Pósa Lajos: Schundához


Idegen ég alatt ringatták a bölcsődet,
Gyermekálmaidat idegenbe’ szőtted,
Nem magyar mezőkön kergetted a lepkét,
Messziről hallgattad a magyar dal lelkét.
Hívó dalok nyomán vándorútra keltél,
Pásztortüzek mellett meg-megtelepedtél.
Úgy elandalított furulya szólása,
Reszkető csillagok ragyogó hullása!
Valamit súgott egy titokzatos szózat,
Bűbájos igézet fogta át valódat.
Édes hazánk kebelén újonnan születtél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Hát a tárogató, a kurucok sípja!
Eltűnt, hogy megnyílott a szabadság sírja,
Máglyára rakatta a labanc, a német,
Hattyúdalát sírva, mind hamuvá égett!
Szél sodorta hamvát, tüske tépte, szúrta…
Összeszedted, föl is támasztottad újra.
Újhodott alakban újra sír kesergőn
Nagy hegyeknek ormán, harmatlepte erdőn…
Egyre jobban hódít szilaj riadója…
Fölreszket Rákóczi könnyes koporsója!
Legszebb koszorút rá te fontál, te tettél!
Áldjon meg az Isten, ezerszer áldjon meg,
Hogy magyarrá lettél!

Mikor itt az első kenyeret megszegted,
Kutató töprengés felhőzte be lelkedet:
Miért is pirosabb itt a fakadó rózsa?
Miért is szomorúbb itt, mint máshol, a nóta?
Mikor vigad is, sír! Könnyet csal a szembe,
Örökös panasszal kiált az egekre.
S rá a te szemed is sűrű könnybe lábadt:
Vérző nagy sebünket egyszerre megláttad:
Élő, eleven seb! Sajog szakadatlan!
Nincs ezerjófüve, nem terem rá balzsam!
Mélyebb a Tiszánál, örvénylő vizeknél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Van e a világnak olyan hangszerszáma,
Ahol elfér szívünk minden dobbanása:
Az a kevés öröm, az a tenger bánat,
Százados keserve egy nép balsorsának?
Bánatfából kell azt kirakni, faragni,
Hogy vissza is tudja híven hangoztatni.
Mind azt a sok érzést, nemzeti fájdalmat,
Mely zokog csendesen akkor is, ha hallgat.
Szíved megérezte, elméd kifürkészte,
Hogy a magyar dalnak cimbalom a fészke.
Ott maradt hű gondod e dalos fészeknél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Erdők bús fenyője…berkek jávorfája…
Húrt feszítettél ki daltermő lapjára.
Vesztegelő szárnyát megfogtad a hangnak:
Zengő követői már simán suhannak.
Hej, nem így volt régen, nem így hajdanában!
Zűrzavar zúgott a cimbalom szavában.
Zagyva zűrzavarból harmónia támadt:
Már tisztán szólal meg az öröm, a bánat.
Édes gyönyörűség már a cimbalomszó,
Neked köszönhetjük, te lelkes rajongó!
Varázskezű mester, ilyet teremtettél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Mit érezhetsz, mikor művészi cimbalmod’
Tengeren túlról is megpendülni hallod!
Mikor végigrezdül húrja a világon:
Nem gondolsz e rája, hogy mindez csak álom?
Nem álom, nem álom! Ott zeng már kevélyen
Dalművek karában, a világzenében.
Nem álom, nem álom! Hullva hull útjára
A hír, a dicsőség illatos virága.
Bejárja a földet tapsos diadallal.
De idegenben is magyar bölcsődallal.
Magadnak, nekünk is babért szereztél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Zenelap, 1907. I. 20.

Csukás István: Este a hold felé

Este a hold felé száll a füst,
s a vékony fonálon
az ég felé száll az álom,
mindig, mindig az ég felé,
alattam mogorván kordul a Föld,
tudom, a végén bekap,
mi leszek: könnyű falat, keserű falat?
S már a szájszélen ülök?
De addig: csillag csöndül,
vonat elkattogó szívverése,
a Vénusz derengő köldöke,
a köldök alá lövellő Tejút,
majd a cimbalomverő-tücskök,
s a lélek fölhangolódó húrjai.

Tóth Árpád: Be szép az ég…

Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedühang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.

Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják…

1913

Po Csü-ji: Öreg hárfa

Pár összeábdált fából áll a hárfám,
ódon dalok szunnyadnak benne árván,
öreg, szelíd és csöndeskés dalok,
nem kedvelik már a fiatalok.
Jáspis-nyergére festék kéne újra,
portól sötétlik rózsaszínü húrja.
Kiérdemült és rozzant, régi holmi,
de hangja tiszta, szépen tud dalolni.
El is játszunk mi – én s az ócska szerszám –
megpengetem, bár senkisem figyel rám
s a régi hárfást senkisem hivatja:
a csinnadrattának van ma divatja.

A kínai költő, Po Csü-ji (772-846) versét Kosztolányi Dezső fordította.

Antoine de Saint-Exupéry: Citadella CLXXIX.

Hangszer zenész nélkül, maga is csodálkozik, milyen szép hangokat ad. Láttam a gyermeket, amint vidáman pengette a húrokat, és kacagott, milyen csodás erő lakozik ujjaiban. De a hangok nekem nem lényegesek, én azt akarom, hogy önmagadat hozd át belém. Tenéked azonban nincsen semmi átadnivalód, mert nem vagy, mert elmulasztottad, hogy legyél. Ezért pengeted vaktában a húrokat, lesve, mikor szólal meg az a hang, amelyik más lesz. Mert reménykedsz, hogy találkozol útközben a művel (mintha olyan gyümölcs lenne, amelyet magadon kívül találhatsz), s aztán foglyul ejted, és hazahozod a költeményedet. Bővebben…

Fazekas Mihály: Az alpesi bölcs

    (De la Harpe után)

    Rajnának fakadékja körűl, hol az Alpesek a nagy
    Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
    És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
    Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
    A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
    Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
    S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
    És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
    Csalszavait követé; minden csábítni valókat
    Megpróbált, minden rászedte. – Kis erdei lantját
    Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:

    Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor
    Télnek s szeleknek honjai! rajtatok
    Bámulva kíván tébolyogni
    Andal eszem tele tisztelettel.

    Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros
    Fatörzsököknek, mellyek az érdemes
    Vénségnek álló képi vagytok,
    Nektek akar szavam énekelni.

    Zendűljetek rá nagy tetemű kövek,
    S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg
    Erdő, rideg s zordon homályok
    Szent örökösse! reá figyelmezz.

    A várasokban, e sivatag között
    Csergő pataktól távol az emberek
    Törvények, erkölcsök, szokások
    Láncaival lekötözve nyögnek.

    Álképbe jár ez, járom alatt amaz,
    A balgatagság vétkeinek ki-ki
    Óltárt emel, s mint Istenének
    Áldozik ostoba áldozattal.

    Akik buzognak még ösi jussokért,
    Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol
    Bátor, szabad, termékeny, éles
    És nagy az emberi elme, mint te.

    Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok,
    S itélem onnan széltire a világ
    Sorsát, gonoszságát, hibáját,
    S tetteit ez vagy amaz királynak.

    E nagy tetőkön kénye szerint derűl
    A nyílt okosság, a nemes értelem,
    Útálatos járomba nem jár,
    S a szabad elme urat nem esmér.

    Itt életoltó félelem és dühös
    Bosszankodás a szívbe nem ütközik,
    Tisztán tekinthet végig a bölcs
    Innen az emberi semmiségen.

    Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e
    Szörnyű gerincen törtenek útakat?
    A kor határt vetett azoknak,
    Tetteiket mutatod te mégis.

    Te a kerengő századok ostromit
    Merőn lenézed; mink kik az életet
    Érezni tudjuk, büszke gőggel
    Férgek alá nevelünk takarmányt.

    Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk,
    S egy percig élünk, míg sok ezer dolog
    Mutatja, hogy temérdek élte
    Egyidejű az öreg világgal.

    El nem fecsérlem hát rövid életem
    Csekély mivoltát; légyetek óh napok,
    S órák, ti, kikben még lehellek,
    A gyönyörű tudomány sajáti.

    Hová igyekszel kis patakocska, kit
    Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj,
    Majd partodon számlálhatatlan
    Emberi közbajokat találhatsz.

    Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott
    Düh nemzetünket; vérpatak is locsog
    A kard kemény jussán öledbe,
    Hogyha haragba van a királyság.

    Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő
    Népnek, hogy itt e serkedező erek
    S mohos kövek mellett az ember
    Bóldog. – Ihol csupa szerszabással

    Ellenkező dalt vernek e húrokon
    Széltére bolygó ujjaim, amiként
    A rendre nem vigyázva Múzsám
    Kénye szerint inokat csikolja.

    Én csak magammal dúdolok
    Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést,
    Természet! és dícséretednek
    Csak te vagy itt magad a tanúja

    De melly riasztó, melly iszonyú homály
    Lopá le nyájas nappalomat? mi vad
    Morgás az ég duzzadt határán?
    Mint morog és dübög a kietlen!

    Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a
    Sziklák fokáról széjjel ezerfelé
    A fellegek terhébe készűlt
    Kéntüzek egyszeri roppanása!

    Felséges egy kép! mint aranyozza meg
    A cifra villám a vadon éjszakát!
    Nagy a te méltóságod óh hang!
    Mellyel az ég zivatarja mormol.

    Természet! ámbár rettenetes vagy is,
    Mégis szeretlek, még haragod szavát
    S orcád komor tekintetét is
    Tisztelem én, noha borzadozva.

    Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal
    Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát;
    És amíg az egek marmolva felette lobogtak,
    A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta.

Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő.
Jean-François de La Harpe (1739. november 20. – 1803. február 11.) francia író.