Gárdonyi Géza: Az árva legény

 – Hallod-e, Zsófi, szavam volna hozzád…

Úgy reszketett a szálas, erős legény, mikor ezt kinyögte. Még a susogó szellő is elhallgatott a falombok között, az égen járó hold is mintha megállt s rábámult volna Pala Ferkóra, mikor ezt kimondá.

Tuba Zsófi akácfalevelet tépdesett fehér ujjaival. Azon találgatta, hogy mit szóljon a szóra, hiszen eddig nem volt hozzá szava a legénynek, csak csókja, sok édes csókja -, s a csókra olyan könnyű a felelet! Fölöttük a fehér nyárnak ezüstös levelei is remegtek, mindnyájan remegtek, mikor Pala Ferkó ezt kimondotta, s olyan nehéz volt a levegő!

– Hát csak mondd! – felelt végre a leány, s eldobta kezéből a falevelet, aztán a köténye fodrával kezdett babrálni.

Pala Ferkó hátrasimítá ujjaival hosszú fekete, göndör haját, aztán megfogta a leánynak puha fehér kezét, és belenézett két ragyogó szemével annak a szemébe.

– Hát ugye hogy szeretsz…

– Szeretlek, szeretlek – felelt idegesen a leány.

– És hogy én is szeretlek, de nagyon…

– Azt tudom!

– Hát elvennélek én, Zsófi!

Olyan elszántsággal mondta ezt a legény, mintha legalábbis azt mondta volna: “Kivetem érted a világot a sarkaiból!” – S a legény szíve erősen dobogott. A szellő zúgni kezdett a fű között, a hold elbújt egy felhő mögé, a falevelek még jobban reszkettek, s a magas fűszálak úgy ingatták fejeiket, mintha nagyon rosszallanák ezt a dolgot.

– Bolond vagy te, Ferkó! – felelte kisvártatva a leány – hiszen nem mehetek én hozzád!

– Ugyan miért?

– Nincs neked se apád, se anyád, a nevedet is más adta kegyelemből, talált gyerek vagy, úgy dobtak el, mit mondana a világ ehhez, azt mondaná: “Lám, a gazdag Tuba István lánya sehonnaihoz ment feleségül.”

A leány zihált, kapkodott a lélegzet után, mikor ezt kimondta, aztán elkapta a kezét, hátrább lépett, lassan elindult, sietve ment tovább, később pedig futott.

A legény ott maradt a kövön, a nagy nyárfa alatt, nézett hosszan, merőn maga elé. Arca kifehérlett a sötétségből, nem volt annál fehérebb a patyolat ingujja.

Az erdő mélyén felzúgott a szél, s ingatta, tépte a lombokat.

– Bort ide, száz akót! – kiáltott a Keszeg csárdában Pala Ferkó, s olyat vágott öklével a hosszú fenyőfa-asztalra, hogy a széles üveglámpás a borosüvegekkel együtt táncolni kezdett rajta.

– Nini a Ferkó! – szóltak bámulva a legények, s mindegyik nyújtotta eléje a poharát.

– Sose voltál itt!

– Azért jöttem!

– Sose ittál bort!

– Ma iszom!

– Tán megnyerted a nagy lutrit!

Pala Ferkónak ajkán volt a szó: “Elvesztettem az életemet!” De nem mondta ki. Elfogadta a poharakat. Ivott mindegyikből. Aztán ő is töltött mindegyikébe, s koccintott velük.

A sarokban cigányok voltak. Rázendítették a csárdást: sírt a hegedű, visongott a klarinét, morgott a bőgő, a cimbalom cifrákat pengetett a nótába.

Pala Ferkónak átkozott jó kedve volt. Kiállt középre, s ott táncolt egy nagy üveg borral. A legények nem tudtak hova lenni örömükben. Olyan jókedvük kerekedett, mintha valami nagy szerencse érte volna őket.

De ki az ördög is hitte volna, hogy ez a Pala Ferkó ilyen víg cimbora tud lenni, hiszen úgy táncol ez, hogy az urak se különben, s úgy iszik, mintha egyebet se tanult volna.

Hajnal felé el volt ázva mind. Ott feküdtek szanaszéjjel a földön és a lócákon.

A prímás is be volt rúgva. Odalökték a búbos mellé, itt is maradt: a lába feljebb volt, mint a feje, de azért aludt. Keresztben feküdt, rajta a nagybőgős a bőgővel együtt. A klarinétos sem győzte már szusszal. Lekuporodott a sarokba, ott aludt. A kontrás szétterpeszkedve feküdt a földön, mint a megcsapott béka, a kezében egy összetörött hegedűnek a nyaka: úgy aludt, mint a föld.

A csárdában csak ketten voltak ébren: Pala Ferkó és a cimbalmos.

Ferkó rákönyökölt az asztalra. Fehér arcába belesütött a lámpa. Hosszú fekete haja ráomlott kezére.

– Melyiket játsszam, Ferkó? – kérdé a cimbalmos.

Ferkó belebámult a lámpába, csak néhány perc múlva felelt:

– Azt játszd, ha tudod, hogy: “Kitették a holttestet az udvarra!”

A cimbalmos egy mély futammal kezdett mélázni e szomorú nótán. Aztán erőteljesek lettek a futamok, s úgy zokogott a cimbalom, mintha értette volna, hogy ez egy temetés nótája, egy árva legény temetésére csinálta a fájdalom, egy olyan árva legényére, akinek nem volt sem apja, sem anyja, aki siratta volna, sem szeretője, aki ráborult volna a koporsójára.

Nagyon szép dal ez, egész egy történet, s olyan szomorú, mintha ezzel szokták volna temetni az apátlan, anyátlan, boldogtalan szegény legényeket!

A cimbalmos eljátszotta háromszor, aztán elnyomta ujjaival a húrzengést, s felnézett.

Ferkónak még fehérebb volt ekkor az arca. Csendes, bágyadt hangon mondá:

– Csak ezt játszd mindig!

És a cimbalom újra sírni, zokogni kezdett. A falon árnyak lebegtek. Künn a vihar tombolt. A szél ott sóhajtott az ablaknál, s csapkodta az üveghez az elrablott nyárfaleveleket.

Sokáig játszott a cimbalmos: ismételgette, meg elől kezdte a nótát; néha egy-egy szakot valami névtelen, szomorú ábránddal helyettesített, aztán egyszer csak megint befejezte a dalt, s végigsimította ujjaival a zengő húrokat.

Pala Ferkó már akkor nem nézett reá nagy fekete szemeivel; feje oda volt omolva két izmos karjára; fekete selyem haja alól csak a keze fehérlett elő.

A cimbalmos azt hitte, alszik.

Pedig nem aludt.

Rézzel cifrás kis kése szívébe volt ütve – halva feküdt már akkor az árva legény.

 https://i1.wp.com/www.mke.hu/lyka/05/e5p365.jpg

Gárdonyi Géza és Dankó Pista, meg a cimbalom

A híres magyar író és a népszerű nótaszerző kapcsolatáról tudhatunk meg érdekességeket a Hír TV augusztus 3-i Zene és bor című adásából, melynek témája Eger volt. A műsorban (05:10 – 06:00) a Gárdonyi Géza Emlékmúzeumban kiállított cimbalmot is láthatjuk.

Gárdonyi Géza: Erkel Ferenc 1-2.

A nyolcvanas évek végén tagja voltam a Pesti Sakkörnek. Az elnök Erkel Ferenc nem igen járt máshova, mint oda. Egy télen minden este ketten maradtunk utolsóknak, és hogy az öreg úr néha beszédes kedvében volt, hallgattam.

– Kedves bátyám uram, – mondottam neki egyszer, – én azt gondolom, hogy mindig apró véletlenségek irányítják az élet kocsirúdját. Hogyan lett zenésszé?

Az öreg úr keserűarcú, nagyfejű ember volt, s a feje mindig a mellén lógott. Ha valakire ránézett, csak a szemöldökét emelte fel. Akkor is úgy nézett rám.

– Hát nem hiszi, hogy a tehetség veleszületik az emberrel?

– A tehetség veleszületik, de hogy a művészetnek miféle terére jut, oda véletlenség löki.

Maga elé nézett. Aztán azt mondja:

– Hát hogy én mért lettem muzsikus? azt már nem tudom, mert igen korán kezdtem. Hanem hogy miért lettem magyar muzsikus, arra emlékezem. Hát csakugyan a véletlenség. Egyszer még kicsi diák koromban hazamentem vakációra Pozsonyból. Még akkor nem volt vasút, de az alföldi kocsik följártak Pozsonyba is. Én egy paraszt kocsiján mentem haza.

Ez ugyan nem tartozik a történethez, de az öreg úr ezt bocsátotta előre, – emlékezem.

Azt mondja aztán:

– Volt nekünk egy furfangos mindenesünk, akit én nagyon szerettem. Este is, ha csak tehettem, kiszöktem hozzá a konyhába és lestem minden szavát. Hol tréfált, hol mesélt, de nekem mindenképpen a legérdekesebb ember volt a világon. Egy este ott ült a tűz mellett és álmosan pipázott. De nem is pipázott talán, csak éppen hogy a szájában volt a pipa. És amint ott ül bóbiskolva a tűzhely padkáján, hát hallom ám, hogy dudol valamit. Valami ilyenformát:

Hallgat egy percig, aztán megismétli. Megint hallgat egyet, megint fuj egyet. A dallam hol emelkedik, hol leszáll. De csak éppen annyit fuj belőle egyszerre, amennyire egy lélekzetvétel éppen elég.

Én bámulva hallgattam s a dal bűbája és szaggatottsága megragad. Csodálkozva látom, hogy a dal egységét ezek a szünetek nem hogy zavarnák, hanem inkább emelik. Pedig mondom, csak úgy halkan a foga közül dúdolt s magának, mint a macska, mert félig aludt.

Én aztán lefeküdtem, de soha ezt az estét nem feledtem el. Később is, hogy zenész lettem, sokat gondolkoztam ezen. Ebből értettem meg, hogy mi a rubátó és hogy a metronómot, a taktusmérőt hova tegye a magyar muzsikus? Csapja a földhöz!

Az az egyszerű parasztmindenes, aki írni-olvasni se tudott, az lett a vezetőm az egész pályámon.

*

A szózat meg a himnusz.

Egy nyári estén nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) A szomszéd házban valaki zongorázott.

A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.

Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem), és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, figyeltem.

– Hallja, elnök úr? – mondottam kifelé intve, csupán, hogy mondjak valamit.

Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült, s maga elé nézett.

A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett.

– Klamperozás.

Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt.

Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott.

Akkor hozzám fordult az öreg úr és szól az ő szokott álmodozó, csendes hangján:

– Az ilyen kisasszonyok gyorskezűek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.

Megvető oldalpillantás. Én magamban hálát adok az istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. Ő egy perc mulva folytatja.

– Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát.

– Hát nem volt mestere a zenének?

– Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti színháznál, minden szerzeményét velem iratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra.

– Úgy-e az a legremekebb munkája Egressynek?

Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk.

– Semmi, – felelte az öreg úr. – Nyomorék gyereke Vörösmartinak is, Egressynek is.

Azt hittem elsülyedek.

Néha túlságosan keserű volt az öreg úr. Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is figyelemre méltó.

Folytatta:

– Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mingyárt az elején így kezdi: Hazádnak ren… Mi ez: a: nak ren? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy így írta volna a dallamot (S az öreg dúdolta):

Nem mondom, hogy éppen így, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti?

Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el, azután csöndesebb hangon folytatta:

– Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András:

Felhí, és azt mondja odafenn: – Írtál-e himnuszt?

– Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.

– Hát ő megírta már?

– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.

– És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?

– Micsoda szándékosság?

– Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.

– De ha nem is akarok.

– Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét mulva milliók ajka zengi vissza és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.

– Ezt mondva, – folytatta Erkel, – betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget.

– Csináld meg rögtön.

– De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.

– Meg kell csinálnod!

– Nem lehet. Késő már!

Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:

– Alásszolgája.

Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk!

Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.

És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:

– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.

Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.

Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.

Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyujtom.

Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.

Elkezdjük.

A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.

Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.

Ez már előre hatott.

Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.

És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.

Az enyim volt a dicsőség.

Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!

(részlet az Aranymorzsák-ból)

Gárdonyi Géza: Liszt Ferenc

Az operának bejáratánál ott ül két szép szobor. (Halálos vétek, hogy nem márványból faragták.) Ha az a két szobor meg tudna mozdulni, bizonyos, hogy hátat fordítana egymásnak.

Liszt Ferenc az egyik.

Erkel a másik.

Sokszor együtt kellett lenniök, de nem szerették egymást. Erkel különösen azért haragudott Lisztre, mert a Rákóczi-indulónak azt a gyönyörű ellenmozgású menetét, amelyik a Liszt átiratában látható, Liszt tőle vette át. Az Angol-királynő fogadóban mutatta Erkel Lisztnek azt a Rákóczi-földolgozást ceruzás kéziratban és hát egyszercsak megjelenik nyomtatásban Liszt hatalmas átirata, de ebben ugyanaz a fölfogás, amelyet ő mutatott a mesternek. Erkel panaszolta ezt nekem a nyolcvanas évek vége felé.

S beszélte többek között azt is:

Mikor Lisztet kinevezték az országos zeneakadémia vezetőjének, egy délelőtt valami dolgom volt nála.

Amint beszélgetünk, megcsendül az előszoba csengője s belép az inas, vendéget jelent:

– Őfensége Mária Valéria főhercegnő.

Liszt elképedve néz az ajtóra. Fölugrik. Már nincs ideje, hogy az előszobába fusson a vendég elé, mert ime, az belép. Csak egy udvari hölgy kíséri.

A főhercegnő vidámságtól sugárzó arccal lép a mesterhez és így csicsereg:

– Kedves mester, hallottam, hogy Budapesten van, és annyira megörültem ennek a hírnek, hogy azonnal bejöttem Gödöllőről, csakhogy az ön művészetében gyönyörködhessek. Megteszi-e nekem, hogy játszik valamit?

Liszt, aki egy szót sem tudott magyarul, leírhatatlan zavarral bámult a főhercegnőre, és zavarában nem tudott egyebet tenni, mint azt, hogy a hasán összefonta az ujjait, és a két hüvelykujjával malmozott.

A kísérő hölgy szólalt meg aztán franciául, hogy a főhercegnő mit akar, s így ült a mester a zongorához.

– De, – azt mondja Erkel, – soha még Lisztnek ilyen melege nem volt az életben.

Gárdonyi Géza: Aranymorzsák – részlet

Gárdonyi Géza: Szegény ember jó órája

A városból jöttem hazafelé kocsin, s útközben az egyik ló elrúgta a patkót. Beállítottunk hát a legközelebbi faluban a kovácshoz.

Délután három óra volt akkor. A falut a délelőtti araszos hó borította. Minden fehérlett, csak a szurtos kis kovácsműhely volt fekete, meg az udvara.

A kovácsot nem találtuk otthon. Fogat húzni hívták a kántorhoz. Várnunk kellett. Nemcsak magunk vártunk: a műhely előtt ott ácsorgott már két paraszt is meg a cigány. A cigány nem állt, hanem ült. Egy abroncsa tágult keréken ült, az ajtó előtt. A kerék talán az övé volt, de az is lehet, hogy nem az övé, csak beszélgetésre telepedett oda.

És a műhely előtt ott álldogált egy kócos vén szamár is. Kétkerekű kordé elé volt kötve. A hóban persze nem legelhetett, hát csak mozdulatlanul nézett maga elé.

A két paraszt a szamárra alkudozott.

– De istenuccse, nem ér ez hat forintot se – mondotta az egyik.

– Márpedig én nem engedek a tízből – felelte a másik. A kordéval együtt megér tíz forintot.

Egy tüskés szemöldökű kis öreg paraszt volt az eladó. Száz esztendő zsírja és cérnája tartotta össze a bekecsét. Az egyik csizmája fején új folt feketéllett, s mivelhogy a csizma sohase látott kefét, a fakó bőrről leordított az új folt.

A másik paraszton suba volt. De az se lehetett jómódú ember, mert a süvege már ócska volt és szőre hagyott.

– De ha mondom, hogy van kordém – szólt szinte mérgesen a subás. Mi a csudának akarja kend rám tukmálni ezt a kordét!

– Legyen kettő – felelte csökönyösen az öreg. – Jobb kettő, mint egy. Mert lássa kend, ha nincs szamár, akkor nekem a kordé nem kell.

– De ha nekem se kell!

– Együtt jár a szamár a kordéval, tudhassa kend. Tehénnel a kötél, szamárral a kordé, mióta áll a világ mindig.

És rám nézett, mintha azt várná tőlem, hogy mellette bizonyítsak.

– Isten látja a lelkemet – folytatta -, meg nem válnék ettől az állattól. Hanem hogy tegnap unokám született, hát arra kell a pénz. Meg aztán, hej, nem sokat viszketett a markom ebbe az átkozott esztendőbe!

Szél támadt. Fáztam.

– Hát legyen hét forint – szólt a subás. – Vesszek meg, ha csak egy krajcárral is többet adok érte!

Arra gondoltam, hogy járkálok egyet, s ha előtalálom a kovácsot, megkérem, hogy gyorsan végezzen a lovammal.

Az út már ki volt taposva a házak előtt, s én kétszer is elsétáltam a falu egyik végétől a másikig. Végre is beszóltam a kántorház udvarán fát vágó cselédnek:

– Itt van-e még az a kovács?

– Nincs itt – felelte -, Kisgyuri Bálinthoz hívták. A Nacza volt itt érte, hogy tüstént menjen által.

– Ott is fogat húz?

– Nem. A Szegfűnek valami daganat támadt a torkában.

Tovább sétáltam, és bosszúsan tűnődtem, hogy a szegény Szegfű miféle állat lehet: bőg-e vagy nyerít? S hogy ez a kovács fogorvos-e, vagy állatorvos?

De hiába: meg kell várnom, ha mingyárt az egész falut végiggyógyítja is előbb. Mert az út köves és a lónak megromolhat a lába.

Fáztam már.

Hol lehetne kapni egy csésze teát?

Sehol.

Itt a kocsma: egy pohár forralt bort lehet talán kapnom.

Beléptem.

Hát lám, ott ül az én két emberem is a hosszú fenyőfa asztalnál. Mind a kettő szivarozik. Koccintgatnak a hosszú nyakú üvegekkel.

– Hóttig áld engem kend ezér a szamárér – mondja az öreg. – Mer ennél jobb szamár tíz határba sincsen.

– Kend se kap mindennap kilenc forintot ilyen vén szamárér – feleli a subás.

– Hát fiatalnak nem éppen fiatal, de vénnek se vén. Most van a javakorába. Olyan erő van a kutyába, hogy néha alig lehet megállítani.

– Talán inkább elindítani.

– Nem: megállítani. Ha az indulásba makacskodik, akkor csak tüskével ütögesse kend hátulról. Megy, mint a veszett fene!

Újságot vettem elő és olvastam.

Az ajtón egyszer csak becsusszanik az a cigány is, amelyik a kovácsműhely előtt hallgatta a parasztok alkudozását. A hátán egy kopott, fakó rozsdás húrú cimbalom. Nem is köszön, csak letelepedik a búbos patkájára, és hangolásba fog.

De a subást nem érdekli a cigány.

Fölkel és elbúcsúzik az öregtől. Estére haza akar érkezni. Ebből értem, hogy ő is más faluban lakik.

Az öreg magára maradt. Szivarozva hallgatta a cimbalmos nótáját. Egyszer csak egyet int neki a fejével és a mutatóujját föltartja. Rekedt torokhangon dalol:
           Tisza mellett ne-he-hem jó lefekünni.

Hallgat egy percet, hogy jól kíséri-e a cimbalmos? Aztán elégedetten bólint. Folytatja:
          Mer az árvíz (hej) ki tanál önteni.

Egyet szí a szivarján s úgy mondja tovább:
          Az babámat el tanájja vinni.

Az asztalra üt az öklével, azután a fülére teszi a kezét, és a fejét meglóbálja.
          Keservesen meg fogom siratni.

Láttam, hogy nótája ez az öregnek, és hogy a cigány is nem először pengeti neki. Értették egymást.

De milyen más az igazi parasztnóta, mint a színpadi. A színpadi paraszt a zenekarhoz igazítja az énekét és a szüneteit. Az igazi paraszt el-elmond egy-egy sort, közben iszik, pipázik, s ez idő alatt a cimbalom is holmi cifrákkal tölti be a nóta közeit.

A vers végeztével két üveg bort rendelt az öreg. Az egyiket a cimbalmosnak adatta. Szomjas lehetett a cigány, mert egy hajtásra kiitta a felét. Aztán tovább zöngicsélt szerszámán. Az öreg is ivott. Megtörölte a bajuszát; és ismét felintett az ujjával:

          Mikor a betyárok világbúl kimúlnak
          Gazdag kocsmárosok kódusbotra jutnak,
          A cifra menyecskék mind lerongyolódnak.
          Muzsikus cigányok hazaballaghatnak.

Még valami három nótát dalolt el az öreg, s eközben a nagy üveg bor előle is kifogyott meg a cimbalmos mellől is.

Akkor a cimbalmos azt a nótát zördítette rá, hogy:

            Garibaldi, Garibaldi állítja a verbungot.

Az öreg összecsattogtatta rá a tenyerét, s egy intéssel megint két üveg bort rendelt.

Egyszer csak feligazodik az öreg és leveti a bekecsét. Kiáll a kocsma közepére. A keze a csípőjén. A süvegét félre! Táncra mozdul a cigány előtt. Lép egyet csöndesen hol jobbra, hol balra. A dallam bokrain hozzáütögeti az egyik rossz csizmát a másikhoz. A fejét hol fölveti és kevélyen ringatja a derekát; hol meg lehajtja és rácsapkod a csizmája szárára. Minden mozdulata más. Íme, most a keze fejét taktusra lógázza, mintha azt próbálná, hogy elég hajlékony-e a csuklója? A vén lábak ugyanily örömben részesülnek. De minél tovább táncol, annál mozgékonyabb. Lám, a süveget is levágja már nagy puffanással a sarokba. Az arca piros és komoly. Ősz haja előre-hátra lengedez. A kezét hol összecsattogatja, hol a mestergerendán veri ki széles tenyerével a neki tetsző taktusokat. Látszik rajta, hogy a lelke is táncol.

Mennyi méltóság és költészet van a magyar táncban! A lábakban gondolatok és ötletek fejeződnek ki. Az egész test zene. Minden mozdulat a zene kifejezése.

A kocsisom bámuló feje jelenik meg az ajtóban. Intek neki, hogy üljön le, és igyék egy üveg bort.

Az öreg se nem lát, se nem hall már. Rég elmúlt ifjúságának hamvadozó tüze lobbant föl az inaiban. Nekivadulva lejt és széleseket fordul a kocsma földjén. Most már a sarkába futott a kedve. Forgatja, kopog is vele, s ahogy összeütögeti, bizonyosan ráképzeli foltos, rossz csizmájára a legénykori sarkantyúját. Elnéztem volna sokáig a mulató öreget. De íme, mindennek vége szakad: egy rémlátó szemű öregasszony jelenik meg az ajtóban. Csípőre teszi a kezét és rikolt:

– Ej, vén lator! No lám!

Az ember abbahagyja a táncot. Pislog, mint aki álomból ébred, és egyet simít a haján hátrafelé. Szó nélkül engedi, hogy a fejére nyomják a süveget, és szó nélkül ölti fel a bekecsét.

– Mingyár gondoltam, mihent mondták, hogy eladta kend a szamarát! – prédikál az asszony. – Hová is ment vóna máshova…

Az öreg bágyadtan és kedvetlenül ereszkedik le a helyére. Az asszony a bekecs alá nyúl és az öreg mellényéből kiszedi a pénzt az utolsó krajcárig.

– Hány liter a bor? – fordul az asszony aggódó szemmel a kocsmároshoz.

– Öt – feleli a kocsmáros a szakállát hegybe simogatva. – Öt liter bor meg három szivar.

– Még szivar is! Nézze meg az ember! Még szivar is!!

Fizetett.

A cigánynak is odadobott egy hatost, aztán felhúzta az öreget a padról.

– Co fel, vén lator!

Az öreg fölkelt. Az asztalról fölvette a félbemaradt szivart és útközben odavetette a cigánynak.

Kilépett az ajtón szótlanul, engedelmesen.