé volt fordulva, aki bizonyosan érdekes történeteket bocsátott közre, ahogy minden arc nevetésre készült vonásaiból lehete gyanítni.

Az öregúr molnárszínű hosszú zrínyi-dolmányt viselt, nagy ezüst filigrán gombokkal, széles zsinórzattal, hasonló színű magyar nadrágot és ezüst sarkantyús csizmát; galambfehér haja olyan sűrű volt, mint a kefe, és olyan apróra nyírva; gyakran végigdörzsölte rajta tenyerét, mikor beszélt, mintha úgy szikráztatná ki belőle az élc villanykáit.

Bajusza éppen olyan fehér volt az öregúrnak, miként haja, arcának egyéb részét tisztán tartotta minden szőrtül a borotva, sima volt az, és eleven piros, s mikor nem mosolygott is, úgy tetszett, mintha mosolyogna.

Harsány hangja kihangzik a hahotából; éppen valami kalandját meséli, hogy ment végig nemrég Pesten, a Váci utcán ugyanabban a molnárszín kabátban, nagy előernyős sipka a fejében, elefántcsont gombos nádpálca a kezében; látta, hogy valami nyúzott képű gyanús ember egyre sandalog mellette. Azt hitte, hogy a zsebkendőjét akarja ellopni. Hát, amint este bemegy a színházba, leül a második emeleti zártszékbe, felhúzzák a függönyt, kit lát előlépni a színpadra? Saját magát, azzal a hosszú kabáttal, azzal a fehér bajusszal, azzal az ernyős sipkával és hosszú nádpálcával a kezében… „Az akasztófáravaló! Komédiás volt! Azért nézett úgy meg, hogy este kijátsszon a színházban!” Tán megharagudott érte az öregúr? Dehogy haragudott, sőt elkezdett kacagni, és verte az öklével a támlát, hogy minden ember őrá nézett; úgy kiabált: „Én vagyok ott, aki lelke van a komédiásának! Én vagyok ott!” Még most is csorog a szeméből a könny, mikor ezt elmondja, úgy kacag fölötte. Akik hallgatják is, mind kacagnak; pedig így leírva nincs ennek semmi hatása; az a kedély kellett ahhoz, az a boldog jó hangulat, hogy az ember úgy tudjon elbeszélni valamit, és úgy tudjon nevetni rajta.

Egy távolabbi szögletben tisztes matrónák ülnek, kiket valami kitűnő férfiú mulattat. Nem fiatal ember már, az ötvenesben jár; ahogy a száját tartja, az látszik belőle, mintha most is igen kellemetes embernek tartaná magát, s vonásaiból kitűnik az erőködés mindenkinek valami szépet mondani; öltözete úrias volna, bársonygallér nyakán és hajtókáin, mellénye vörös bársony, nyakában nagy aranylánc, ujjain nehéz köves gyűrűk, miket szüntelen igazgat; mikor valakivel beszél, mindig olyan közel hajol hozzá, mintha valami titkot akarna vele közölni, vagy sajnálná a szót, hogy azt más is megértse. Egy öreg asszonysággal látszik nagyon megakadva lenni, aki a kabátja végső gombját megfogva, sehogy sem akarja őt tovább bocsátani, amin a többiek titokban nevetnek, s integetnek szemmel az öreg asszonyságnak, hogy csak ingerkedjék még a foglyul esettel.

A teremben alá s fel sétálgat egy fiatal hölgy; a szépség tökélyének volna nevezhető, ha a szépség felől csak a szemek adnának ítéletet. Gyönyörű haloványbarna kreol arc, nyugtalan sötét szemekkel; két ajka együtt oly parányi, mint egy eperszem; termete, mint egy antik szoboré; sem költő, sem művész szebb alakot nem kívánhat magának ideáljától.

Hanem van valami e szép alak minden vonásán, minden mozdulatán, ami annak szépségéből levon; az, hogy meglátszik rajta: mennyire tudja ő, hogy milyen szép.

Hasonló azokhoz a szépségekhez, amiket a divatképeken látni. Akármilyen ideálkép legyen is azokon, az embernek nem megy ki a fejéből, hogy ez csak divatkép.

Egy fiatal, igénytelen ember látszik őt mulattatni, akiről most nem sok mondanivalónk van. Azok közé tartozó, akikkel az ember százszor is találkozik, míg egyszer feltűnnek. Meglehet, hogy azért igen derék és kitűnő emberek. Meglehet, hogy ennél is az az eset; – majd meglátjuk.

A vidám, zengő-bongó társaság közt bujdokolva csuszamlik néha keresztül egy kicsiny, jelentéktelen alak; aki még kisebbé törekszik magát tenni azáltal, hogy a fejét aláhúzza; majd borospalackokat hord egyik szobából a másikba, majd a cselédekkel suttog: ha valaki a vendégek közől észreveszi s megszólítja: egyet mosolyodik, de azt is csak félig, azzal csuszamlik odább, úgy kerülgetve minden embert, mintha üvegből volnának, s félne, hogy összetöri valamelyiket.

A tiszttartóné harsány hangja egyszerre beleszól a társalgásba; az általa bevezetett két vendéget egyenkint bemutatja a társaság csoportozatainak, és viszont.

– Itt van ez a két jómadár! – szól a mesemondó öregúr elé érve. – Borcz Adorján öcsém meg Gábor Endre öcsém. Ez meg az én legkedvesebb urambátyám, Simándi Gida, ha hallottátok hírét.

Persze, hogy mind hallották egymás hírét. Mind a hárman szívesen kezet szorítanak, s örülnek, hogy szerencséjük van egymáshoz.

Következik az asszonyságoknál a bemutatás.

– Kedves komám, Borsodiné asszonyság. Itt hozom a két korhelyt. Ez Borcz Adorján, ez meg Gábor Endre.

– A két híres táncos – kiált fel a vidám öreg asszonyság, eleresztve a fogva tartott úr gombját végtére. – No, hálá istennek, hogy eljöttek, legalább lesz kivel táncolnom nekem is.

– Igen bizony! – mordul vissza a tiszttartóné. – Ha a mankók és a zselleszék is tudnának kalamajkát járni.

Mind nevetnek rajta. Az öreg asszonyság azt vágja erre vissza, hogy nem kell neki akkor mankó, mikor szép legények híják táncba; akkor elfelejti ő azt.

Következik a bársonygalléros úr.

– Tekintetes Torhányi úr: … nagyságos is lehet még belőle – (a bársonyos úr lekötelezetten mosolyog) –, amott van pedig a kisasszonya, Amália; most nyissátok aztán fel szemeiteket!

A két gavallér egy fordulással a szép delnő előtt terem. Adorján az első tekintetre megdöbbenve szedi magát rendbe, Gábor egyet sodorint összeállni nem akaró bajusza szálain, s félredörmög asszonynénjéhez:

– Kapitális leány.

– Ez már nektek való – veti ez oda hevenyén. Vajon hogy érthette?

Amália kisasszony rögtön elfoglalta Adorjánt, s most még csinosabb, még elevenebb divatkép lett belőle. Az eddig vele beszélgető ifjú egyszerre háttérbe szorult, s félrevette magát a többiek közé adomákat hallgatni.

Még a legutóbb említett alacsony öregurat fogta elő valahonnan a házi asszonyság, új vendégeit bemutatva neki, és azoknak őt.

– Ez az én kis férjem – szólt mosolyogva, s erőteljes arcához olyan jól illő ellágyulással tevé hozzá: – az én öreg vőlegényem; – az én ezüstvőlegényem.

A kis férfiú meghajtá magát a gavallérok előtt, s valamit, de füllel nem hallhatót, mormogott fogai között fél másodpercig tartó mosolygás mellett, amire Gábor jónak látja azt felelni: – Részünkről van a szerencse.

Pedig a kicsiny úr aligha olyasmit nem mormogott a fogai között, hogy tele van a keze dugóhúzóval, tehát nem nyújthatja oda.

Mikor Torhányi urat és Borcz Adorjánt egymásnak bemutatták, mikor Adorján visszafordult Amáliához, egyiknek az arcán sem lehetett észrevenni még csak annyi különbséget sem, melyből a többiek azt tudhatták volna meg, hogy „volt már egymáshoz szerencsénk”; óh, a meglepetést csak a színpadon szokták markírozni; a közéletben sokkal jobb színészek az emberek; ott nem a publikum kedvéért játszanak, ott az a művészet, hogy ne lásd, mit érzek most. Pedig valamit kell az olyan három embernek érezni, akik közől kettő régóta szerelmes egymásba, s a harmadik régóta őrzi őket, hogy ez a szerelem az egyenes országúton haladjon előre. Hanem az ilyesmit nem kötik a világ orrára; s azért Torhányi úr és Amália kisasszony és Borcz Adorján engedik magukat egymásnak bemutatni mint tisztes idegeneket.

Amint belemelegedtek a társaság tagjai a kölcsönös ismeretségbe, idegenek megbarátkoztak egymással: megpendíték, hogy valamit játszani kellene.

Nem kártyást, hanem mulatságost, ahol egyik ember játszik a másikkal, csupán azért, hogy nevessen, vigadjon, a jó kedvet szaporítsa. Amint egy megkívánta, a többi mind készen volt rá, s találgatták, mit játsszanak.

Azt mondják, hogy nincsen kedély a magyarban; – láttatok volna csak bennünket a magunk fiatalságában, hogy elmulattunk napestig a hármas futóson; az volt a feladat, kinek-kinek elfogni a maga szép leányát; ha azt nem találta: elfogni helyette a másikat; ha a párok egymásra találtak, milyen nagy öröm volt akkor! Aki pár nélkül maradt, hogy nevettünk rajta olyan nagyot, másik percben aztán mirajtunk nevettek; utoljára aztán szépen megosztoztunk; ez az enyim, ez a tied.

Vagy a vak zenésznél, mikor egyik játszó szemét beköték, adtak kezébe főzőkalánnyelet, a társaság többi tagja, férfi és nő, összefogózva keringett körüle sebesen, a középen álló rámutatott főzőkalán sceptrumával az eléje akadóra, az egész kör megállt rögtön, s hangot kelle adni a kérdező parancsára: a nagy elfojtott nevetés miatt alig bírta azt kimondani a meglepett; volt kacaj, ha elárulta magát, volt nagyobb, ha a kérdező nem találta ki.

Ha meguntuk ezt is, fordítottuk másra a tréfát, férfit és lányt kiválasztánk: ez a bárány, ez a farkas; körbe fogózott a fiatalság: ez a sövény; benn a bárány, künn a farkas; farkas iparkodik áttörni a kerítésen, nem eresztik; ha átrontott, a báránykát bocsátják ki, s a farkast marasztalják belül; míg egyszer aztán a bárányka is azt akarja, hogy elfogják; a farkaska nem eszi meg, nem, inkább megcsókolja szépen; s lesz belőlük páros galamb, s ők is a körbe állanak; jön a többi egymás után.

Ha ebbe is elfáradtunk, leültünk egymásra kendőt hajigálni; elmondtuk: kire, mire, miért haragszunk; nagyon sok okunk is volt néha a haragra; el sem is találtuk hirtelen, hogy miért; akkor zálogot kellett adnunk; a sok zálog összegyűlt rakásra; akkor aztán elővett bennünket egy öreg asszonynénénk, törvényszéket tartva fölöttünk; mit érdemel az a bűnös, kinek záloga most kezébe van rejtve. Hogy lestük, hogy vártuk, vajon mire fognak elítélni? Statuát állani? Magát megcsókolni? Háromszor hazudni? Vagy koldulni menni keseredett párral, sorba koldulva férfitól magamnak egy darab kenyeret, féleségemnek egy csókot, szép leánynál magamnak egy csókot, feleségemnek egy darab kenyeret? Kútba esni, ki húzzon ki? Verset mondani ex templo? Énekelni vagy szavalni? Vég nélküli fát találni? Gyertyát meggyújtani térden? Bűnösöket meggyóntatni? Másodmagával prédikálni? Egyik a dikciót mondja, másik gesztikulál hozzá; színműveket eljátszani súgó után? – Óh, mindez oly mulatságos volt, hogy az ember fáradttá kacagta magát rajta, s nem tudott jókedvében hova lenni.

Hanem most már mindennek vége van: most csak táncolunk, kártyázunk, politizálunk, és azután megint újrakezdünk táncolni, kártyázni és politizálni; nem játszik többé senki, nem mulat senki, hanem bámul azon, hogy ilyen semmiségeken hogyan tudtak valaha mulatni.

A társaság a haragszomrádnál járt; a mulatságra már Cecil grófkisasszony és Eszti is előkerültek, végezve dolgaikat a konyhában; a két leány összebeszélésből egyformán volt öltözve, mind a kettő rózsaszínbe, egy szál rózsabimbóval a hajukban; pedig különben úgy különböztek egymástól, mint a föld és a tenger: Eszti barnapiros, eleven, nyugtalan teremtés, elmés, beszédes gonosz lény, ki mindenkinek szórta az élceket; Cecil grófnő pedig csöndes, szelíd, ábrándos arc, nagy, figyelmes kék szemekkel, okos, hallgató ajkai többször csukva, mint beszédben, fehér-piros arcán csak a természet keze hinté el bűvész szépségeit; mosolyogni is alig tudott, mégis olyan szép volt. Esztike egy dacos méh, mely döngve ijesztgeti a gyönge szívűt, s ha kell, csípni is tud; Cecil pedig egy félénk pillangó, mely elrebben a közeledőtől, szárnya hamvát féltve.

A játékban Eszti is két zálogot vesztett; az egyikből elmésen kivágta magát, kútba esésre levén ítélve, az öreg anekdotás urat idézte elő a sarokból, az húzta ki, s koppant a fiatalság szeme-szája tőle; hanem a másodiknál kávéédesítésre kárhoztatták, s az már veszélyesebb hivatal; ha a zálog történetesen nem a kamarakulcs, még eltagadja, hogy nem az övé, így azonban kénytelen volt feladatát teljesítni, s annak, a fél társaság szemeit körülbelül kikaparva, emberül meg is felelt.

Most a törvénybíró – Borsodiné nagyasszonyság – egyszerre két zálogot szorított kezébe, s kérdé, mire méltó az a két nagy bűnös, aki azt otthagyta.

Az esküdtszék arra szavazott, hogy menjenek koldulni az istenadták.

Kié hát a zálog?

Az egyikre az a fiatal igénytelen ember ismert rá, mint sajátjára, akiről még nem is igen beszéltünk; szegény, nagy bűnt is tett; játék közben Cecilt nagysádnak nevezte, holott a haragszomrádban mindenki per tu van; ezért zálogolták meg. Ő csak megadta magát sorsának szerényen.

Hanem a második zálognak nem akadt gazdája.

Szép kis rubingyűrű volt az, olyan piciny kis karika, mintha gyermekek viselnék; olyan csinos kis jószág. – De hiába, a rubingyűrűnek csak nem akadt gazdája, senki sem szólalt fel: az enyim, kiváltom.

Végre Esztinek is meg kellett azt látni, ez egyszerre ráismert.

– Ah, hisz ez Cecilé! Ugyan kinek az ujjára is menne ez a pici kis gyűrű másnak?

Cecil, amint elárulták, felszökött helyéből, és el akart futni.

Eszti utána futott, elfogta, és visszahozá.

– Oh, kedves barátném, nem megy az ily könnyen. Azért, hogy te grófkisasszony vagy, érted sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért. Csak eredj koldulni, legalább megtudod te is, hogy milyen szomorú a szegény ember állapotja.

Cecil igazán meg volt rettenve, elpirult, zavarba jött; tán sírva is fakad, ha Borsodiné asszonyság nem biztatja áldott vidám szavaival.

– Lelkem, grófkisasszony, a játékban nincsen szégyen…

Remegve engedé magát a sorban ülők közé vezettetni; a fiatal bűntárs félszeg udvariassággal nyújtá neki karját. Olyan ügyetlen volt szegény. Tán ő még jobban félt, mint társnéja. Midőn meg kellett fognia Cecil kezét, csak alig merte azt ujjai hegyével érinteni, attul tartott talán, ha nagyon megfogja, ez a kis cukorkéz elolvad kezében.

Legelöl a sorban a ragyogó szépség, Amália ült, mellette Adorján. A fiatal koldus szemérmetes hangon hebegé el rövid mondókáját Amália előtt:

– Magamnak egy csókot, társnémnak egy darab kenyeret. A hódító szépség büszke nonchalance-szal nyújtá oda arcát, mintha azt mutatná, hogy ilyen esetben észre sem kell azt venni. A fiatalember pirulva, tétovázva közelíte hozzá, mindenki jól látta, hogy csak felé csókolt, csak a levegőbe: nem ért e szép archoz. Nevettek is rajta itt-ott, háta mögött.

Most Adorján elé léptek; a fiatalember itt összeszedte magát, s egész nyugalommal ilyen változatot mondott a témáról: – Kérek magamnak egy darab kenyeret, társnémnak pedig egy csókot – a kezére.

Azzal diadalmasan nyújtá Adorján elé azt a szép fehér kezecskét.

Ez olyan jó ötlet volt, hogy mindenki elkezdett rá tapsolni. – Bravó! Helyes! Derék fiú. Ez ugyan megtréfálta az egész társaságot! – Ez azután sorban kezet csókoltatott az egész társasággal szép társnéjának; ki tudja, ki vette észre, jutalma nem volt-e érte egy soha senkinek meg nem vallott szorítás attól a kis gyöngéd kéztől?

E pillanattól az igénytelen fiú vonta magára a társaság figyelmét. Az emberek megkérdezgették egymástól: ki ő, és honnan jött?

Senki sem ismerte; a háziasszony annyit mondott felőle, hogy valami Fehér Gyula, olyan közönséges név, amit az ember a másik percben megint elfelejt. Bizonyosan valami gazdasági írnok lesz; – olyan szerény. Hanem ez elmés ötlet volt tőle.

Most csak elmésséget láttak abban, pedig ha az ember úgy tudhatná a jövendőket, ahogy nem, láthatna abban egyebet is.

Talán bimbójából kifeslő gyöngédséget.

Talán tojásszékében megmozduló gyűlöletet?

Talán csírájában feltörekvő féltést?

…Hanem hát most hagyjuk abba az okoskodást, asztalon a leves!

Leves bizony, tisztelt barátim. De levesen kezdtük ám a vacsorát, nem is herbatén, ahogy ti kezditek. Aztán milyen leves volt az! Sárga a beléfőtt tyúkoknak zsírjától; illatos, éltető, még a párája is, csak éppen annyi só, annyi bors benne, amennyi kell, hogy a zeller és petrezselyemgyökér édes járulékát kedvesen ellensúlyozza: kinek így nem jó, ott van a paprika, úgy megmérgezheti vele magának, ahogy csak kívánja; hát ami benne van: nyúlánk rétes-szakaszocskák, ki tudná, mivel megtöltve, ami csak úgy omlik az ember szájában. Bizony megettük azt, édes barátaim, még repetáltuk is, hanem azért csak ti maradjatok annál a herbaténál.

A vendégek hozzáültek. Nagy bajba telt, míg meg tudtak benne egyezni, hogy ki hol üljön; már ezen nálunk hajdanában mindig birkózni volt szokás. Végre megalkudtak abban, hogy az asztalfő egyik végét a két jubilált házastárs, másik végét a két házikisasszony foglalja el, így azután komplikált „populeam virgam etc.” számítás szerint valahogy helyéhez lehetett kötni minden embert.

Akkor jó étvágyat kívántak egymásnak, s egypár pillanatig elcsendesült minden ember, hogy aki elébb imádkozni akar magában, azt végezhesse halkan; akkor azután megszólalt a kanálcsörömpölés.

A következő tálnál már aztán készen volt az az amábilis konfúzió a társalgásban, ami nélkül a mulatság nem is mulatság, mikor minden ember beszélhet a szomszédjával, amit akar, nem kénytelen valamennyi hallgatni, míg egy viszi a szót, itt kacagnak, amott suttogva beszélnek, s egymást nem zavarják vele; legfölebb a háziasszony meg a vén hajdú zavarja meg néha az embert a körülhordott tállal, disputálva mindenkivel, hogy: de biz ebből a pulykából, de biz ebből a bélesből venni kell. Csak ezt a kis darabot, ezt a pirítottját az ő kedvéért, mert majd megharagszik! Egyszer-másszor valami élces áldomás vonja magára a figyelmet: uram, uram! Szállok az úrnak! A megszólított felijed, míg észreveszi, hogy csak a poharához száll valami, nem a fejére; azután éljeneznek, összeverik a poharat, s még nagyobb lesz utána a vidám zajgás. Az öregurak kacagnak, néha érzékenyen megszorongatják egymás kezét az asztalon keresztül; Borsodiné asszonyság éles nevetése keresztülcseng minden kacagáson. A fiatalokat is érdekes elnézni: Eszti és Cecil alattomban hogy szakítják el a csirke sarkantyúját; persze, hogy Eszti felé szakadt a nagyobb rész, de azt senkinek sem szabad tudni. Amália duzzog egy kissé; szomszédai elhanyagolják. Fehér Gyula szórakozott, szemei mindig valahol másutt tévedeznek, szinte maga is látszik érezni, hogy Amáliát túl a rendén elhanyagolja, mert mikor észreveszi magát, mindig olyasmivel kínálja, ami annak nem kell; Adorján pedig egészen egykedvű, szép szemei alig mozdulnak meg néha; nem látszik őt érdekelni semmi; csak amidőn tósztot isznak, emeli fel ő is poharát, s kiissza fenékig; nincs rá semmi hatása annak. Amália annyira rosszkedvű amiatt, hogy már egyszer megtette figyelmetlen szomszédjain azt a szégyent, hogy a harmadik szomszédjában ülő apjától kért vizet, amikor aztán egyszerre négyen siettek azt tölteni a poharába, hogy mind szétömlött az asztalon. Gyulát a vacsora vége felé mégis megszállta annyira a felebaráti szeretet, hogy fogván egy tányér cukros mogyorót, megkínálta vele a szép Amáliát, s diskurzust akart vele kezdeni azon tárgy fölött, hogy olvasta-e már Jósika legújabb regényét; aminek azonban a szép Amália egyszerre véget vetett azzal a válasszal, hogy sohasem olvasott semmi magyar könyvet. Gyula nem is kínálta őt többet cukros mogyoróval.

– Nem álmos ön? – kérdé Amália szúrósan, másik szomszédjához fordulva, ki villájával az üres tányérra írogatott mindenfélét.

– Nem biz én – felelt Adorján, s egykedvűen hátraveté magát székében –, hanem egy kicsit megeléglettem már a jót. Úgy vagyok, hogy nem is szeretek már szép hölgyre nézni, mint a jóllakott ember az ételre.

E gorombaság után zsebébe dugta kezeit, s a szemközt ülő öreg anekdotás úrnak piros orcájára olyan hidegen tudott nézni, mint egy álomjáró; pedig máskor legalábbis mosolyogni szokott rá.

E percben megzendült odakinn a pitvarban az utánuk vergődött cigányok zenéje. Adorján arcát egyszerre valami rángatag élvsugár rezgette keresztül; ennek volt még rá hatása. Szemei villogva nyíltak fel; ajkain mosoly vonult át; termete nekidélcegült; egészen más ember lett belőle. Ah, ez a zene volt az ő lelkének kiegészítő része. – Olyan kiegészítő része, mint az arab rajongóénak a mákonyfüst. Arca gyönyörtől kezdett ragyogni, s hallani lehetett, amint sarkantyúit összeveri az asztal alatt.

Gábor Endre is kirúgta e hangra maga alul a széket, engedelmet kért a gorombaságért; kezet csókolt a háziasszonynak, kívánt neki még ötven esztendőt az eddigiek után; hanem azontúl nem is lehetett őket tovább tartani, rohantak ki mind a ketten a cigányok elé.

Ah, a cigány! A szegény cigány; az volt a legfőbb gond! Talán egész vacsora alatt ez nyugtalanítá őket, nem lett-e valami bajuk? Nem tört-e hegedű vagy bőgőborda? Nem ficamodott-e ki a prímás keze? Nem szöktek-e el másfelé? Ah, a hűséges jó fiúk! Megérdemlik, hogy összecsókolják őket, s úgy vigyék be diadallal a terembe, mint győztes hadvezérek sebhelyes bajnokaikat; a cigánynak nincs más kottája, mint annak az arca, aki zenéjét hallgatja, arról játssza le a vígat, a szomorút, míg aztán úgy belecsalja lelkét a hegedűjébe, hogy viszont mikor ő akarja, akkor lesz az hol víg, hol szomorú.

A két ifjú egészen átváltozott. Most voltak azok, akiknek őket a hír festé. Gábor Endre a daliás, hősi alak; Borcz Adorján a szívrabló.

Egyedül járták el ketten azt a most már divatból kiment táncot, ami olyan szép volt, a toborzót; amit férfi férfival szemközt állva szokott lejteni, délceg, daliás léptekkel. Az egész test mozog abban, s minden mozdulat egy plasztikai szobor mintaképe. Az arc mosolygása, a szem villogása játszik abban főszerepet; nem is való az minden hányt-vetett legénynek; mert az még azon időkből maradt ránk, amikor a magyar ember táncolt azért, hogy nem tudta, hova legyen szíve-lelke erejétől, táncolt vitézi büszkeségből hírneves csaták végével. Én is csak egypárszor láttam már ezt az ősi táncot, de még most is úgy látom azt magam előtt.

Képzelet nem éri utol azt a bűbájos délceg járást, amit a vidék legszebb ifja ott a bámuló társaság előtt tett; minden szem tüze az ő arcán látszott összegyűlni, úgy ragyogott az, olyan szép volt; minden mozdulatából báj, erő és kellem tűnt ki. És ő azt tudta jól; úgy tudott szemeivel a szép hölgyek szemeibe vágni, úgy tudott a kedvükért lelkesülni; egészen más ember volt, mint félóra előtt. Minden arcon lehetett látni, hogy mennyire tetszik neki – csak Amáliáén nem. Ő szerelmes volt belé.

(Folyt. köv.)

Csáth Géza: Muzsikusok

A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték őket. Ha vasárnap a nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra, akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából trombitálni. De különben!? Ők maguk is jobban szerettek erről nem gondolkozni.

Bővebben…

Csáth Géza: Nyári bál

Három pincér siet előre, föl a lépcsőkön nagy tálakkal, előrehajolva. És körös-körül az asztaloknál már vacsoráznak. Tiszta üvegű kerti gyertyalámpák égnek az asztalokon, és – mintha a zenekarban csak a háromszöget ütögetnék csendesen, úgy csörögnek az asztaloknál a kések és a villák.

Beszédet alig hallani, és a lányok tiszta, hideg csillogású szemein a gyertyalángocskák aprón tükröződnek. De ezt csak akkor látni, ha egész közelről nézzük a szemüket, különben azt gondolja az ember, hogy valami fátyolos, vörös csillogás az egész, amely a mélyből jő. Talán egy apró cseppben vér ömlött ki a kristályos csillogású látólencsére. És attól volna!

Az ajkuk, a lányok ajkai még haloványak, a mezítelen, ideges nyakukon egy apró izmocska rándul meg néha egy pillanatra. És a fiúk háta és válla emiatt reszket össze szerteszét. Mintha könnyeik a szemükből a torkukon keresztül forró cseppekben suhannának és szivárognának le a szívükre.

És mialatt hosszú futammal felcsendül a muzsika, mindannyian, a lányok és a fiúk is úgy érzik, hogy a cimbalom bugyborékoló, pattogó hangjai fájdalmat okoznak, és kínt árasztanak mindenüvé. Az öregek pedig – az ő szüleik és azok, akiknek ez már nem fáj – közömbösen bámulnak be a táncterem ablakán, ahol lusta hajladozással mossák a padlót igen öreg parasztasszonyok. Némán mossák a padlót.

A lámpák fénye kisurran a teremből, és fokozza a fájdalmat, amelyet a muzsika szerteszét fölkeltett… Azoknak a lányoknak, akik most nagy, mély lélegzéssel zokogni szeretnének, reszketni kezd a bokájuk. Úgy, hogy attól lehet félni, hogy a finom selyem, lyukacsos harisnya összepiszkolódik vagy elszakad.

Az öregeknek, s azoknak arcán, akiknek mindez egyáltalán nem fáj, gyengéd, jókedvű mosoly pislákol. Ők elégedetten simogatják a hófehér abroszokat, és csendes szavakkal fordulnak a rózsaszínruhás leányokhoz, akik semmit se felelnek nekik.

A rózsaszínruhás leány ruhájából apró kis üveg nedűje bújdosik, lázálmos illatot árasztva, amely a viola d’amour hangjára és az éjszakában messze imbolygó halvány árnyak suhanására emlékeztet.

Az asztaloknál egy pillanatra mindenki elhallgat.

A széttört halott szívek, amelyek köröskörül a földben el vannak ásva, felzokognak, és zokogásuk mint nedves, hűvös lehellet a tó felől – és köröskörül mindenfelől – ráereszkedik az emberek mellére.

A lámpák fehér és rózsaszínű fénye pedig ijedősen, fáradtan visszasurran a terembe.

A rózsaszínruhás leány karcsú bokája megindul a padlón lassú lépésekkel. És sok fekete és színes boka csúszkál, lebeg már a padló felett. Minden mozdulat annyira fáj, mint egy hervadott emlék, mint egy hervadott tearózsa, mint egy tearózsaillatú emlék, amelyre valahol, a letarolt, őszi erdőben estefelé reáakad a férfi, aki fiatal feleségét elvesztette.

A rózsaszínruhás leány hajában tearózsát látok. A cselló halványlila hangjai ott kerengenek körülötte, s a rózsa annyira szenved emiatt, mint egy fehértestű, meztelen leány, amelyet el akar kapni a mélységes kék folyóvíz sodra.

Finom por szóródik a levegőbe, bár a táncolók lábai nesztelenül és vigyázva suhannak, és a hangok úgy surrannak át a termen, mintha mindaz, ami belőlük rossz és nem szép volt, beleszűrődött volna az apró porszemekbe. A kékesen aranyló porszemek pedig hosszú hullámokban csókolóznak a levegőben, cikázva a lámpák körül, és beleszállnak a hangszerekbe.

A rózsaszínruhás leány arcára egy porszem se szállott. Egyetlen porszem se szállott. Egy porszemecske se szállt.

De a hajában elhervadt a tearózsa, és könnyű, kicsiny bokái reszketnek. Úgy reszketnek, mint amikor a jövő sejtelme reáfú az erdőre, és a fiatal fák borzadásukban és félelmükben meghajlanak előtte. Csak egy virág nem mozdul meg, benn a sűrűben sok giz-gaz között elhagyatva. Ez elátkozott virág, mert embervérből táplálkozik.

A rózsaszínruhás leány fehér kis cipője véres. És a tearózsa a hajában, a tearózsa is egészen elfonnyadt. És a fehér, puha homlokán, meleg homlokán is egy apró, sötétvörös vércsepp van. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Hiszen a többi leánynak nem véres a cipője. És a többi leánynak nincsen vér a homlokán. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Honnan jöhetett?

Erre a kérdésre felelni senki se tud itten. Pedig a cselló árva hangjai a lány apró cipőcskéinek meleg vérfoltjaiért sírnak. És emiatt könnyes a szeme a két szomorú arcú, egyforma arcú fiúnak is, akik az elébb ismeretlenül, sápadtan keresztülmentek, és szemeikkel és ajkaikkal mindvégig a véres cipőket nézték. De azután hirtelen eltűntek a nagybőgő hangjainak kusza, sötét mélységeiben.

A lány rájuk se nézett, csak a tearózsa hullott ki hajából, mint valami reszkető, messziről jövő jajkiáltás, amely egy sötét szobán jön keresztül. Olyan szobán, amelyikben tegnapelőtt meghalt valaki. Vagy egy öreg, sovány leány, vagy egy fiatal, szűz fiú.

De hát ki ez a lány?

Senki se tudja, honnan jöhetett, és mit akar?

És miért véres a cipője?

Már tudom, hogy ki ez a lány.

Már tudom, hogy kicsoda.

Jaj, már tudom, hogy mért jött.

Gárdonyi Géza: Szegény ember jó órája

A városból jöttem hazafelé kocsin, s útközben az egyik ló elrúgta a patkót. Beállítottunk hát a legközelebbi faluban a kovácshoz.

Délután három óra volt akkor. A falut a délelőtti araszos hó borította. Minden fehérlett, csak a szurtos kis kovácsműhely volt fekete, meg az udvara.

A kovácsot nem találtuk otthon. Fogat húzni hívták a kántorhoz. Várnunk kellett. Nemcsak magunk vártunk: a műhely előtt ott ácsorgott már két paraszt is meg a cigány. A cigány nem állt, hanem ült. Egy abroncsa tágult keréken ült, az ajtó előtt. A kerék talán az övé volt, de az is lehet, hogy nem az övé, csak beszélgetésre telepedett oda.

És a műhely előtt ott álldogált egy kócos vén szamár is. Kétkerekű kordé elé volt kötve. A hóban persze nem legelhetett, hát csak mozdulatlanul nézett maga elé.

A két paraszt a szamárra alkudozott.

– De istenuccse, nem ér ez hat forintot se – mondotta az egyik.

– Márpedig én nem engedek a tízből – felelte a másik. A kordéval együtt megér tíz forintot.

Egy tüskés szemöldökű kis öreg paraszt volt az eladó. Száz esztendő zsírja és cérnája tartotta össze a bekecsét. Az egyik csizmája fején új folt feketéllett, s mivelhogy a csizma sohase látott kefét, a fakó bőrről leordított az új folt.

A másik paraszton suba volt. De az se lehetett jómódú ember, mert a süvege már ócska volt és szőre hagyott.

– De ha mondom, hogy van kordém – szólt szinte mérgesen a subás. Mi a csudának akarja kend rám tukmálni ezt a kordét!

– Legyen kettő – felelte csökönyösen az öreg. – Jobb kettő, mint egy. Mert lássa kend, ha nincs szamár, akkor nekem a kordé nem kell.

– De ha nekem se kell!

– Együtt jár a szamár a kordéval, tudhassa kend. Tehénnel a kötél, szamárral a kordé, mióta áll a világ mindig.

És rám nézett, mintha azt várná tőlem, hogy mellette bizonyítsak.

– Isten látja a lelkemet – folytatta -, meg nem válnék ettől az állattól. Hanem hogy tegnap unokám született, hát arra kell a pénz. Meg aztán, hej, nem sokat viszketett a markom ebbe az átkozott esztendőbe!

Szél támadt. Fáztam.

– Hát legyen hét forint – szólt a subás. – Vesszek meg, ha csak egy krajcárral is többet adok érte!

Arra gondoltam, hogy járkálok egyet, s ha előtalálom a kovácsot, megkérem, hogy gyorsan végezzen a lovammal.

Az út már ki volt taposva a házak előtt, s én kétszer is elsétáltam a falu egyik végétől a másikig. Végre is beszóltam a kántorház udvarán fát vágó cselédnek:

– Itt van-e még az a kovács?

– Nincs itt – felelte -, Kisgyuri Bálinthoz hívták. A Nacza volt itt érte, hogy tüstént menjen által.

– Ott is fogat húz?

– Nem. A Szegfűnek valami daganat támadt a torkában.

Tovább sétáltam, és bosszúsan tűnődtem, hogy a szegény Szegfű miféle állat lehet: bőg-e vagy nyerít? S hogy ez a kovács fogorvos-e, vagy állatorvos?

De hiába: meg kell várnom, ha mingyárt az egész falut végiggyógyítja is előbb. Mert az út köves és a lónak megromolhat a lába.

Fáztam már.

Hol lehetne kapni egy csésze teát?

Sehol.

Itt a kocsma: egy pohár forralt bort lehet talán kapnom.

Beléptem.

Hát lám, ott ül az én két emberem is a hosszú fenyőfa asztalnál. Mind a kettő szivarozik. Koccintgatnak a hosszú nyakú üvegekkel.

– Hóttig áld engem kend ezér a szamárér – mondja az öreg. – Mer ennél jobb szamár tíz határba sincsen.

– Kend se kap mindennap kilenc forintot ilyen vén szamárér – feleli a subás.

– Hát fiatalnak nem éppen fiatal, de vénnek se vén. Most van a javakorába. Olyan erő van a kutyába, hogy néha alig lehet megállítani.

– Talán inkább elindítani.

– Nem: megállítani. Ha az indulásba makacskodik, akkor csak tüskével ütögesse kend hátulról. Megy, mint a veszett fene!

Újságot vettem elő és olvastam.

Az ajtón egyszer csak becsusszanik az a cigány is, amelyik a kovácsműhely előtt hallgatta a parasztok alkudozását. A hátán egy kopott, fakó rozsdás húrú cimbalom. Nem is köszön, csak letelepedik a búbos patkájára, és hangolásba fog.

De a subást nem érdekli a cigány.

Fölkel és elbúcsúzik az öregtől. Estére haza akar érkezni. Ebből értem, hogy ő is más faluban lakik.

Az öreg magára maradt. Szivarozva hallgatta a cimbalmos nótáját. Egyszer csak egyet int neki a fejével és a mutatóujját föltartja. Rekedt torokhangon dalol:
           Tisza mellett ne-he-hem jó lefekünni.

Hallgat egy percet, hogy jól kíséri-e a cimbalmos? Aztán elégedetten bólint. Folytatja:
          Mer az árvíz (hej) ki tanál önteni.

Egyet szí a szivarján s úgy mondja tovább:
          Az babámat el tanájja vinni.

Az asztalra üt az öklével, azután a fülére teszi a kezét, és a fejét meglóbálja.
          Keservesen meg fogom siratni.

Láttam, hogy nótája ez az öregnek, és hogy a cigány is nem először pengeti neki. Értették egymást.

De milyen más az igazi parasztnóta, mint a színpadi. A színpadi paraszt a zenekarhoz igazítja az énekét és a szüneteit. Az igazi paraszt el-elmond egy-egy sort, közben iszik, pipázik, s ez idő alatt a cimbalom is holmi cifrákkal tölti be a nóta közeit.

A vers végeztével két üveg bort rendelt az öreg. Az egyiket a cimbalmosnak adatta. Szomjas lehetett a cigány, mert egy hajtásra kiitta a felét. Aztán tovább zöngicsélt szerszámán. Az öreg is ivott. Megtörölte a bajuszát; és ismét felintett az ujjával:

          Mikor a betyárok világbúl kimúlnak
          Gazdag kocsmárosok kódusbotra jutnak,
          A cifra menyecskék mind lerongyolódnak.
          Muzsikus cigányok hazaballaghatnak.

Még valami három nótát dalolt el az öreg, s eközben a nagy üveg bor előle is kifogyott meg a cimbalmos mellől is.

Akkor a cimbalmos azt a nótát zördítette rá, hogy:

            Garibaldi, Garibaldi állítja a verbungot.

Az öreg összecsattogtatta rá a tenyerét, s egy intéssel megint két üveg bort rendelt.

Egyszer csak feligazodik az öreg és leveti a bekecsét. Kiáll a kocsma közepére. A keze a csípőjén. A süvegét félre! Táncra mozdul a cigány előtt. Lép egyet csöndesen hol jobbra, hol balra. A dallam bokrain hozzáütögeti az egyik rossz csizmát a másikhoz. A fejét hol fölveti és kevélyen ringatja a derekát; hol meg lehajtja és rácsapkod a csizmája szárára. Minden mozdulata más. Íme, most a keze fejét taktusra lógázza, mintha azt próbálná, hogy elég hajlékony-e a csuklója? A vén lábak ugyanily örömben részesülnek. De minél tovább táncol, annál mozgékonyabb. Lám, a süveget is levágja már nagy puffanással a sarokba. Az arca piros és komoly. Ősz haja előre-hátra lengedez. A kezét hol összecsattogatja, hol a mestergerendán veri ki széles tenyerével a neki tetsző taktusokat. Látszik rajta, hogy a lelke is táncol.

Mennyi méltóság és költészet van a magyar táncban! A lábakban gondolatok és ötletek fejeződnek ki. Az egész test zene. Minden mozdulat a zene kifejezése.

A kocsisom bámuló feje jelenik meg az ajtóban. Intek neki, hogy üljön le, és igyék egy üveg bort.

Az öreg se nem lát, se nem hall már. Rég elmúlt ifjúságának hamvadozó tüze lobbant föl az inaiban. Nekivadulva lejt és széleseket fordul a kocsma földjén. Most már a sarkába futott a kedve. Forgatja, kopog is vele, s ahogy összeütögeti, bizonyosan ráképzeli foltos, rossz csizmájára a legénykori sarkantyúját. Elnéztem volna sokáig a mulató öreget. De íme, mindennek vége szakad: egy rémlátó szemű öregasszony jelenik meg az ajtóban. Csípőre teszi a kezét és rikolt:

– Ej, vén lator! No lám!

Az ember abbahagyja a táncot. Pislog, mint aki álomból ébred, és egyet simít a haján hátrafelé. Szó nélkül engedi, hogy a fejére nyomják a süveget, és szó nélkül ölti fel a bekecsét.

– Mingyár gondoltam, mihent mondták, hogy eladta kend a szamarát! – prédikál az asszony. – Hová is ment vóna máshova…

Az öreg bágyadtan és kedvetlenül ereszkedik le a helyére. Az asszony a bekecs alá nyúl és az öreg mellényéből kiszedi a pénzt az utolsó krajcárig.

– Hány liter a bor? – fordul az asszony aggódó szemmel a kocsmároshoz.

– Öt – feleli a kocsmáros a szakállát hegybe simogatva. – Öt liter bor meg három szivar.

– Még szivar is! Nézze meg az ember! Még szivar is!!

Fizetett.

A cigánynak is odadobott egy hatost, aztán felhúzta az öreget a padról.

– Co fel, vén lator!

Az öreg fölkelt. Az asztalról fölvette a félbemaradt szivart és útközben odavetette a cigánynak.

Kilépett az ajtón szótlanul, engedelmesen.