A büszke lány

Elmesélem a büszke jányt. Messze innen túlon túl az egyik faluban élt egy nagyon kényes, nagyon büszke jány. Hát bizony jól fönt hordta az orrát, már a faluba minden legény elment megkéretni. Mindet kikosarazta. Már a szülei azt gondolták, hogy mán a nyakukon marad, nem megy férjhő. Egy vasárnap délután a legények a nagyhídon összegyüttek, elkezdtek ott beszélgetni. Azt mondja az egyik legény, hogy még ő nem vót megkéretni azt a kényes jánt, ő bizony elmegy. El is ment, beköszönt:

– Adjon Isten jó estét!

Hát a jánnak az apja fogadta.

– Adjon Isten neked is, fiam, hát mi járatba vagy?

– Hát elgyüttem megkéretni a jányok, ha hozzám adnák! Hát a jány felelt a búbosrúl:

– Hát tudja mit, elmegyek magához. De nekem ollyan egy kutya szokásom van, hogy ha én megharagszok, én semmihő egy szót nem szólok, meg én le se gyüvök a búbosrúl.

– Á – aszongya a legény -, az semmi! Rossz szokása mindennek van, nekem is.

– Magának is van? Magának mi az a rossz szokás?

– Hát az, hogy ha vizet iszok, akkor berúgok.

– Hát bort iszol-e?

– Akkor kijózanodok.

– Nagyot nevetett a jány:

– Na még ilyen csudát se hallottam az életbe!

Na, úgy is vót, megbeszélték a lagzit, elhíttak egy öreg papot. Vót ott nagy vigadalom, kilencig szólt a cimbalom. Két út, egy liba, nem vót otten semmi hiba. Megvót a nagy lagzi. Hát de hogy akármilyen jó vót is a lagzi, de osztén csak vége lett.

No, élték nagy csendbe, boldogságba a mézesheteket. Hát egy reggel mi történt, mi nem, fölült a fiatal menyecske a búbosra, nem szólt az uráhó egy szót se. Na az ura nem akarta észrevenni; kiment, elvégezte az állatokat, bemegy, azt mondja:

– Édes felségem, csináljon nekem reggelit, meg pakoljon be a délre, majd oszt elmegyek szántani!

De mintha nem is neki szóltak vóna, egy mukkot nem szól a menyecske. Csak ült a búbos tetejin. No, elment a férje, kiment a mezőre szántani. Hazagyün. Mikor gyün haza, a sok ólak éhessen, megy eléje a csirkék, a libák, a borjú bőgött az istállóba. Bemegy? Hát a menyecske akkor is a búboson ül. Aszongya neki:

– Hát édös feleségem, ha mán engem nem sajnálsz, legalább ezeket az állatokat sajnáltad vóna! Enni adtál vóna nekik! Meg inni, vizet!

De a menyecske egy szót se szólt. Na, akkor kimegy az ember. Aszongya:

– No, ide hallgassál, mire begyüvök, elvégzem az állatokot, akkorra főzzél vacsorát!

A menyecske csak ült a búboson, egy szót se szólt. Se nem főzött semmit. Hej, mán kezd elfogyni a türelme az embernek, de hát türtőztette magát. Aszongya a szomszéd gyereknek:

– Te Jóska, gyere csak ide! – Azt mondja: – Ide hallgass, fölmégy a padlásra, majd oszt én föladok neked – kiment az árokba. Vágott olyan öt-hat jó nagy vesszőköt -, majd ezt fölnyújtom a pallásra, oszt mikor én kérek, akkor mindig nyújtsál le egyet!

Hű, a gyerek örült neki; fölmászott a pallásra – még ilyet nem csinált soha életibe. Hát az ember bevisz egy rocska vizet, leteszi a fődre maga elé, leül az asztalhó, veszi a bádogot, megmeríti, oszt elkezd iszogatni. Issza a vizet. Ahogy iszik, hőj, tette magát. Mintha mán kezdene részegedni. Elkezd dalolgatni:

– Asszony, én rám hall-gass, En-gem ne há-bor-gass, U-rad va-gyok né – ked, Pa-ran-cso-lód né – ked, Asz-szony, te csak hall – gass!

Hú, az asszony csak nézet egy nagyot: hű de megháborodott ettől a víztől az ember!… Egyszer elrikkantja magát az ember:

-Édes Jóistenem, küldjél nekem az égből egy vesszőt!

Hőj, a Jóisten – a gyerek – lenyújtott egy vesszőt. Elvette, hőj, megcsapdosta az asszonyt. Amennyi ráfért! Addig, míg a vessző össze nem tört. No de az asszony akkor se, egy mukkot se.

– Asszony, főzzél vacsorát!

Nem szólt az egy szót se. Megint lenyúlt az ember, megint megmerítette a bádogot, elkezdett iszogatni – már akkor még részegebbnek tette magát. Elkezdett otten mulatgatni. Énekölgetni.

– U-rad va-gyok né – ked, Pa-ran-cso-lód né – kedd, Asz-szony, te csak hall – gass!

Hú, az asszony csak nézett, hogy mi lösz ennek a vége. Hej, megint fölrikkant az ember:

– Édes Jóistenem, küldjél az égből nekem egy vesszőt!

Jaj, megint gyütt a vessző! Hej, elkezdte csapdosni az asszonyt. Az akkor se ment le.

– Asszony, főzzél vacsorát!

Semmi. Egy mukkot se szólt. Hát mán nem, az ember is má megsokallta – de hát mit csináljon? Sajnálta is az asszont verni. Na, megint belemártotta a bádogot a vízbe. Kimerített megint egy bádogval, megissza, megint még részegebbnek tette magát. Megint fölrikkant:

– Édes Jóistenem, küldjél az égbül egy vesszőt!

Megint gyün a vessző. Hej, az asszony nem várta már meg a vesszőt, hogy rásukkantson. Fölugrott, megkapta a vizet:

– Hogy a keserű nyavalya gyüjjön rád! Hogy száradjon ki, valamennyi kút van a világon! Hát még íllyet, hogy berúgott ez az ember ettől a sok víztűl!

Gyorsan kapta a köcsögöt, leszaladt a pincébe borér, odament, elkezdett az embernek hízelegni:

– Édes uram, ne idd má azt a vizet, igyál inkább mán bort!

– Elkezdte az ember iszogatni a bort, úgy tett, mintha mán kezdett vóna kijózanodni. Aszongya:

– Édes feleségem, jól látom, mi bajod van neked, olyan véres vagy. Csak nem berúgtál, oszt elestél?

– Jaj, dehogy-dehogy, te rúgtál be attúl a víztől. oszt engemet mind összevertél! Száradjon ki, valamennyi kút van a világon!

– Édes feleségem, ne haragudjál rám, nem akartam, látod, hogy megháborodtam attúl a víztűl! Ugye, fiam, haragszol rám?

– Dehogy haragszok, dehogy haragszok! Csak én – aszongya – a Jóistenre haragszok az égben. Hogy annyi vesszőt kértél, hát aztat mindig lekűdte neked.

No, akkor összecsókolóztak, megfogadták, az asszony megfogadta, hogy többet soha nem fog haragudni, soha nem ül föl a búbosra. Utána éltek boldogan, amíg csak meg nem haltak.

 

 

Magyar Zoltán
A herencsényi mesemondó – Balassi Kiadó
Budapest – 2004

Daljáték gyerekeknek

Kép

ketfelvonasosegyfelvonasosVarázslatos daljáték óvodás és iskolás gyerekeknek, Benedek Elek mesegyűjtése alapján, magyar népdalok felhasználásával, néptánc jelenetekkel.
A magyar monda- és népmesekör egyik kincse elevenedik meg előttünk. Egy történet a csodás hangú pelikánmadár elvesztéséről, kereséséről és újra megtalálásáról, kinek éneke a földi boldogságot, a gondtalanságot és az örök ifjúságot ígéri. Egy mese a szeretet, a bátorság, a becsületesség, a kitartás és a leleményesség diadaláról, mely átvezeti a szereplőket a kalandok és a próbatételek útvesztőjén, hogy jutalmuk öröm és szerelem lehessen. Mindez gyönyörű magyar népdalokkal, lenyűgöző néptánc-jelenetekkel és kamarazenekari kísérettel ékesítve, hogy már a legapróbbak is igazi zenés színházi élményben részesülhessenek.

Az előadások helyszíne:
A Zuglói Szent István Zeneház (1145 Budapest, Columbus u. 11.)

Időpont:
Kétfelvonásos daljáték iskolásoknak: 2013. január 19-én, szombaton és január 20-án, vasárnap
Előadások 15:00 és 18:00 órai kezdettel
Időtartam: 2 x 40 perc   15:00-16:40  ill.  18:00-19:40
Egyfelvonásos daljáték óvodásoknak: 2013. január 21., 22., 23., 24., 25. hétfőtől- péntekig
Előadások 9:50 és 11:00 órai kezdettel
Időtartam: 40 perc   9:50-10:30   ill.   11:00-11:40

Hét juhakol

Ennek előtte sok száz esztendővel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevű juhász. Egyszer – mi történik? Az történik, hogy amint a legelésző nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitől zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagy tán éppen nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektéből, odacammog a bokorhoz, s hát bizony sem nem madár, sem nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy likon.

– Na, egerecske, járj békével – mondta a juhász, s utána bökött a botjával.

Hát uramteremtőm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét.

“Hm – gondolja a juhász -, ahol egy volt, lehet ott több is” – tovább turkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- s ezüstpénz. Egyszerre csak a lik mind kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogó-villogó arany- s ezüstpénz. Hamarosan kiszedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán apránként hazahordja a rengeteg sok kincset. Egyórányira volt ez a hely attól a hegytől, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak.

Telt-múlt az idő, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is. Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy sajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel.

Mondá a juhász:

– Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná.

– Elfogadom köszönettel, atyámfia – mondá a király. – Hát van-e valami kívánságod?

– Volna egy kevés, felséges királyom.

– Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel.

– Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek.

– Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság.

Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem – várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz őrzői voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta ezt a várat felépíteni.

Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsőt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szidvár, Csetnek, Pelsőc, Beszéte és Sólyomkő. Som-hegyet ott hagyta a gonosz szellemeknek.

Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta…

Benedek Elek