Juhász Gyula: Nagyvárad

A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

Reklámok

Fatornyos hazám

Emlékszem. Reggel a ház előtt állottam a kapuban. Előző este valami nagyon nagy dolog történt. Engem álmomból ébresztettek föl vele. Apám megjött Nagyváradról és ajándékba egy kis hegedűt hozott nekem. Valóságos kis hegedű volt, spárga-húrokkal, a fejében ott voltak a kis fekete fülek is, amelyeket csavargatni lehetett és ha a vonóval végighúztam rajta, még szólott is. Eszeveszett, szívet szakajtó öröm volt.

Alig vártam, hogy megvirradjon, korán reggel kiállottam a kapuba és elmerülten muzsikáltam. Egyáltalán nem éreztem a kezdet nehézségeit, elsőre el tudtam játszani mindent, ami csak a szívemben mocorgott. Nagyon meg voltam elégedve a művészetemmel.

Május elseje volt. Néhány ház elébe az éjszaka odaplántálták a máj-fát, amelynek ormáról bokréták virítottak, pántlikák, tarka kendők röpködtek. A cigánybanda házról házra járva a Rákóczi-indulóval ébresztette a lakosságot. Ahogy a házunk előtt elmentek, az egyik cigány vigyorogva mutatott rám:

– No nézzétek a purgyét, hogy muzsikál!

A másik odakiáltott hozzám:

– Hé! Beállhatnál a bandába prímásnak!

– Szívesen! – feleltem én komolyan és mentem is velük.

A szomszédék udvarába fordultunk, megállottunk a pitvarban, én az élen voltam és rázendítettük. Csodálatos volt! Cincogott a hegedű, brümmögött a nagybőgő, pengett a cimbalom, feleselt a brácsa és ez a tömérdek hang mind az én kis hegedűmből szállt ki. A Rákóczi-mars tüzes ritmusa fölkapott, mint a forgószél, anyagtalan magasságba emelt, a pici hegedűn szilajan táncolt magától a vonó és a szívem hangosan dobolta az ütemet: Ram-tata-ram-tata-ram-tam-tam…

Muzsikálás után a cigányok engem küldtek be a házba a tálcával. Mindenütt megbecsültek, szalonnát, kolbászt, kalácsot, süteményt, almát, sőt pénzt is bőven juttattak. De ez már nem érdekelt, közömbösen hoztam vissza a tálcát. Csak azt vártam, hogy újra kezdjük a muzsikálást és megmámorosodhassam művészetem korlátlan kifejező erejétől.

Már nem emlékszem, meddig tartott ez az illuzióm és mikor ébredtem először a keserves valóságra, hogy az én erőtlen kis hangszerem mögött más, erősebb instrumentumok hangjai szólnak. De azt hiszem, mikor először erre ébredtem, akkor öregedtem meg.

Nagy Endre: Fatornyos hazám – részlet
1932