I
Ó Galuppi, Baldassaro, szomorú, hogy rád lelek!
Nem vagyok süket, se vak, hogy téged meg ne értselek,
De a szívem oly nehéz, míg képzeletem száll veled.
II
Ime itt jössz ó zenéddel, régi kincseket kinál.
Mondd, így éltek Velencében, hol kalmár volt király,
S tengert jegyzett el a dózse, hol a Szent Márk templom áll?
III
Hisz a tenger ott az utca és fölötte ível át
Shylock hídja – házaiban tartották a karnevált –
Mintha látnám… pedig még csak el se hagytam Angliát.
IV
Hogy a vízre szállt a május – így meséled, ugyebár? –
Éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál,
S felkészültek új kalandra; ifjú korban így szabály.
V
Ilyen dáma volt a dáma, piros ajka íly finom?
Nyakán keskeny arca lengett, mint harangvirágszirom?
Felséges mellén a férfi nyughatott, mint vánkoson?
VI
Elhallgattak kegyesen s mind téged hallani akart
– Nők játéka sötét álarc, férfiaké könnyü kard –
Te meg ültél méltósággal, s felzengett a klavikord.
VII
Hát e kis terc, szűkített szext – jajra sóhaj visszaszáll –
Szólt hozzájuk? e kitartás? e feloldás? “A halál?”
Rá a szeptim: “Tart az élet, de kibírni rajtad áll!”
VIII
“Boldog voltál?” “Igen.” “És most?” “Hát te boldog vagy-e még?”
“Akkor még több csókot!” “Nekem ezer csók se volt elég!”
Halld, a makacs domináns is vár a feleletre rég.
IX
És egy oktáv üt rá választ. Dicsértek ott igazán.
“Remekelt a jó Galuppi, ha komoly volt, ha vidám!
Én, amikor mester játszik, hallgatni is tudok ám!”
X
Majd elhagytak, amikor a gyönyör perce érkezett,
Sorsuk csupa félig-élet, csupa kurtafényü tett,
Hallgatag halál jött értük, s nem látnak több kék eget.
XI
De ha ülök és tünődöm, hogy álljak meg helyemen,
S a természet mélyen elzárt titkait ha kémlelem,
Bejössz kihűlt muzsikáddal, s érzi minden idegem.
XII
Ciripelsz, tücsök-kísértet, holott elhamvadt a ház:
“Hamu, halál – hova lett a velencei aratás?
Lélek marad, ami lélek, nem múlik el az a láz.
XIII
Hisz te ismered a földtant, ismersz némi fizikát,
Algebrát is, de a lélek túlröpüli e határt,
A haláltól lepke félhet, de tenéked meg nem árt.
XIV
Mert Velence és a népe csak virágzott, hervadott,
Bolond ünnep volt gyümölcse, mit a földnek itthagyott,
Vajon még maradt-e lélek, mikor a csók megfagyott?
XV
Hamu, halál!” – ciripeled. Én szívemmel pörölök.
És ti drága, halott hölgyek, hová lett a fürtötök?
Hát az ékkő melletekről? Hűvösödik. Vénülök.
Vas István fordítása
Robert Browning (Camberwell, London, 1812. május 7. – Velence, Olaszország, 1889. december 12.) angol költő, dramaturg.
Vas István (Budapest, 1910. szeptember 24. – Budapest, 1991. december 16.) Kossuth-díjas magyar költő, író, műfordító.
Baldassare Galuppi (Burano, 1706. október – 1785. január 3.) itáliai karmester, zeneszerző.
