Baráth Katalin: Az arany cimbalom – részlet

3. fejezet

1914. május 12., kedd

– Én mondom magának, rovassa bele a testámentumába, hogy a kihűlt földi porhüvelye mindörökre ott marad, ahova elásták – győzködte a feje búbjáig fekete csipkébe burkolózott asszony. – Mert különben még mit nem! Énbelőlem hiába marad csak a csont meg a hamu, olyan átkot bocsátok ezekre, hogy még az onokájuk is rözögve megy majd teliholdkor az árnyékszékre!
Özvegy Kökényné, született korbáti Korbáth Elizabetta bizalmaskodón hajolt közelebb, suttogóra fogva a hangját. – Már ha egyáltalában elér odáig!
Dávid Szilveszter gazda, akinek a paprikás szidalomáradat szólt, nem volt az a felugrálós, érzékenykedő fajta, úgyhogy nem hőkölt hátra, amikor megcsapta a Kökényné leheletéből áradó csípős, sűrű pálinkaszag. Az öreg Dávid régebben a Nagyvendéglő fő pálinkabeszállítója volt (szilvafái jó pár lánc földön virultak a Hateremben), úgyhogy öntudatlanul azon kezdett dévánkozni, kinek a terméséből párolták le azt a nedűt, amit Kökényné Ókanizsa város tudomása szerint a konyhai kredenc tükrös részében, egy Szent Erzsébet-kép mögött tartott. „Alighanem a Talliánék üvegházi málnája” – találgatott magában, fölidézve a Tisza túlpartján korszerű gazdálkodást folytató bárói família különleges pálinkáinak ízét. A Tallián-birtokra egyszer maga Béla báró szervezett gazdaköri kirándulást, persze épp akkor, amikor közelgett a választások időpontja, és ő kívánt volna a Nemzeti Munkapárt színeiben Ókanizsa képviselőjeként a parlamentbe kerülni. Dávid gazda, akár az ókanizsai parasztok többsége, tehetősségtől függetlenül, tántoríthatatlan negyvennyolcas volt, ez azonban nem tántorította el a kíváncsiságtól, amit a bárói gazdászat iránt táplált. A Törökkanizsán tett látogatás után el is határozta, hogy beszerez négy szimmentáli tehenet, hátha bebizonyosodik, hogy valóban jobban tejelnek, mint a szokásos magyar fajta. Az üvegházat viszont, bármilyen kívánatosan illatozott benne az eper és a málna (Talliánék beszédes tiszttartója szerint nemsokára citromfát is ültetnek!), hamisítatlan úri szemfényvesztésnek találta. – Képzelje csak, legyön a Gábriel arkangyal, megfújja a harsonát, aztán szétnéz, és sehun senki. Hiába citerázzák az angyali karok, hogy „özvegy Kökényné, született korbáti Korbáth Elizabetta, fáradjék be a Paradicsomba!”, nem lesz ott senki, aki a parancsukra készséggel felelne. Azért, mert én ippeg egy másik cinterembe feküszök. Csak hát az angyalokat arról ki fogja értesíteni, he? Hogy engem várostanácsi parancsra átköltöztettek? – perelt tovább Kökényné olyan hévvel, hogy gyér fürtjeiről lecsúszott a csipke főkötő, az a szabás, ami utoljára Zsófia anyacsászárné ifjúságában volt divatos. Az anyacsászárné ízlését Kökénynén kívül még a molyok osztották, legalábbis úgy tetszett abból a stájerországnyi lyukból, amely a főkötő közepén tátongott.
– No nem mintha ezt a csepűrágót, ezt az Egressyt nagyon keresné a Szent Gábriel arkangyal – folytatta az özvegy, és újra a térdére terített újság fölé görnyedt. – Hogy az mit összeparáználkodott az én ifjúságomban, hallja-e! – A maga ifjúságában? – nézett rá nagy szemekkel Dávid gazda, színészi képességek terén bízvást vetekedve ama nagy hírű csepűrágóval. – Mit meg nem tud az ember. – Jaj, maga szemtelen! – pirult el Kökényné. Dávid gazda elámult, sosem sejtette, hogy Kökényné hervadt kikerics arca ilyen színben is képes játszani. – Nem úgy értettem, hogy énvelem, hanem hogy akkor, amikor én ifjú voltam. Nem olyan régen volt az, hallja-e… Emlékszem, maga már akkor is ilyen rút, kopasz vénember volt.

 

TN6_B1256904

 

Charles Dickens: Twist Olivér – részlet

HUSZONHARMADIK FEJEZET
mely röviden összefoglalja Bumble úr és egy hölgy kellemes társalgását,
és bebizonyítja, hogy egy bizonyos tekintetben még az egyházfi is érzékeny

Kegyetlenül hideg éjszaka volt. A hó vastag, kemény kéregként fagyott a földre, úgyhogy csak a mellékutcákba és sarkokba sodort hórakásokat kavarhatta fel a süvöltő fagyos szél.

Bővebben…

Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül

Nagy bánat és nagy harag volt a szívében. És nagy mámor a fején. Úgy feküdt rajta, a homlokán úgy ült, mint egy öreg sólyom, amely beborítja.

Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel nézte, hogy mennek a vendégei.

A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kútnál. A kis tarka bornyú elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak volna.

Kár lett volna érte, mondta magában, s elmosolyodott.

Most már könnyebb szívvel fogott kezet a szánon ülőkkel.

Hanem mikor az utolsó vendég is elment, s a nap lebukott a fák között, és gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése maradt már meg a zúzos virágos világon, s a cigányok kezdtek felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal, nagybőgővel: még egyszer fellobbant benne a magyar mámor. A borkóstolt embernek a szertelensége.

– Le onnan morék! – rivallt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se innen!

Bekergette őket.

A cigányok savanyú arccal szedelkőztek, s kászolódtak vissza a házba, ahol a fiatalasszony már takaríttatni akart.

– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?

– Én?… Mulatni akarok!

A fiatalasszony egyszerre hátat fordított, s az arca elkedvetlenedett. Balázsnak már hatodik érzéke volt rá, hogy a felesége kedve változását megérezze, de ma nem törődött vele.

– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is láttalak három napja!

Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva, a szája mereven legörbült. De a hangja szelíd volt, nyűglődő, mint egy beteg gyermeké, s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet magán tartott még, hogy a belső fázékonyságát enyhítse.

– No, kérem, ne ízetlenkedjék!…

– Cigány! Csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!

Kirúgta a lábát, s táncra kezdte illegetni magát.

Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte ordítani, azon a jó reszelősre kopott hangján, hogy:

Az én rózsám kis kunyhója,
Többet ér mint Buda vára!
Buda vára az országé.
De a gunyhó a rózsámé! Ugye Pólika!

Az asszonyka kihúzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne.

– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…

– Ne figyelmeztessen engem, Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme

Többet ér, mint Szabolcs megye.
Szabolcs megye az uraké,
De a rózsám csak magamé!… Híjjuj!
Hujjujujuj!

S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. Elkezdte forgatni veszekedetten.

De az asszonyka megkeményítette magát. Merev volt, mint egy márványszobor, s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon kellett hogy emelje.

Meg is unta, s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged.

– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta, s a szeme szikrákat szórt.

– Semmit – nyögdécselte a lábra állított asszonyka, s ízetlen érzéssel fordította el az arcát.

Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorrú, fekete cigányembernél, de tudta, hogy abszolút hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos hullámú, sötétbarna hajának, a szemöldökéig vágott dús frufrujának.

Balázs csak nézte, nézte a sötét homályú szobában a feleségét. Az utolsó sugarak aranyos gyíkokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette volna felkapni, s egy roppantással vele együtt megszűnni ebben a szilaj pillanatban, de csak azt mondta neki lassan, nekikeseredetten.

– Mért bánt maga engem, Pólika?

– Mert megérdemli.

– Meg?… Mivel?

– A magaviseletével.

– Hát hogy viselem én magam?

– Illetlenül.

– Illetlenül?

– A legnagyobb mértékben.

– Hm. Mivel?

– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.

– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat! Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez illetlen dolog! Pólika!

– Nagyon természetesen.

– Na hát az anyád…

– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!

– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszűz nénéd Bodonyba!… Tudod!

– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki.

– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek!

– Csak tessék.

– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?

– Szó sincs róla!

– Egyet!…

– Egyet sem!

– Pólika: csak egyet!

– Nem!

– Nem?

– Nem!

Balázs megtörölte a homlokát, s beleharapott vastag ajkába.

– Csak egy picit, Pólika, csak egy kis kurtát…

– Hagyjon békét!

– Pólika! Nézze, angyalom, én most részeg vagyok.

– Azt látom.

– Én ittam, Pólika! Ittam!…

– Elég kár.

– Ha én iszok, én meg vagyok veszve, Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha énvelem itt most nem dalol egyet!… De tiszta szívibűl!… De vígan, Pólika… De ropogósan, az anyád piros… viga… nóját…

– Szégyellje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!

Balázs felmagasodott. Kinőtt.

– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?

Egy hosszú pillanatnyi szünet szakadt közéjük.

– Danolsz, Pólika?

Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesújtóan.

Balázs szinte felordított ezen a hajthatatlanságon. Aztán visszaszorította a gégéjébe a hangját.

– Banda! – fuldoklott. – Előre. Indulj… Hát, ha a kocsmába, kocsmába!

A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.

Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az úgy állott a sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.

Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára vetette, s kilépett a tornácra.

Végignézett az udvarán.

– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…

Éppen ekkor húzódott le az ákácokon túl a nap. A szél erősebb lett, s a fáról zúzmarát rázott az ember arcába.

Egyik térdére a prímást ültette, másikra a kontrást, s rá kellett nekik kezdeni a Rákóczi-indulót. Így szalad ki velük a szán. Gergő hajtotta, a vén kocsisuk fia, a kis Gergő.

– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta, s nem tudta, hogy az asszony ott áll nagy, könnyes szemeivel az ablakban, s szeretne utána sikoltani. De nem tette.

A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok a nótás szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyíri dombokon futó útra, Balázs lehiggadt.

A hideg megszíjta egy kicsit, elmúlt a hősége. Hát persze, Pólikának igaza van… De ha már benne vagyunk, mi csinájjunk…

Aj de jó volna most odahaza lenni. Összebújni az asszonykával, s megpletykázni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került ugyan, de volt is minden, fullásig, doszt.

Egyszerre észrevette magát.

– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok kocsikázni!… Mars!

A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedűről, klarinétról.

– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örűjjenek a sonkátoknak!

Mind lekergette őket a havas útra. Bőgőstül, cimbalmostul.

– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jólesik.

Ottfelejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt, s vele szaladt a szán, mint a nyúl.

– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc, amint beértek a városba.

– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a kutya.

S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sír az most… Pityereg… No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most megtanulja tisztelni az urát!

A szél a szemébe csapott, s jobban lehúzta az orrát is a nagy rókaprémbe.

Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül – részlet

George Orwell: 1984 – részlet

“Az ablak alatt valaki énekelt. Winston kikukucskált a muszlinfüggöny oltalmából. A júniusi nap még magasan járt az égen, s lenn a napsütötte udvaron egy hatalmas termetű nő, vaskos, akár egy román oszlop, csoszogott ide-oda egy mosóteknő és egy ruhaszárító kötél között. Alsókarja barnásvörös volt, s köténynek egy zsákdarab volt a dereka köré kötve. Egy csomó négyszögletes fehér holmit aggatott fel a kötélre. Winston felismerte, hogy csecsemőpelenkák. Mikor a nő szája nem volt tele ruhacsíptetőkkel, zengő alt hangon énekelt:

Reménytelen ábránd volt csak,
Áprilisi múló nap,
Az álmaim mégis felkavartak,
S a szívemet elloptad.

A dal hetek óta kísértett Londonban. A közül a számtalan hasonló dal közül való volt, amelyet a zenei osztály egyik szekciója adott ki a prolik boldogítására. E dalok szövegét emberi közreműködés nélkül, a “verscsináló”-nak nevezett géppel állították elő. Ez az asszony azonban olyan dallamosan énekelt, hogy a lehetetlen zagyvaság szinte tetszetős dallá alakult át. Behallatszott a szobába az asszony éneke s cipőinek csoszogása a kövezeten, a gyermekek lármája az utcáról, valahonnan a messzi távolból egy vonat dübörgése is, s a szoba különösképpen mégis csendesnek tűnt, mert nem volt benne telekép.”