Petőfi Sándor: A téli esték

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
“Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Pest, 1848. január

Horváth G. Andor (1876-1966): Téli este

Horváth G. Andor (1876-1966): Téli este

Petőfi Sándor: Hideg, hideg van ott kinn

Hideg, hideg van ott kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.

Egykor… de mi közöm most
A múlthoz énnekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.

Te foglald egyedűl el
Egészen lelkemet,
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.

Mi is az a jövő s mult?
Ha zordon vagy ha szép,
Az mindegy, így is, úgy is
Tolvajnál nem egyéb.

Két tolvaj a jövő s mult,
Incselkednek veled,
Hogy szépszerén magokra
Vonják figyelmedet,

S míg jobbra-balra nézesz,
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.

Nem fogtok most ki rajtam,
Zsebmetsző cimborák,
Pusztuljatok szemembül,
Lóduljatok tovább.

Te állj, te állj előttem,
Barátságos jelen,
Jóízüen merengek
Mosolygó képeden.

Nem vagy merész kalandor,
Regényes vad legény,
Kinek félvállán mente,
Sastoll a süvegén.

Fejeden házisapka,
Rajtad hálóruha,
Kezedben egy pohár bor,
Szádban török pipa.

Hadd rázzam meg, kedélyes
Barátom, kezedet,
E nagy karszékben töltöm
Estém szemközt veled.

Füstöljünk, iddogáljunk…
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.

 

Pest, 1848. január

 

Tóth Árpád: Március

Március hónapra nem vagyok zavarban:
Ibolyadivat lesz a barna avarban,
Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken
Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.

Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,
De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,
Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,
S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.

Petőfi hónapja! közibénk suhanva,
Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,
Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,
Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!

Nyelvi furcsaságok

Nyelvünkben a számok egy részéhez kapcsolható ugyanaz a toldalék; másokhoz viszont nem. Van egylet és ötlet szavunk, de háromlat, négylet, hétlet nincs. Az egylet jelentése: egyesület, szervezet, társulás. E szavunkra példa a reformkori Védegylet. Az ötlet jelentése: elgondolás, meglátás. “Ötletét megvalósította.” Ismerjük az egyel, négyel, ötöl-hatol, hetel szót. Az egyel igét használjuk, amikor kapásnövényből egy bokorban a sokból egyet hagyunk meg. “Öreganyám kukoricát egyel.” A négyel igét felnégyel jelentésben használták, amikor a bűnözőt négyfelé vágván, elrettentésül a város kapuira “ízlésesen” kiszegelték. Az ötöl-hatol azt takarja, amikor valaki kertelve beszél; azaz hímez-hámoz, köntörfalaz, mellébeszél, rizsáz. “Józsi felelet helyett csak ötöl-hatol.” A hetel népies ízű igénket akkor mondjuk, ha valaki egy hétig vagy hétszámra tartózkodik valahol. “A betyár az erdőben hetel.” Nincs viszont hármal, nyolcal, tizel szavunk. Végül a -ság, -ség képzővel alkotott “számos” szavaink. Mindenki ismeri az egység, kétség szavunkat: “Egységben az erő!” Jó volna, ha ma is így lenne! Helyette kétség, vagyis kétely, aggály, gyanú ural bennünket másokkal szemben. Nincs négység, ötség, nyolcság szavunk sem. A háromság is csak a Szentháromság szóból ismert. Petőfi azonban A helység kalapácsa című művében a kocsma három zenészét – a kancsal hegedűst, a félszemű cimbalmost és a bőgő sánta húzóját – nevezi igen szellemesen így:
“Húzd rá, Peti,
A fűzfán fütyülődet is,
Aki megáldott!”

S Peti nem késett,
A háromság más ketteje sem.
Cimbalom és hegedű és bőgő
Hangot adott…”

Mihályfalvi László
www.tolnainepujsag.hu

Petőfi Sándor: Dínomdánom

Hegedűszó, furulyaszó, cimbalom…
Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
Akinél van, igazítsa el a bút,
Nehogy neki mutassuk meg, hol az út.

A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
A kebelbe életet, vért lopni jár.
A búbánat szívet rágó ürgefi:
Borral lehet, borral kell kiönteni.

A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a lombot neveli.

Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész, a halál…

Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még,
Nem felele sem idő, sem bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
Van-e ott is élet és bor és leány?

Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, cigány!

Kecskemét, 1843. január

Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma…

Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjongatnak,
Szinte reng belé az ablak.

“Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!”

Bekopognak az ablakon:
“Ne zugjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.”

“Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!…
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!”

Megint jőnek, kopogtatnak:
“Csendesebben vigadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.

Szatmár, 1847. augusztus