Pósa Lajos: Schundához


Idegen ég alatt ringatták a bölcsődet,
Gyermekálmaidat idegenbe’ szőtted,
Nem magyar mezőkön kergetted a lepkét,
Messziről hallgattad a magyar dal lelkét.
Hívó dalok nyomán vándorútra keltél,
Pásztortüzek mellett meg-megtelepedtél.
Úgy elandalított furulya szólása,
Reszkető csillagok ragyogó hullása!
Valamit súgott egy titokzatos szózat,
Bűbájos igézet fogta át valódat.
Édes hazánk kebelén újonnan születtél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Hát a tárogató, a kurucok sípja!
Eltűnt, hogy megnyílott a szabadság sírja,
Máglyára rakatta a labanc, a német,
Hattyúdalát sírva, mind hamuvá égett!
Szél sodorta hamvát, tüske tépte, szúrta…
Összeszedted, föl is támasztottad újra.
Újhodott alakban újra sír kesergőn
Nagy hegyeknek ormán, harmatlepte erdőn…
Egyre jobban hódít szilaj riadója…
Fölreszket Rákóczi könnyes koporsója!
Legszebb koszorút rá te fontál, te tettél!
Áldjon meg az Isten, ezerszer áldjon meg,
Hogy magyarrá lettél!

Mikor itt az első kenyeret megszegted,
Kutató töprengés felhőzte be lelkedet:
Miért is pirosabb itt a fakadó rózsa?
Miért is szomorúbb itt, mint máshol, a nóta?
Mikor vigad is, sír! Könnyet csal a szembe,
Örökös panasszal kiált az egekre.
S rá a te szemed is sűrű könnybe lábadt:
Vérző nagy sebünket egyszerre megláttad:
Élő, eleven seb! Sajog szakadatlan!
Nincs ezerjófüve, nem terem rá balzsam!
Mélyebb a Tiszánál, örvénylő vizeknél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Van e a világnak olyan hangszerszáma,
Ahol elfér szívünk minden dobbanása:
Az a kevés öröm, az a tenger bánat,
Százados keserve egy nép balsorsának?
Bánatfából kell azt kirakni, faragni,
Hogy vissza is tudja híven hangoztatni.
Mind azt a sok érzést, nemzeti fájdalmat,
Mely zokog csendesen akkor is, ha hallgat.
Szíved megérezte, elméd kifürkészte,
Hogy a magyar dalnak cimbalom a fészke.
Ott maradt hű gondod e dalos fészeknél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Erdők bús fenyője…berkek jávorfája…
Húrt feszítettél ki daltermő lapjára.
Vesztegelő szárnyát megfogtad a hangnak:
Zengő követői már simán suhannak.
Hej, nem így volt régen, nem így hajdanában!
Zűrzavar zúgott a cimbalom szavában.
Zagyva zűrzavarból harmónia támadt:
Már tisztán szólal meg az öröm, a bánat.
Édes gyönyörűség már a cimbalomszó,
Neked köszönhetjük, te lelkes rajongó!
Varázskezű mester, ilyet teremtettél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Mit érezhetsz, mikor művészi cimbalmod’
Tengeren túlról is megpendülni hallod!
Mikor végigrezdül húrja a világon:
Nem gondolsz e rája, hogy mindez csak álom?
Nem álom, nem álom! Ott zeng már kevélyen
Dalművek karában, a világzenében.
Nem álom, nem álom! Hullva hull útjára
A hír, a dicsőség illatos virága.
Bejárja a földet tapsos diadallal.
De idegenben is magyar bölcsődallal.
Magadnak, nekünk is babért szereztél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Zenelap, 1907. I. 20.

Móra Ferenc: Muladi tárogatók

A muladi halászok ma is híresek a dalos kedvükről, a muzsikás lelkükről. Szép holdas estéken még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi emberrel a Tisza mentén így tréfálkozni:

– Könnyű nektek, muladi halászok, ti muzsikaszóval fogjátok a halat!

A muladi ember nem haragszik meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis kérdéssel felel rá:

– Bizony, a régi muladi halászok különb emberek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk szavával.

Ennek pedig fele se tréfa ám. A kuruc világban a muladi halászok voltak a Rákóczi tárogatósai. Sokan voltak, egész század kitelt belőlük, s a fejedelem mellől soha el nem maradtak.

– Még a mennyországba is elviszem magammal a muladiakat – mondogatta tréfásan a fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava telesírta, teleujjongta a tábortüzektől pirosló mezőket. – Hadd tanulják meg tőlük az angyalok is a szép magyar muzsikát!

Hiszen a mennyországba el is vitte volna őket a fejedelem, hanem a számkivetésbe nem vitte el. Mikor bujdosásra adta magát, a magyar határról visszaküldte a muladi tárogatósokat.

– Menjetek vissza a falutokba, fiaim. Tárogatótok szavára szüksége van még a magyar népnek. Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét mi lobogtassa, ha nem a tárogató?

Hadi tárogatók szilaj búgását, sikoltó sírását akkor utoljára verték vissza a Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren hirtelen fölkapta a fejét egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak visszahanyatlott a vérharmatos gyepre.

– Álom volt! – sóhajtotta ki lelkét a fejedelem után, akinek piros csizmája nyomát már akkor hóval lepte be a tél, hóval lepte be a tél, odaát a lengyel földjén.

Odafönt elhallgattak a tárogatók, de megszólaltak a tiszai füzesekben. Oda vette be magát a muladi tárogatós század, ahogy hazatért, s onnan hordta tele az Alföldet a szél a csodálatos muzsikával.

Hét nap, hét éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci pacsirták, mikor egy labanc katona nagy pecsétes levelet hozott a muladi bírónak.

– Tűzre a tárogatóval!

Ez a szigorú parancs volt beleírva a levélbe. Tudta a német, hogy annak a szavára fölriad álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a holtak is megélednek tőle. Szerte az országban azért hányatott tűzre minden tárogatót.

A muladi halászokat azonban nem tudta elhallgattatni.

– Eb ura fakó! – mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik a parancsot, és még elkeseredettebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy reszketett bele a határ.

Kétségbeesetten kapkodott fűhöz-fához a muladi bíró. Utoljára eszébe jutott neki Árkai Lőrinc, a muladi földesúr. Az is a fejedelem embere volt szívvel-lélekkel. Maga ugyan öreg volt már, nem harcra való, de két szép levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki is bujdosott vele mind a kettő, s azóta az öreg úr megbújt kastélyában, mint a megvénhedt oroszlán. Az ablakát is csak azért nyitotta ki, hogy jobban hallja a tárogatószót.

– Uram – lihegte összetett kézzel -, segíts megmenteni száz jó magyar életet! Jön a labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál.

Lőrinc úr eltűnődött egy kicsinyég, aztán megbiccentette szép fehér fejét, s karjára támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok közé.

Azok egyszerre elhallgattak, s a tárogatót hónuk alá szorítva, dacosan néztek az öreg úrra.

– A tárogatót nem adjuk oda – mondták mogorván. – Azt mondta a fejedelem, szüksége lesz még erre a magyar népnek.

– Úgy legyen, amint a fejedelem mondta – emelte meg a süvegét Árkai. – Én a tárogatókat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az életeteket is. Hogy számoltok akkor be a fejedelemnek?

Az emberek megzavarodva hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót:

– Jobbat tudok én annál. El kell rejteni a tárogatókat.

– Nincs olyan hely, ahol a német föl ne kutatná. Földből fölássa, tetőből kiszedi, kútból kihalássza.

– Tudok én helyet, ahova a német el nem juthat – suttogta Lőrinc úr. – Oldjátok el a legnagyobb halászhajót, és hordjátok rá a tárogatókat.

A halászok szót fogadtak. A füzekhez kötött hajók közül eloldozták a legnagyobbat, és rakásra rakták benne a tárogatókat.

– Evezzünk be a Tisza közepére – lépett Árkai a hajóba. – Aki fölfér, jöjjön velem.

Az emberek betódultak, és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az első tárogatót, és belecsúsztatta a vízbe.

– No, itt meg nem találja a német, bár utána menne! – fohászkodta el magát.

– De uram, én se találom meg! – kapott utána riadtan a tárogató gazdája.

– Várj, fiam, majd jelt csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük – mosolygott Arkai a bozontos bajusza alatt, s bevágta egy kicsit a kardjával a hajó peremét. – A vágás irányába aztán majd kihalászhatod.

Aztán fogta a másodikat, azt is leeresztette, s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz tárogatót leeresztette, akkorra úgy összevissza volt faragcsálva a hajó, mint mikor a gyerek tarkára faragja a nyárfavesszőt.

– No, most már jöhet a német – eveztetett vissza Lőrinc úr a partra.

Egy-két nap múlva meg is érkeztek a labancok tárogatót égetni. Minden bokrot összetúrtak, minden tetőt megbontottak, minden kutat megcsáklyáztak, de nyomát se találták a veszedelmes hangszernek. Tovább is faluztak aztán nagy megelégedetten.

Ahogy elhúzódtak, mindjárt meglepték a muladi tárogatósok a megjegyzett hajót, és nekifogtak a Tiszán a tárogatóhalászásnak. Napestig hányták a kotróhálót, halat fogtak is tömérdeket, csak éppen tárogatót nem fogtak.

– Éppen itt eresztettük le – nézegette egyik-másik a faragásokat.

– Az ám, de nem a hajót kellett volna megjegyezni, hanem a vizet – kaptak észbe a többiek nagy felzúdulással. – Elámított bennünket Lőrinc úr.

Akkorra Lőrinc úr is odavitette magát egy ladikon, és lecsillapította a fejedelem tárogatósait.

– Nem ámítottalak el benneteket, fiúk, csak megmentettelek a hazának. A harcok ideje letelt, most már szolgáljatok neki békességes munkával.

– Hát most már sose szólalnak meg többet a tárogatók? – kérdezték elszomorodva a muladiak. – Hiszen a fejedelem azzal biztatott bennünket.

– Ha a fejedelem mondta, úgy is lesz – csillant föl a szeme Lőrinc úrnak.

S csakugyan úgy is lett. A muladiak azt mondják, azóta sokszor megszólaltak már csöndes éjszakákon a tárogatók a Tisza fenekén. Keserves búgás szakad föl a vízből, ha baj éri a magyart, csendes hálaadás zendül föl, ha öröme van.

Dr. Sziklay János: Üdvözlet. Schunda József jubileumára


Tárogató zendül, cimbalom megpendül.
Kurucok serege újra kél;
Rákóczinak kardja csillagunk mutatja;
Ne csüggedj magyar nép, csak remélj.
Régi szabadságod, ősi alkotmányod
Feltámad megintlen fényesen;
Istened nem hagyja, szomorúság rabja
A magyar, hogy soká lehessen.
Hegedűknek szója viszi sorról sorra,
A szél is zúgja a pusztákon,
Koszorúsunk dallja, az egész nép sóhajtja:
Leszen még ünnep a világon!

Zenelap, 1898. I. 25.