Móra Ferenc: Cini, cini, zene, zene

Kapun innen, küszöbön túl, éppen a Pici kutya kastélya mellett virágszemű Gyöngyöm Gyuszival találkoztam valamelyik reggel.

– Hová mégy, bácsim? – kérdezi tőlem.

– Kis hóba, nagy sárba, megyek a vásárba – okosítom föl.

Bizony vesztemre tettem, mert Gyöngyöm Gyuszi mindjárt belém csimpeszkedett, mint hajnalicskavirág a kútágasba.

– Bácsim, hozzál nekem valami szép ongorát abból a vásárból. Olyant hozzál, mint a Pannika babáé, amelyik akkor is nagyon szól, ha kicsit ütik.

– Jaj, pajtikám – cirókáltam meg a prémsapka alól kikukucskáló szőke haját -, az ongora nem szegény embernek való muzsika.

– Hát mi való a szegény embernek, bácsim?

– Hegedű.

A hegedű még nem szólt, de Gyöngyöm Gyuszi már táncolt.

– Jaj, bácsim, az lesz csak az igazi szép muzsika! Annak még vonója is van, igaz-e? Hát akkor hegedűt hozzál nekem, bácsim!

Hát a hegedűért nem messze kellett menni, csak a konyhára visszafordulni, az Etel szobalányt megkérni, hogy adja elő a cirokseprűt, a kis bicskát elővenni, a cirokseprűnek két szálát levágni: s már készen is volt a vadonatúj hegedű.

Mégpedig vonóstul.

– Melyik neki a vonója? – tudakolta gyanakodva kökényszemű kispajtásom.

– A vonója melyik? – zavarodtam meg egy kicsit. – A vonója mindig az, amelyiket felülről húzod. Éppen azért különb hegedű ez, mint a többi, mert ennek mindegy, hogy a hegedűt húzod-e a vonón, vagy a vonót a hegedűn.

Gyöngyöm Gyuszi még most se volt benne bizonyos, hogy nevetni kell-e most, vagy sírva fakadni.

– Miért különb hegedű ez a többinél, bácsim? Hát van másforma hegedű is? Hát ez micsoda hegedű, bácsim?

– Ez a valódi cirokhegedű. Ilyennel húzzák a tündérek Seholsincs országban Nevenincs királynak a fülébe a senkisehallja nótát.

No, erre egészen megnyugodott Gyuszi, meg is békült. Különösen, ahogy végighúzta egymáson a két cirokszálat, s meghallotta, hogy milyen szépen szól az. Olyan szépen szólt, hogy mind a harminckét fogam táncra kerekedett tőle. El is hordtam az irhát sebesen még a tájáról is a szépen szóló hegedűnek.

Hát délben, ahogy hazaérek, már a kapuban hallom a gyönyörű muzsikát. Körülnézek, mert sehol se látom a Gyuszi aranyhaját villogni. Hát Ili baba ül a küszöbön, az mulatja magát a valódi cirokhegedűvel.

– Hej, Ili baba – csípem pirosra a gömbölyű képét -, hol szerezted ezt a tündérhegedűt?

– Elcseréltem a Gyuszikával – vallotta nagy ijedten Ili baba, s ugyancsak kotródott befelé a bohóka. Attól félt szegényke, hogy most mindjárt visszaveszem az ajándék hegedűt.

Ahogy felérek a lépcsőn, akkor meg a Mici cica szalad elébem, kegyetlen miákolással. Tüzel a szeme, mint a parázs, égnek áll a szép fehér szőre. Hej, egér meg a farka, ki bántotta ezt a szegény párát?

Nem bántotta azt senki, csak azért unta meg az életét, hogy Gyuszika reggel óta süvöltözött azon a nádsípon, amiért Ili babának neki adta a cirokhegedűt.

Süvöltöztem én is, de nem ért az semmit. Nem lehetett ott szót érteni a gyönyörű muzsikától. Még délutáni álmomban is mintha éles náddal hasigatták volna a fülem. Legédesebb álmomból arra ébredtem föl, hogy az egyik küszöbön Gyuszi sivíttatja a sípot, a másikon Ili baba zengeti a hegedűt, a Mici meg a tetőn kiabálja, hogy jaj, de szép ez.

El is kotródtam hazulról hamarost, s búcsúzóba meghúztam Gyuszi gallérját.

– Jaj, de megörülnék neki, ha a nádsípot is elcserélnéd valakivel, mire hazajövök!

Gyuszi pedig nem az a gyerek, aki ne igyekezne örömet szerezni a bácsikájának. A nádsípot neki adta a Béluskának egy körtemuzsikáért. S ahogy uzsonnára hazaértem, cincogott a hegedű, sikoltott a síp, rikoltott a körtemuzsika, miákolt a Mici, vonyított a Pici, s egyszerre csak a tűzoltótrombita is megharsant az ablakunk alatt. Azt hitték az arra járók, tűz van nálunk, azért van az a nagy zenebona, s mindjárt segítségünkre küldték a tűzoltókat.

Így van az, mikor a szegény ember gyereke olyan nagyon szereti a szép muzsikát. Aki még ezeknél is szebbet tud, annak a nyáron faragok tökszárdudát.

Reklámok

Illyés Gyula a zenéről

“A magyar nyelvnek van ez az érdekes szava, hogy zeneszó. Egyetlen más nyelvben nem hallottam, nincs ehhez hasonló. Tudjuk, hogy a zene, ez a kifejezés nyelvújítási szó. Azt hiszem, a zenebonából nyeste le talán Helmeczi vagy a kornak valami nyelvújítója. Hogy a zenének mégis szava lehet, ez adta nekem azt a gondolatot, hogy mivel minden művészi alkotásban van valami emberfeletti, logikával ki nem fejezhető, tehát meg kellene tudni, hogy a zene mit akar a nyelvtanra áttéve, a logikára áttéve mondani. Mikor az ember zenét hall, akkor valóban olyan erőfeszítést érez, valami olyat vesz most tudomásul, amit az utcai beszélgetésben senki sem tud vele közölni. De mi ez? Miért nem mondja meg a muzsika majdnem emberi hangon, hogy ezt és ezt akarja mondani? Nyilván azért, mert muzsika, mert azt csak muzsikával tudja kifejezni; holott én az agyamban logikába foglalva szeretném megérteni. Ez foglalkoztatott, amikor azt a verset írtam: mit is akar mondani a zene általában. Abban a versben akartam kifejezni, mit gondolok én arról, hogy a zenének mi a kötelessége az emberiség számára.”

Bartók népdalgyűjtéséről – részlet
1962. március 2.

A kantele születése

Vén Väinämöinen eközben hajóját tovább terelte, sziklaszirtëket kerülve, zajló zúgókon kërësztül. Nëm feneklëtt mëg hajója, dereglyéje jó dalosnak.

Csak mikor mëgint kiértek tengër tágas téreire, ott fékeződött futása; mozdulatlanul maradva, bizony, csak mëgült a bárka, nëm tudott tovább haladni.

Mostan Ilmarinen mestër mëg a léha Lemminkäinen lënyomták a nagy lapátot, fenyőrúddal vízbe vájtak, dereglye körül döföltek, hogy a zátonyról lëszálljon. Ám a csónak csak nëm indult, futását nëm folytathatta.

Vénëk véne Väinämöinen száját szóra is nyitotta: “Hej, të Lempi léha sarja! Hajolj csak kicsit közelebb, mëgvizsgálni, min maradtunk, hogy fagályánkat mi fogja itt a végtelen vizekën, hátán csöndesült haboknak. Kőre mëntünk vagy fatönkre vagy valami más csudára?”

Akkor léha Lemminkäinen matatott vízi mélyben, a hajó alá lënyúlva. Szóval mondta, fölfelelte: “Nëm szirtre szaladt a csónak, nëm sziklára, nëm fatönkre, hanëm hátára csukának, vállcsontjára víz ëbének.”

Vénëk véne Väinämöinen szólott akkor ily szavakkal: “Mi mindën lëhet a vízben! Facsonkok, csukák nyüzsögnek! Hát ha már csukára hágtunk, víz ëbének vállaira, nosza, karddal vágj a vízbe, halat kétfelé hasítva!”

Az a léha Lemminkäinen, jóvérű vitéz dalia hosszú kardját csak kivonta, csontharapóját kihúzta, kardjával a vízbe vágott, csónakból a mélybe csapva. Bele is bukott azonnal, tenyérrel habokba hullva.

Ilmari kovács keményen mëgkapta haját a hősnek, hullámok közül kihúzta, mëgvetően mëgjegyëzte: “Férfiszámba mëgy ma bárki, csak szőrös lëgyën a szája; száz legény közt elmëgy ëgynek, elkeverëdik ezërrel.”

Avval kardját csak kivonta, hüvelyből vasát kihúzta, halnak hátát mëgcélozta, csónakuk alá csapintva. Tört a kard dirib-darabra, ám a nagy hal föl së vëtte.

Vénëk véne Väinämöinen mëgmondta a véleményit: “Ketten félembërt sëm értëk, harmadot së, hogyha vësszük. Mikor embër këll a gátra, férfiésszel kéne élni, akkor nincs mëggondolástok, dőre mindën ténykëdéstëk.”

Most kardját maga kihúzta, tűzélű vasát kivonta, hëgyével habokba lökte, csónakuk alá csapintva. Halnak hátát eltalálta, vállacsontját víz ëbének.

Keménybe akadt a kardja, állacsontjában mëgállva. Vén Väinämöinen pediglen hatalmasat húzott rajta, vízbül a csukát kivëtte. Hala kettévált középen: farkarésze tófenékre, feje a hajóba fordult.

Már vígan haladt hajójuk, fogsága alól fëloldva. Vénëk véne Väinämöinen szárazföld felé vezette, hajóját a partra húzta. Tapogatta-nézëgette azt a félcsukát fejestül. Maga mondta, fölfelelte: “Legénységnek rangidőse, az lëgyën csukánk csapója, halunknak hasogatója, feje fëldarabolója!”

Ám a férfiak feleltek, szépasszonyok szót emeltek: “Kedvesebb a kéz, ki fogta, szërzőjének szent az ujja.”

Vénëk véne Väinämöinen tokjából a kést kihúzta, villogó vasát övérül, hogy halát hasítsa véle, csukát több darabra vágja. Szólott akkor ily szavakkal: “Ki a lányok közt legifjabb, fürgén főzze mëg csukánkat, hadd lakomázzunk halunkbul, bévacsorázzunk belőle!”

Főzték a fehércselédëk, tízesével is tolongtak. Mëg is ëtték főtt halukat, bévacsoráztak belőle. Csak a csont maradt a parton, csukacsontja kőre vetve.

Vénëk véne Väinämöinen nagysokáig nézëgette, tapogatta két kezével. Száját szóra is nyitotta: “Hát ebbül vajon mi válna, hírës halnak fogsorábul, nagy csukának állcsontjábul értő mestër műhelyében, kezében ügyes kovácsnak, tenyerében nagy tudósnak?”

Monda Ilmarinen mestër: “Sëmmibül csak sëmmi válhat, hal csontjának haszna nincsen mégoly mestër műhelyében, akármëly kovács kezében, akármëly tudós tenyérben.”

Vénëk véne Väinämöinen maga mondta-mondogatta: “Lëhetne pedig belőle csukacsontos kantëlécske, készítője hogyha volna, csinálója csontkoboznak.”

Mivel mások nëm siettek, tudósai nëm tolongtak, csinálói csontkoboznak, vénëk véne Väinämöinen mëgtëtte magát mívesnek, zeneszërszám mestërének: csuka csontjábul csinálta hangszërét örök örömnek.

Mi a kantëlë keretje? Nagy csukának állacsontja. Hát szëgeit hol szërëzte? Csukafogakbul csinálta. Hát honnan került a húrja? Hiisi ménjének hajábul.

Hangszërét föl is szërëlte, kantëléje készën állott, csuka csontjábul faragva, hevenyészve hal fejébül.

Igyekëztek ifjak-vénëk, bajszos bácsik bandukoltak, fiúgyermëkëk futottak, lëánygyermëkëk loholtak, mindën fruska és mamuska, javakorbeli mënyecske kantëlét kívánta látni, csudakobzot mëgcsodálni.

Vénëk véne Väinämöinen ifját-vénjét invitálta, középkorúakat kérte: próbálják a pëngetésit csukacsontbul tëtt csudának, halbul készült kantëlének.

Próbálgatta véne-ifja, pëngette középkorúja; mëgfájdult az ifjak ujja, ősz-fehér fejek remëgtek, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika.

Mondta léha Lemminkäinen: “Hej, fiúk, ti félnótások, tyúkeszű lüke lëányok, az egész bugyuta banda! Nëm kerül ki kobzos innen, sënki sëm tud itt zenélni. Ide avval a kobozzal, add a kantëlét kezembe, hadd tëgyem a térdeimre, tíz körmöm közé kerítsem!”

Akkor léha Lemminkäinen kantëlét kezébe kapta, öröm hangszërét ölébe, ujjai alá a lantot. Pëngette, mint tőle tellëtt, forgatta fölét alulra, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika.

Szólt vénségës Väinämöinen: “Nincs ebben az ifjúságban, most növekvő nemzedékben, de korosabbak között sëm eme szërszám zëngetője, boldogság buzogtatója! Hátha északon akadna, Pohjolában pëngetője, hangulat pëzsëgtetője? Mëgpróbálom Pohjolában!”

El is vitte Pohjolába, szomorú Sariolába. Pëngették is Pohjolában vërsënyt lányok és legényëk, nős embërëk billëgetve, férjes asszonyok facsarva; még maga a gazdaasszony is forgatta jobbra-balra, ujjaihoz illëgetve, körmeivel koppogatva.

Egész Pohja próbálgatta, pëngetetlen ëgy së hagyta, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika. Mindën húrja félrehajlott, szálai nyüszögve nyögtek, hangja harsogott keményen, zenéje zörögve koppant.

Vén vak embër volt a sutban, a búboson bólogatva. Fölneszelt a vén a sutban, kemënce mellől kiszóla, medvebőréről morogta, kuckóbul riadva rájuk: “Mit bolondoztok-bomoltok, ricsajoztok itt rakásra? Ez a hang fülem hasítja, fejem kétfelé repeszti, hajam ég felé mereszti, aludni së hagy hetekig.

Hogyha Suominak zenéje nëm bír gyújtani gyönyörre, s álomba së andalíthat, nëm szërëz szëlíd nyugalmat, akkor vessétëk a vízbe, hajítsátok a habokba, vagy pedig vigyétëk vissza, oda küldjétëk a kobzot: készítőjének kezébe, tákolója térdeire!”

Nëm hagyta magát a hangszër, közbeszólt a kantëlécske: “Nëm mëgyëk én még a mélybe, në lëgyën a víz lakásom! Majd dalolok mestërëmnek, annak, ki velem vesződött!”

Vitték, csínján bánva véle, vigyázatosan lëtéve készítőjének kezébe, térdire terëmtőjének.

KALEVALA: NEGYVENEDIK ÉNËK
A kantele születése. A hajós imája – részlet

Fordította: Szente Imre

Antoine de Saint-Exupéry: Citadella CLXXIX.

Hangszer zenész nélkül, maga is csodálkozik, milyen szép hangokat ad. Láttam a gyermeket, amint vidáman pengette a húrokat, és kacagott, milyen csodás erő lakozik ujjaiban. De a hangok nekem nem lényegesek, én azt akarom, hogy önmagadat hozd át belém. Tenéked azonban nincsen semmi átadnivalód, mert nem vagy, mert elmulasztottad, hogy legyél. Ezért pengeted vaktában a húrokat, lesve, mikor szólal meg az a hang, amelyik más lesz. Mert reménykedsz, hogy találkozol útközben a művel (mintha olyan gyümölcs lenne, amelyet magadon kívül találhatsz), s aztán foglyul ejted, és hazahozod a költeményedet. Bővebben…

Juhász Gyula: A faluvégi ház


A falu végén áll egy kicsi ház.
A messze, távol tájra kivigyáz.
Úgy ég a napban, mint az esti láz.

A faluvégi házból zene szól.
Elvágyó bánat cimbalma dalol
A messzenéző eresze alól.

Fecskéje az egekbe fölcikáz,
Kéménye is merengve fölpipáz,
A faluvégről égre néz e ház.

De rávigyáz a mohos, ó torony
S homályos, álmos, fázós alkonyon
A homlokán egy denevér átoson.

1920

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) magyar költő.