“És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom…”

Zelk Zoltán: Józsefvárosi hajnal

ÉS KÉK ÉS KÉK
és egyre kékebb
és megpattan a cimbalom,
a küszöbről még visszanézek,
nem dübörög már a falon,

nem hullámzik a tánc árnyéka,
egy eltaposott hegedű
gyermekhangon felnyüszít néha
és kék és kék és keserű.

KÉK CILINDERÉBŐL
a hajnal
fákat varázsol, s házakat,
kis kurvák szomorú kalappal
szállnak az ablakok alatt.

Mert mindig is volt, aki szárnyal,
mert mindig lesznek angyalok,
akik ha törött, sáros szárnnyal,
de sohase, sohase gyalog.

EGY FÉLLÁBÚ KOLDUS
zihálva
áll a tejszínű hold alatt,
tört mankójával hadonászva
felkölti a galambokat.

De tudja már, hiába áll ott,
mankójával hiába suhog,
partra vonják a teli hálót
a razziázó hekusok.

FELRÖPPEN A GALAMBOK
csokra
fordul, cikázik, meglazul,
kibomlik és a párkányokra
lassu hullással visszahull.

A kialvó hold füstté lobban.
Kinyit a csarnok. Kosarak,
ládák közt fanyar forrás csobban
szivárog a friss gombaszag.

A RÁKÓCZI TÉRI
padokra
kiül a munkátlan sereg,
csak nézik rozsdás halomba
gyűlő lehullott perceket.

A pad támlájára hajolva
csak ülnek, ülnek, ülnek ott,
csak ülnek, mint akik horogra
várják a tegnapi napot.

HAZÁM VOLT
ez a táj nékem,
e süppedő sikátorok,
hajdan volt hajnalok vizében
most bokáig gázolok.

És ami kék volt, egyre kékebb,
És hegedű és cimbalom,
Ott imbolyog, bármerre lépek,
árnyékom a régi falon.

Zelk Zoltán: Rácz Aladár

Micsoda győzelem! szétszórva a sereg,
menekül a nappal lármahada,
szövik a csöndet már a kedves győztesek,
szövik a tücskök, a fülemülék:
ez az a perc, amikor fölhasad,
kinyíl az ég és újra hallhatom
hogy peng, hogy zendül az a cimbalom,
az az egyszervolt és többé sosemlesz
egy istentudja melyik csillagon!

 

Zelk Zoltán (Érmihályfalva, 1906. december 18. – Budapest, 1981. április 23.) József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró.