Csokonai Vitéz Mihály: A nyár

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
Tüzes csillagával minden határt éget:
S mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
Magát a ráfordúlt égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
A kies ligetek, mezők elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
Melyeket belől egy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Neki alázatos szárok meghajlítják,
Az újító essőt nyílt szájjal áhítják.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
Elsodorja a szép vetést és plántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
Mind pocsékká tészi a szántófőldeket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
A megszűrt áerben vidáman tűndököl.
Szépen villogtatja a szagos rétekben
Apró képecskéit a kristály cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
A víg madarakkal az erdők hangoznak. –
Egy ily hűs essőért mennyit sohajtozott,
Akit az izzadság és por bésározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
Be édes örömmel kezdi most munkáját.
Be ártatlan élet, be édes nyúgalom,
Melynek megsózója a munka s szorgalom.
Óh, be kedves álom, mely az elfáradott
Inaknak szükséges megtágúlást adott! –
Be jól esik a szűk étel, ha eleve
A munkás gyomrába minden vérré leve.
Ti, kiknek nem ízes sem álom, sem étel,
Lássátok, milyen jó ez a dologtétel.
Ti puhák, a gyepre fekünni sem mertek,
Sőt a lágy pihén is sziszegve hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
Éjtszakát csináltok a nap óráiból;
Ti elpuhúlt testtel ürögtök, forogtok,
Vagy egész napestig ájúltan hortyogtok.
Mikor öszvefőttök a forró dunyhába,
Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.
Finnyás henyék, kiknek a has istenetek,
Herék, kik csak azért éltek, hogy egyetek.
Hány fogásba esett jóízűn egy falat,
Hogy hasfájás nem jött reátok azalatt?
S a munkás kenyerét, sajtját előveszi:
Délbe, estve, mindég jóízűen eszi;
Tiszta forrásvízzel enyhűl igaz szomja:
Mikor fejeteket a sok bor elnyomja.
Így mikor sok kincsbe áll néktek a halál:
Ő egy napi számból új életre talál.
S mikor nyavalyák közt henyél a negédes:
Néki a munka közt éte, álma édes.
Te szegény arató, ki uradnak a nagy
Szerencsét irígyled, hallgass: Boldogabb vagy!

Juhász Gyula: Ködök várában

Halott, süket Beethoven a falon.
Esőszagú, őszesti unalom.
Lármák és fények távol, délre járnak,
Búcsúja tompán zeng a messze nyárnak.

Köd vára nékem az egész világ,
Hervad a vágy, mint őszvégi virág,
Mely síri kertben halkan halni vágyik
S elteng talán a mai éjszakáig.

Ma kellenek a régi levelek,
A régi versek, szép kisértetek,
A régi csókok, zengő távolokba,
Míg fáradt lábam ágyba vánszorog ma.

Míg árva vágyam lassan éjbe lankad,
Mint az utolsó alkonyi fuvallat,
Jó éjszakát! Virraszt némán, vakon
Halott, süket Beethoven a falon.

Juhász Gyula: Magamhoz, nyárvégi estén

Nem születtél, látom: lenni legelsőnek,
Csillagot mutatni a borús időnek,
Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni,
Titkait jövőnek bátran kibetűzni.

Apád is beteg volt, kifáradt keresztény,
Aki sírt a csillag és a féreg vesztén,
Akiben fölös volt a kímélő jóság
S örökül rád hagyta fájó szive sorsát.

De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi,
Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni,
Ennyi szomorúság, ami tégedet vert,
Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.

juhasz-gyula

Sík Sándor: Tizenkét bükkfa

Ez a tizenkét bükkfa temploma.
A lombok mélyén bong az orgona,
Zöld billentyűit napalkonyodáskor
Alig illeti a szemérmes kántor.

Világunk kántor az esteli szél:
Beszökött s csak úgy magának zenél.
Nem is cifrázza, mint szokta vasárnap,
Csak ahogy éppen az ujjai járnak.

Nekem is így illegnek ujjaim
Az akaratlan zene húrjain,
Csak ahogy éppen nekiandalodnak,
Csak úgy magamnak meg az angyaloknak.

Az angyaloknak, akik nesztelen
Gyülekeznek itt ilyen estelen
És fűvel, fával együttrecitálják
A zöldkaringes Mária vesperáját.

(1945. augusztus)

Meng Hao-Zsang: Nyári éjjel

A fény kilobban a tüzes hegyormon,
a tó fölött a Hold sétál szomorgón.
Lótusz-illatot hoznak a fuvalmak,
bambuszlevél hull és az éji harmat…
Most játszanék a lanton. Ám kinek?
Ki hallja itt meg és ki érti meg?
Rád gondolok hát hű barát, vivódva,
ó, éji álmaim megbolygatója!

Csáth Géza: Nyári bál

Három pincér siet előre, föl a lépcsőkön nagy tálakkal, előrehajolva. És körös-körül az asztaloknál már vacsoráznak. Tiszta üvegű kerti gyertyalámpák égnek az asztalokon, és – mintha a zenekarban csak a háromszöget ütögetnék csendesen, úgy csörögnek az asztaloknál a kések és a villák.

Beszédet alig hallani, és a lányok tiszta, hideg csillogású szemein a gyertyalángocskák aprón tükröződnek. De ezt csak akkor látni, ha egész közelről nézzük a szemüket, különben azt gondolja az ember, hogy valami fátyolos, vörös csillogás az egész, amely a mélyből jő. Talán egy apró cseppben vér ömlött ki a kristályos csillogású látólencsére. És attól volna!

Az ajkuk, a lányok ajkai még haloványak, a mezítelen, ideges nyakukon egy apró izmocska rándul meg néha egy pillanatra. És a fiúk háta és válla emiatt reszket össze szerteszét. Mintha könnyeik a szemükből a torkukon keresztül forró cseppekben suhannának és szivárognának le a szívükre.

És mialatt hosszú futammal felcsendül a muzsika, mindannyian, a lányok és a fiúk is úgy érzik, hogy a cimbalom bugyborékoló, pattogó hangjai fájdalmat okoznak, és kínt árasztanak mindenüvé. Az öregek pedig – az ő szüleik és azok, akiknek ez már nem fáj – közömbösen bámulnak be a táncterem ablakán, ahol lusta hajladozással mossák a padlót igen öreg parasztasszonyok. Némán mossák a padlót.

A lámpák fénye kisurran a teremből, és fokozza a fájdalmat, amelyet a muzsika szerteszét fölkeltett… Azoknak a lányoknak, akik most nagy, mély lélegzéssel zokogni szeretnének, reszketni kezd a bokájuk. Úgy, hogy attól lehet félni, hogy a finom selyem, lyukacsos harisnya összepiszkolódik vagy elszakad.

Az öregeknek, s azoknak arcán, akiknek mindez egyáltalán nem fáj, gyengéd, jókedvű mosoly pislákol. Ők elégedetten simogatják a hófehér abroszokat, és csendes szavakkal fordulnak a rózsaszínruhás leányokhoz, akik semmit se felelnek nekik.

A rózsaszínruhás leány ruhájából apró kis üveg nedűje bújdosik, lázálmos illatot árasztva, amely a viola d’amour hangjára és az éjszakában messze imbolygó halvány árnyak suhanására emlékeztet.

Az asztaloknál egy pillanatra mindenki elhallgat.

A széttört halott szívek, amelyek köröskörül a földben el vannak ásva, felzokognak, és zokogásuk mint nedves, hűvös lehellet a tó felől – és köröskörül mindenfelől – ráereszkedik az emberek mellére.

A lámpák fehér és rózsaszínű fénye pedig ijedősen, fáradtan visszasurran a terembe.

A rózsaszínruhás leány karcsú bokája megindul a padlón lassú lépésekkel. És sok fekete és színes boka csúszkál, lebeg már a padló felett. Minden mozdulat annyira fáj, mint egy hervadott emlék, mint egy hervadott tearózsa, mint egy tearózsaillatú emlék, amelyre valahol, a letarolt, őszi erdőben estefelé reáakad a férfi, aki fiatal feleségét elvesztette.

A rózsaszínruhás leány hajában tearózsát látok. A cselló halványlila hangjai ott kerengenek körülötte, s a rózsa annyira szenved emiatt, mint egy fehértestű, meztelen leány, amelyet el akar kapni a mélységes kék folyóvíz sodra.

Finom por szóródik a levegőbe, bár a táncolók lábai nesztelenül és vigyázva suhannak, és a hangok úgy surrannak át a termen, mintha mindaz, ami belőlük rossz és nem szép volt, beleszűrődött volna az apró porszemekbe. A kékesen aranyló porszemek pedig hosszú hullámokban csókolóznak a levegőben, cikázva a lámpák körül, és beleszállnak a hangszerekbe.

A rózsaszínruhás leány arcára egy porszem se szállott. Egyetlen porszem se szállott. Egy porszemecske se szállt.

De a hajában elhervadt a tearózsa, és könnyű, kicsiny bokái reszketnek. Úgy reszketnek, mint amikor a jövő sejtelme reáfú az erdőre, és a fiatal fák borzadásukban és félelmükben meghajlanak előtte. Csak egy virág nem mozdul meg, benn a sűrűben sok giz-gaz között elhagyatva. Ez elátkozott virág, mert embervérből táplálkozik.

A rózsaszínruhás leány fehér kis cipője véres. És a tearózsa a hajában, a tearózsa is egészen elfonnyadt. És a fehér, puha homlokán, meleg homlokán is egy apró, sötétvörös vércsepp van. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Hiszen a többi leánynak nem véres a cipője. És a többi leánynak nincsen vér a homlokán. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Honnan jöhetett?

Erre a kérdésre felelni senki se tud itten. Pedig a cselló árva hangjai a lány apró cipőcskéinek meleg vérfoltjaiért sírnak. És emiatt könnyes a szeme a két szomorú arcú, egyforma arcú fiúnak is, akik az elébb ismeretlenül, sápadtan keresztülmentek, és szemeikkel és ajkaikkal mindvégig a véres cipőket nézték. De azután hirtelen eltűntek a nagybőgő hangjainak kusza, sötét mélységeiben.

A lány rájuk se nézett, csak a tearózsa hullott ki hajából, mint valami reszkető, messziről jövő jajkiáltás, amely egy sötét szobán jön keresztül. Olyan szobán, amelyikben tegnapelőtt meghalt valaki. Vagy egy öreg, sovány leány, vagy egy fiatal, szűz fiú.

De hát ki ez a lány?

Senki se tudja, honnan jöhetett, és mit akar?

És miért véres a cipője?

Már tudom, hogy ki ez a lány.

Már tudom, hogy kicsoda.

Jaj, már tudom, hogy mért jött.