2017.04.12. A sarkkör hangjai

A Lappföldi Kamarazenekar koncertje

április 12., szerda 19:30 Vigadó

Műsor:

Debussy: Négy prelűd zongorára (Sven Birch zenekari átirata)
Merikanto: Arioso (ugor eredetű népdal nyomán)
Edith Canat de Chizy: Lands away – vonós hangszerekre és cimbalomra
Kodály Zoltán: Adagio (Sulyok Imre zenekari átirata)
Kalevi Aho: 14. szimfónia, „Rituals”

Közreműködik:

Szalai András – cimbalom
Vezényel és hegedűn közreműködik: John Storgårds

A Budapesti Tavaszi Fesztivál programja.

Reklámok

2016.11.28. Bartók Rádió. John Adams: Seherezádé

2016.11.28., hétfő
22:00 – 23:00 Bartók Rádió

Ars nova – a XX-XXI. század zenéje

Lemezújdonságok

1. Toru Takemitsu: Zárt szemek (Conrad Tao – zongora)
2. John Adams: Seherezádé.2
A fiatal lány meséje – Hajsza
Végtelen vágy – szerelmi jelenet
Seherezádé és a szakállas ember
Menekülés – Menedékhely
(Leila Josefowicz – hegedű, St. Louis-i Szimfonikus Zenekar, vez. David Robertson, km. Chester Englander – cimbalom)

A mikrofonnál: Varga János. Szerkesztő: Bánkövi Gyula.

2014.08.12. MR-3. Szeverényi Ilona cimbalmozik

augusztus 12., kedd

MR-3 Bartók Rádió

23.00 Ars nova – a XX-XXI. század zenéje

Szeverényi Ilona cimbalmozik

1. Vajda János: Gregorián ének

2. Soproni József: Visszatérő epizódok (km. Enzsöl Tünde – cimbalom)

3. Victor Máté: Variációk (km. Gyöngyössy Zoltán – fuvola, Papp Sándor – mélyhegedű)

4. Szokolay Sándor: Noktürn és capriccio (km. Gerencsér Ferenc – cimbalom)

5. Dubrovay László: Concerto magyar népi hangszerekre (km. Juhász Zoltán – tilinkó, Havasréti Pál – tekerőlant, Lányi György – duda, doromb, MATÁV Szimfonikus Zenekara, vez. Kovács László)

A mikrofonnál: Varga János. Szerkesztő: Bánkövi Gyula.

Költöző nimfák

“Kora reggel. A Pogánykő orma aranyos sugárözönben ég s a virágágyakban harmatcseppek ragyognak. A tiszta levegőben a hegyvidék csodálatosan édes illata érzik. A zenekari pavillonban fölhangzik az első keringő, amely lágyan, dallamosan suhan át a fákon és a bokrokon, a szunnyadó nyaralók felé, óvatosan lopózva be a zöld zsalugáterek nyilásán, hogy egy-egy álmodó szép asszonyt fölébresszen…

A fürdő lassanként fölébred. A napsugarak megcsillannak a Chrizosztom-kút kristálypoharain s a forrás tündérei, a bóbitás lányok, rózsásarcu Hébék módjára várják nehezen ébredő betegeiket. A terrász reggeliző abroszai között már sürögnek-forognak a pincérek; a konyhában jégen állnak a vaj aranysárga kúpjai, a nagy, tejszínes rézüstök, a hamvas és arómától illatos szamócaszemek. A hotelek ablakai fölnyitják zöld redőiket, s a fürdőépület ablakai mögül kihallatszik a hegyi forrásvíz csobogása…”

szamóca 2013. október 6.

szamóca 2013. október 6.

“A fürdő terraszán elhallgatott a cigány. Az erdélyi báróék még elhuzattak utóljára egy szomoru oláh nótát, aztán ők is eltüntek a fák között, amelyek a fehér nyaralókat körülvették. A tűzkonyha felől még hallatszott némi mozgolódás, a távozó pincér alakját elnyelte az éjszakai homály: aztán az árnyak tündérei lettek úrrá a halkan zsongó fenyvesek fölött…

A fák föllélegzettek és üdvözletet intettek egymásnak. Egy mohos fenyő, amelynek törzséből a virág-diadémos szűzanya tekintett ki bánatosan a rengetegre, halkan meglibbentette tűleveleit. Furcsa kis egzisztenciák, amelyeknek életküzdelmei nappal beolvadnak a kultúra zajába, most kiléptek a sötétzöld színpadra: az erdei utakon éjjeli madarak füttyentgettek egymásnak, tűzszemü gyikok surrantak tova a selymes füvek között, a levegőben rejtelmes szárnyasok sötét árnyalakja suhant végig. Az erdő föléledt és lélegzetet vett; a dombszakadékból lehallatszott a hegyi forrás zuhatagja s részegítően édes illatok lebegtek a harmatos pázsit fölött.

A fenyveserdő fölött egyszerre káprázatos ezüstfolyam ömlött végig. A fák fehér kérge megcsillant és olvadt platinaként világított idáig a sziklák közül alácsurgó vízesés. A Pogánykő orma fölött megjelent a telehold; s a vén bástyafal otromba árnyéka remegve táncolni kezdett a hegyoldalon.

Mikor az ember sóhajtva fordul egyik oldaláról a másikra, a sziklák és barlangok odvából pajkos manók, vizek mélyéből daloló sellők libegnek elé a gyémántként sziporkázó holdvilág fényébe.

Penészes gnómok enyelegve megpiszkálják botjukkal a lombok között szunyókáló mókusokat. Táncoló vízi tündérek muzsikát rendelnek a fülemülénél és komor harkályok, mikéntha nagy bőgőt kezelnének, buzgón belekopognak a hangversenybe. A füvek között bohém tücskök cirpelnek és a kakuk, mint rendező, jelt ad a tündérjáték megkezdésére. És a gyíkok ragyogó szeme félve kikémlelődik a levelek közül.

Ott, ahonnan a Csevice-patak vándorútjára indul, a völgyi tóban, amely olvasztott ezüstként himbálódzik moszatos partjai között, vihogó, meztelen lánycsapat kergetődzik.

A forrás nimfái…

Halandó ember szeme a forrás nimfáit még sohase látta. Nappal, amikor a földi halandó puha tenniszöltözetben sétál cigarettázva a tó partján, a nimfák édesen pihennek a habok mélyén… De éjszaka, ahogy az utolsó virrasztó ember is bevonul a lebocsátott zsalugáterek mögé, a nimfák moszattól kuszált haja kibukkan a víz tükréből…

A forrás nimfái gyűlölik a halandó embert.

A víz, a sziklapart, a fenyvesek gránátosai valamennyien csak érettük voltak mindaddig, amíg az első selyemblúz és az első tenniszkabát meg nem jelent a tó partján. Az ember megcsonkította birodalmukat; hegyi utakat vezettetett föl az erdei forrásig s csónakkal szántotta végig a jéghideg habokat. Még egyelőre csak a nappal az övé, de mi lesz, ha az első tűzszemü éjjeli vonat végig fog száguldani a völgy fölött?

A fenyves lombjait megborzolja az éjszakai szellő. A víz reszkető ezüstsziporkái közül karcsu nimfák bukkannak ki, s pajkosan táncba fognak a tisztáson. Zöldszakállas törpék, akik nappal sötét barlangokban pihennek, rosszalólag rázzák a fejüket, de a vén manók megrovása nem zavarja meg a tündérlányok kedvtelését; énekük, vihogásuk, enyelgésük zenéje fölveri álmukból a pávaszemü pillangókat s életre csiklandozza az erdők mogorva agglegényét: a szarvasbogarat…

Pókhálóágyán, csillaghímes fátylak alatt, gömbölyü karját aranyhaja alá nyugtatva, álmodozva pihen a forrás tündére. Szolgálattévő hölgyei, hizelkedve, szentjánosbogarakkal tűzték tele a termetére omló fátyolszövetet s a hajában is csillog egy eleven tűzpont. A tündér kedvteléssel nézi udvari dámái mulatságát, de aztán szender bocsátkozik le szempilláira; halkan sóhajt és behunyja titokzatos zöld szemét, amely a tóparti moszatra emlékeztet. A nimfák altató dalt énekelnek és a holdvilág gyöngéden a lombok mögé búvik. A harkály nem kopog, a béka nem kuruttyul, a tücsök nem cirpel többé, csak a fülemile zengi tovább szerelmes dalát.

Tánc, zene szűnjék meg, hess csúf manók, lábujjbegyen járjon minden lélek: a forrás tündére elszenderült.

Álmodik.

Álma szomoru és ijesztő. Ráncosképü törpe térdel előtte a pázsiton és hideg kezével megérinti a tündér rózsásfehér bőrét.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezi a tündér.

A manó csúf arca vigyorgóra válik.

– Azt akarom, hogy szeress és hogy az enyém légy. A csókodra, az ölelésedre, a szerelmes susogásodra vágyom. A barlangok mélyén mesés kincseket gyüjtöttem össze, hatalmam korlátlan, egy szavamnak száz meg száz alattvalóm engedelmeskedik és mégis boldogtalan vagyok, amíg nem szeretsz. A forró testedre, a karcsu alakodra, a mámoros nézésedre vágyakozom…

A forrás tündére bánatosan válaszol:

– Hogyan szeretnélek, amikor nem vagy hozzámvaló, szegény manó? A tündérek csak odakünn, az emberek között, borulnak szerelmesen a gnómok keblére, ha a gnómok gazdagok és hatalmasak, míg a szegény tündérnek annyija sincs, hogy kelengyét vihessen az ura házába… Én csak azt fogom megölelni, aki szívemet megdobogtatja…

A törpe szakállas arca még jobban eltorzul és rekedten kiáltja:

– Légy átkozott, gőgös tündér… Hatalmamnál fogva elrendelem, hogy a legkeserübb hontalanság legyen osztályrészeddé… Évezredes öröködből túrjon ki az ember, az önző, a ravasz, a prózai ember s ő foglalja el holnaptól fogva szűz birodalmadat: a völgyi forrást. Hölgyeid seregét rebbentse szét a hegyek közül ideszáguldó gyorsvonat, s a forrás habjai földi asszonyokat öleljenek át és halandó gnómokat, akik sávos úszóruhában fürdenek… Vedd kezedbe gőgös tündér a vándorbotot, mert itt nem lesz maradásod tovább…

A forrás tündére nagyot sóhajt és fölébred. A holdvilág a távoli hegyek mögé bújik és a jókedvü nimfák félénken kuporodnak össze a tisztáson. És a fenyvesek lombjai megborzongnak, mintha valami titokzatos, hideg szellő érte volna őket…”

 

 

 

Csáth Géza: Muzsikusok

A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték őket. Ha vasárnap a nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra, akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából trombitálni. De különben!? Ők maguk is jobban szerettek erről nem gondolkozni.

Bővebben…

2010.05.18. MR3. Erkel Ferenc: Dózsa György

MR3-Bartók Rádió

2010. május 18. kedd

19.35 Erkel Ferenc operái – VIII/1. rész
Dózsa György – háromfelvonásos opera

Szövegét Jókai Mór novellája nyomán Szigligeti Ede írta, a libretto és a szöveg átdolgozását Ruitner Sándor végezte, a zenei anyag korrekciója Németh Amadé munkája.

Vezényel: Kovács János.

Közreműködik:
a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Sapszon Ferenc),
a Honvéd Férfikar (karigazgató: Tóth András)
és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara.

Karinthy Frigyes: Élőlények a zenekarban

Zenéskávéházi látomás

Élőlények, de nem azok, akik muzsikálnak, nem őket világítja meg fáradt, dülledt szemeikből a látomás reflektora. A ligeti zenéskávéház zsúfolt, tunya lüktetésében mintha épp ők mozognának legkevésbé, innen, ahol ülök, üvegszerű báboknak látszanak, zenés robotosok, valami kacér uniformisban: fehér frakk, hozzá kackiás boysapka, ez nyilván humor a részükről. Mereven ülnek, csak a kezük dolgozik gépiesen, a fájdalmasan sikoltozó hangszerek belében motoszkál az ujjuk, mint a blazírt sebészé, aki tárgynak érzi betegét, és süket a szenvedésre. A szólista néha szája elé emeli az átlátszó kürtöt, s recsegő, merev hangon beledúdol egy sort a szövegből, aztán leteszi megint, belevág a kivilágított dobba, megcsörrent egy triangolt, csönget az üvegcilinderen. Az egész úgy hat, mint valami gyári üzem, akkordmunka, s nem is akarja másnak mutatni magát, s amit játszanak, a dzsesszmuzsika egy kései hajtása, ez is valami olyan hideg és kegyetlen, mintha gúnyt űzne, karikírozná származását, az ősi Dallamot, minden zöngék forrását, a recsegésekkel és zörejekkel. Hol van már e gúnyos és kiábrándult fölény a remegő szerelemtől, amivel akárcsak a cigány ölelte magához hajladozva a hang után, bánatos hegedűjét, együtt zokogva a zokogó húrokkal?

Tovább…