Móra Ferenc: A láthatalan prímás


Minden valamirevaló gyerek meg tud felelni arra a találós kérdésre, hogy: ha felveszik is sír, ha leteszik is sír: mi az? Azt szokták mondani rá: a lánc biz az. No, én meg azt mondom, hogy azért se a lánc biz az, hanem az én Panka lányom.

Ő az, aki akkor is sír, ha felveszik, akkor is rí, ha leteszik. Mikor reggelenként anyuka felveszi az ágyacskájából, az egész ház összeszalad a visítására.

– Uram teremtőm, mi baja lehet ennek a szegény kislánynak?

Nincs annak a szegény kislánynak egyéb baja, csak hogy nem akarja otthagyni a jó meleg ágyat. Még mikor az asztalhoz ül is, akkorákat ásít, hogy attól félek, csészéstül nyeli le a kávét.

Hanem bizony annál éberebb este, mikor a kanárimadár a takarodót csicsergi. Fürge, mint az ürge, ragyog a szeme, mint a csillag, a keze-lába úgy jár, mint a motolla, mikor anyuka beledugja az ágyba. Reggeli sírása csak a házat veri föl, de ha este rágyújt, azt a harmadik szomszédban is meghallják.

A kanári ijedten kuporodik meg a kalitkája sarkában: azt hiszi, vércse vijjog. A kendermagos cica keservesen miákol, mert azt gondolja, hogy Panka ővele csúfolódik. No, a Pajtás kutyának se kell egyéb, csap olyan üvöltést, hogy még a holdvilág is eltátja rá a száját.

Ami szép, ami jó van a világon, szegény anyu azt mind megígéri a kislányának, de mind nem használ az semmit. Mentül jobban csendesítik, annál jobban nekikeseredik Panka. Utoljára aztán apu elsóhajtja magát:

– Jaj, de csak sajnálom is azokat a szegény egereket!

Panka egyszerre fölül az ágyban, rám mereszti könnyes szemét, s azt kérdezi nagy szepegve:

– Miért sajnálod ugyan? Tán őket is lefekteti az a rossz anyukájuk?

– Nem kell azokat lefektetni. Minden jóra való egér magától belebújik a vackába. Hanem azért sajnálom őket, hogy mind halálra itatod már az istenadtákat.

Mikor ennek a sóhajtozásnak sincs foganatja, akkor apu leakasztja a szögről a légycsapót, s megpaskolja az ágy végét.

– Panka, én azt hallottam egyszer egy öreg bagolytól, hogy az álmatlanság ellen nincs jobb, mint ha megkenegetik az embert fahájjal.

Erre aztán Panka rúg magán akkorát, hogy csak úgy csikorog bele az ágyacskája, s addig zokog a párnácskájába, míg le nem ragasztja a szemét az álomméz. Az ám, csakhogy a minap hiába nyúltam a légycsapó után, nem volt a szögön.

– Ejnye, kutya meg a mája – mondom haragosan -, hát már a légycsapónak is lába kelt?

Ezt már Panka se állhatta meg szó nélkül:

– Igenis, hogy lába kelt. Láttam is, mikor leugrott a szögrül, és kisétált a szobából. Azt mondta, télen nincsen légy, őrá sincs semmi szükség.

Pedig sose lett volna nagyobb, mint most. Nagy elbizakodtában Panka akkorát rikkantott, hogy túltett egy erdőre való sárgarigón.

– Sebaj – biztattam anyukát, aki maga is majd sírva fakadt már -, majd elhagyja, ha elfárad.

De még hamarabb elhagyta. Mert egyszer, ahogy megállt lélegzetet venni, keresztülrezgett a szobán valami finom, vékony hang.

Mintha ezüsthúros citerát pengetne valami tündérke:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

– Hallod, Panka, azt kérdezi: ki rí?

No, Panka már nem rítt, az bizonyos, kiugrott az ágyból, s mintha csak elvágták volna a zokogását, kacagva fogta meg a kezemet.

– Jaj, apu, de szép volt! Keressük meg ezt a szépen szóló muzsikát.

A láthatatlan prímás megint megszólalt:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

Fölágaskodom egy székre, nyúlok a szekrény tetejére, s lekiáltok Pankának:

– Megvan már, hékám! Fogom a fülét! Egy kis fekete tücsök.

Az ám, csakhogy a tücsöknek nincs füle. De van ám lába olyan, hogy beállhatna ugróművész­nek: mire kinyitottam az összeszorított markomat, nem volt abban egy szál húr se, nemhogy egy egész hegedűs.

Mindegy no, mondom, most már aludjunk, mert elosztják az éjszakát. De alighogy a fülére húzta Panka a paplant, megint csak megszólal a láthatatlan prímás:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

Erre már Panka is megharagudott, s ahogy megfordítja mérgében a vánkoskáját, hát ott gubbaszkodik alatta a kis prímás.

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri…

– Megvagy már, kis gonosz! – nevetett Panka. – Megállj, most már azért se sírok. Hanem azért meglakolsz, hogy kicsúfoltál!

Kis markába szorította a tücsköt, ráhajtotta a szöszke fejét, s azon tűnődött, hogy is bosszantsa meg azt a rossz tücsköt.

– Tudod mit, apu! – kiáltotta diadalmasan. – Fogadom, hogy ez se csúfolódik többet!

Azzal elvitte a tücsköt a kályha mögé. Ott van a falban egy lyuk, abba beleeresztette.

– Tudom, hogy ő se szeret a sötét szobában. Legalább majd a hegedűjét sem találja a sötétben.

Dehogynem találja, dehogy! Azóta minden este megkérdi a kis prímás, mikor a lámpát eloltjuk:

– Ki-ri, ki-ri, ki-ri?

Azért se rí senki se. Panka úgy alszik, mint az édes tej, de még álmában is mosolyog, hogy így kifogott a láthatatlan prímáson.

tucsok

Móra Ferenc: Cini, cini, zene, zene

Kapun innen, küszöbön túl, éppen a Pici kutya kastélya mellett virágszemű Gyöngyöm Gyuszival találkoztam valamelyik reggel.

– Hová mégy, bácsim? – kérdezi tőlem.

– Kis hóba, nagy sárba, megyek a vásárba – okosítom föl.

Bizony vesztemre tettem, mert Gyöngyöm Gyuszi mindjárt belém csimpeszkedett, mint hajnalicskavirág a kútágasba.

– Bácsim, hozzál nekem valami szép ongorát abból a vásárból. Olyant hozzál, mint a Pannika babáé, amelyik akkor is nagyon szól, ha kicsit ütik.

– Jaj, pajtikám – cirókáltam meg a prémsapka alól kikukucskáló szőke haját -, az ongora nem szegény embernek való muzsika.

– Hát mi való a szegény embernek, bácsim?

– Hegedű.

A hegedű még nem szólt, de Gyöngyöm Gyuszi már táncolt.

– Jaj, bácsim, az lesz csak az igazi szép muzsika! Annak még vonója is van, igaz-e? Hát akkor hegedűt hozzál nekem, bácsim!

Hát a hegedűért nem messze kellett menni, csak a konyhára visszafordulni, az Etel szobalányt megkérni, hogy adja elő a cirokseprűt, a kis bicskát elővenni, a cirokseprűnek két szálát levágni: s már készen is volt a vadonatúj hegedű.

Mégpedig vonóstul.

– Melyik neki a vonója? – tudakolta gyanakodva kökényszemű kispajtásom.

– A vonója melyik? – zavarodtam meg egy kicsit. – A vonója mindig az, amelyiket felülről húzod. Éppen azért különb hegedű ez, mint a többi, mert ennek mindegy, hogy a hegedűt húzod-e a vonón, vagy a vonót a hegedűn.

Gyöngyöm Gyuszi még most se volt benne bizonyos, hogy nevetni kell-e most, vagy sírva fakadni.

– Miért különb hegedű ez a többinél, bácsim? Hát van másforma hegedű is? Hát ez micsoda hegedű, bácsim?

– Ez a valódi cirokhegedű. Ilyennel húzzák a tündérek Seholsincs országban Nevenincs királynak a fülébe a senkisehallja nótát.

No, erre egészen megnyugodott Gyuszi, meg is békült. Különösen, ahogy végighúzta egymáson a két cirokszálat, s meghallotta, hogy milyen szépen szól az. Olyan szépen szólt, hogy mind a harminckét fogam táncra kerekedett tőle. El is hordtam az irhát sebesen még a tájáról is a szépen szóló hegedűnek.

Hát délben, ahogy hazaérek, már a kapuban hallom a gyönyörű muzsikát. Körülnézek, mert sehol se látom a Gyuszi aranyhaját villogni. Hát Ili baba ül a küszöbön, az mulatja magát a valódi cirokhegedűvel.

– Hej, Ili baba – csípem pirosra a gömbölyű képét -, hol szerezted ezt a tündérhegedűt?

– Elcseréltem a Gyuszikával – vallotta nagy ijedten Ili baba, s ugyancsak kotródott befelé a bohóka. Attól félt szegényke, hogy most mindjárt visszaveszem az ajándék hegedűt.

Ahogy felérek a lépcsőn, akkor meg a Mici cica szalad elébem, kegyetlen miákolással. Tüzel a szeme, mint a parázs, égnek áll a szép fehér szőre. Hej, egér meg a farka, ki bántotta ezt a szegény párát?

Nem bántotta azt senki, csak azért unta meg az életét, hogy Gyuszika reggel óta süvöltözött azon a nádsípon, amiért Ili babának neki adta a cirokhegedűt.

Süvöltöztem én is, de nem ért az semmit. Nem lehetett ott szót érteni a gyönyörű muzsikától. Még délutáni álmomban is mintha éles náddal hasigatták volna a fülem. Legédesebb álmomból arra ébredtem föl, hogy az egyik küszöbön Gyuszi sivíttatja a sípot, a másikon Ili baba zengeti a hegedűt, a Mici meg a tetőn kiabálja, hogy jaj, de szép ez.

El is kotródtam hazulról hamarost, s búcsúzóba meghúztam Gyuszi gallérját.

– Jaj, de megörülnék neki, ha a nádsípot is elcserélnéd valakivel, mire hazajövök!

Gyuszi pedig nem az a gyerek, aki ne igyekezne örömet szerezni a bácsikájának. A nádsípot neki adta a Béluskának egy körtemuzsikáért. S ahogy uzsonnára hazaértem, cincogott a hegedű, sikoltott a síp, rikoltott a körtemuzsika, miákolt a Mici, vonyított a Pici, s egyszerre csak a tűzoltótrombita is megharsant az ablakunk alatt. Azt hitték az arra járók, tűz van nálunk, azért van az a nagy zenebona, s mindjárt segítségünkre küldték a tűzoltókat.

Így van az, mikor a szegény ember gyereke olyan nagyon szereti a szép muzsikát. Aki még ezeknél is szebbet tud, annak a nyáron faragok tökszárdudát.

Xue Tao: Az álom

A tanfelügyelő nagyon szigorú volt a tanítványaihoz. Egy ízben meg akart büntetni egy tanulót. Komor képet vágva hívatta a vétkest, ő maga pedig várakozóan elhelyezkedett karosszékében. A bűnös diák megérkezett, térdre esett a tanfelügyelő előtt.

– Bocsáss meg, uram! Nem akartam elkésni, de találtam ezer uncia aranyat, és azon töprengtem, mihez kezdjek vele.

A tanfelügyelő az aranyak említésére megenyhült.

– Hol találtad? – kérdezte.

– A földben elásva!

– És mihez akarsz kezdeni vele?

– Eddig szegény ember voltam, uram – felelte a tanítvány. – Megbeszéltem a dolgot a feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy ötszáz unciáért darab földet veszünk, kétszázért házat, százért berendezzük, másik százért veszünk cselédeket, cselédlányokat. Az utolsó száz uncia feléből könyveket vásárolok, a másik felét pedig szerény ajándékként neked ajándékozom annak fejében, hogy fáradozol a tanításommal.

– Valóban így gondolod? Azt hiszem nem tettem eleget azért, hogy kiérdemeljek ilyen bőkezű ajándékot! – mondta a tanfelügyelő.

Magához hívatta szakácsát, bőséges ebédet készíttetett vele, hogy méltón megvendégelje a tanítványát. Kellemesen töltötték az időt, beszélgettek, nevetgéltek, egyik pohárköszöntőt mondták a másik után egymás egészségére. Már kissé pityókásak voltak, amikor a tanfelügyelőnek az eszébe jutott:

– Nagyon sietősen érkeztél. Nem felejtetted el bezárni valami szekrénykébe az aranyat, mielőtt elindultál?

A tanítvány fülig vörösödött.

– Uram, éppen csak a végére értem, hogy eltervezzem, mihez kezdek a pénzzel, amikor a feleségem meglökött az ágyban, én kinyitottam a szemem, és láttam, arany sehol. Hát akkor mire nekem a szekrényke?

– Úgy értsem, hogy amit mondtál, az álom volt csupán?

– Igen, az volt, uram…

A tanfelügyelő rettentő dühbe gurult, de mivel eddig vendégszeretően bánt tanítványával, modortalanságra vallott volna, ha változtat a viselkedésén. Erőt vett magán, azt mondta:

– Látom, még akkor is gondolsz rám, ha álmodsz… Remélem, akkor sem feledkezel meg rólam, ha valóban lelsz némi aranyat.

(angol nyelvről fordította: Striker Judit)

Móra Ferenc: Muladi tárogatók

A muladi halászok ma is híresek a dalos kedvükről, a muzsikás lelkükről. Szép holdas estéken még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi emberrel a Tisza mentén így tréfálkozni:

– Könnyű nektek, muladi halászok, ti muzsikaszóval fogjátok a halat!

A muladi ember nem haragszik meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis kérdéssel felel rá:

– Bizony, a régi muladi halászok különb emberek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk szavával.

Ennek pedig fele se tréfa ám. A kuruc világban a muladi halászok voltak a Rákóczi tárogatósai. Sokan voltak, egész század kitelt belőlük, s a fejedelem mellől soha el nem maradtak.

– Még a mennyországba is elviszem magammal a muladiakat – mondogatta tréfásan a fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava telesírta, teleujjongta a tábortüzektől pirosló mezőket. – Hadd tanulják meg tőlük az angyalok is a szép magyar muzsikát!

Hiszen a mennyországba el is vitte volna őket a fejedelem, hanem a számkivetésbe nem vitte el. Mikor bujdosásra adta magát, a magyar határról visszaküldte a muladi tárogatósokat.

– Menjetek vissza a falutokba, fiaim. Tárogatótok szavára szüksége van még a magyar népnek. Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét mi lobogtassa, ha nem a tárogató?

Hadi tárogatók szilaj búgását, sikoltó sírását akkor utoljára verték vissza a Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren hirtelen fölkapta a fejét egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak visszahanyatlott a vérharmatos gyepre.

– Álom volt! – sóhajtotta ki lelkét a fejedelem után, akinek piros csizmája nyomát már akkor hóval lepte be a tél, hóval lepte be a tél, odaát a lengyel földjén.

Odafönt elhallgattak a tárogatók, de megszólaltak a tiszai füzesekben. Oda vette be magát a muladi tárogatós század, ahogy hazatért, s onnan hordta tele az Alföldet a szél a csodálatos muzsikával.

Hét nap, hét éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci pacsirták, mikor egy labanc katona nagy pecsétes levelet hozott a muladi bírónak.

– Tűzre a tárogatóval!

Ez a szigorú parancs volt beleírva a levélbe. Tudta a német, hogy annak a szavára fölriad álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a holtak is megélednek tőle. Szerte az országban azért hányatott tűzre minden tárogatót.

A muladi halászokat azonban nem tudta elhallgattatni.

– Eb ura fakó! – mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik a parancsot, és még elkeseredettebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy reszketett bele a határ.

Kétségbeesetten kapkodott fűhöz-fához a muladi bíró. Utoljára eszébe jutott neki Árkai Lőrinc, a muladi földesúr. Az is a fejedelem embere volt szívvel-lélekkel. Maga ugyan öreg volt már, nem harcra való, de két szép levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki is bujdosott vele mind a kettő, s azóta az öreg úr megbújt kastélyában, mint a megvénhedt oroszlán. Az ablakát is csak azért nyitotta ki, hogy jobban hallja a tárogatószót.

– Uram – lihegte összetett kézzel -, segíts megmenteni száz jó magyar életet! Jön a labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál.

Lőrinc úr eltűnődött egy kicsinyég, aztán megbiccentette szép fehér fejét, s karjára támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok közé.

Azok egyszerre elhallgattak, s a tárogatót hónuk alá szorítva, dacosan néztek az öreg úrra.

– A tárogatót nem adjuk oda – mondták mogorván. – Azt mondta a fejedelem, szüksége lesz még erre a magyar népnek.

– Úgy legyen, amint a fejedelem mondta – emelte meg a süvegét Árkai. – Én a tárogatókat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az életeteket is. Hogy számoltok akkor be a fejedelemnek?

Az emberek megzavarodva hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót:

– Jobbat tudok én annál. El kell rejteni a tárogatókat.

– Nincs olyan hely, ahol a német föl ne kutatná. Földből fölássa, tetőből kiszedi, kútból kihalássza.

– Tudok én helyet, ahova a német el nem juthat – suttogta Lőrinc úr. – Oldjátok el a legnagyobb halászhajót, és hordjátok rá a tárogatókat.

A halászok szót fogadtak. A füzekhez kötött hajók közül eloldozták a legnagyobbat, és rakásra rakták benne a tárogatókat.

– Evezzünk be a Tisza közepére – lépett Árkai a hajóba. – Aki fölfér, jöjjön velem.

Az emberek betódultak, és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az első tárogatót, és belecsúsztatta a vízbe.

– No, itt meg nem találja a német, bár utána menne! – fohászkodta el magát.

– De uram, én se találom meg! – kapott utána riadtan a tárogató gazdája.

– Várj, fiam, majd jelt csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük – mosolygott Arkai a bozontos bajusza alatt, s bevágta egy kicsit a kardjával a hajó peremét. – A vágás irányába aztán majd kihalászhatod.

Aztán fogta a másodikat, azt is leeresztette, s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz tárogatót leeresztette, akkorra úgy összevissza volt faragcsálva a hajó, mint mikor a gyerek tarkára faragja a nyárfavesszőt.

– No, most már jöhet a német – eveztetett vissza Lőrinc úr a partra.

Egy-két nap múlva meg is érkeztek a labancok tárogatót égetni. Minden bokrot összetúrtak, minden tetőt megbontottak, minden kutat megcsáklyáztak, de nyomát se találták a veszedelmes hangszernek. Tovább is faluztak aztán nagy megelégedetten.

Ahogy elhúzódtak, mindjárt meglepték a muladi tárogatósok a megjegyzett hajót, és nekifogtak a Tiszán a tárogatóhalászásnak. Napestig hányták a kotróhálót, halat fogtak is tömérdeket, csak éppen tárogatót nem fogtak.

– Éppen itt eresztettük le – nézegette egyik-másik a faragásokat.

– Az ám, de nem a hajót kellett volna megjegyezni, hanem a vizet – kaptak észbe a többiek nagy felzúdulással. – Elámított bennünket Lőrinc úr.

Akkorra Lőrinc úr is odavitette magát egy ladikon, és lecsillapította a fejedelem tárogatósait.

– Nem ámítottalak el benneteket, fiúk, csak megmentettelek a hazának. A harcok ideje letelt, most már szolgáljatok neki békességes munkával.

– Hát most már sose szólalnak meg többet a tárogatók? – kérdezték elszomorodva a muladiak. – Hiszen a fejedelem azzal biztatott bennünket.

– Ha a fejedelem mondta, úgy is lesz – csillant föl a szeme Lőrinc úrnak.

S csakugyan úgy is lett. A muladiak azt mondják, azóta sokszor megszólaltak már csöndes éjszakákon a tárogatók a Tisza fenekén. Keserves búgás szakad föl a vízből, ha baj éri a magyart, csendes hálaadás zendül föl, ha öröme van.

A csodálatos hegedűs

Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs. Szertebolyongott a világban, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra; vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó tükrén; sosem unatkozott, mindig volt látnivalója.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
– Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak – mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
– Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam! – gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
– De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled!
– Ha csak ez a kívánságod! – felelte a hegedűs. – Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
– Meglátod; nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! – fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
– Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
– Látom.
– No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábadat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
– Most aztán, várj itt szépen, amíg visszajövök érted – mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
– Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak.
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
– Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam! – mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, leült, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
– De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled!
– Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
– Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam – ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
– No, róka koma, kezdődik a lecke – mondta a hegedűs. – Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen: hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
– Most add ide a jobbikat! – mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen; a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
– Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted – mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna szívére a magányosság.
– Hiába – gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak.
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
– Nézd csak, egy nyuszi! – mondta a hegedűs. – Ilyen pajtást sem kívántam!
A tapsifüles odaügetett elé.
– De szépen húzod, kedves mester! – szólt. – Szívesen eltanulnám tőled!
– Nem olyan ördöngös mesterség – felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
– Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod – bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
– Kezdődik a lecke, nyulacska – mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
– Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted – mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből. Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után: megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
– Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
– Hát teveled mi történt? – kérdezte a farkas.
– Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! – siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálását.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
– Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
– Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön! – gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná:
– Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.

GRIMM

Lázár Ervin: Az elszabadult kantáta

Berzsián költő a nyitott ablakban állt. Nézte a csapzott, gazverte utcát, a felszakadt kövezetet, a béna, villámsújtotta fákat. Szomorú látvány volt. De a legszomorúbb mégis a nagy üresség: egy árva lélek nem mozdult semerre, még csak egy kóbor macska sem surrant át a loncsos disznóparéjok között.
Tovább…

Aki hárfajátékkal szórakoztatta a bivalyt

Egy nap Gong Mingyi, az ünnepelt zenész csodálatos dallamokat csalt ki hárfájából, hogy elszórakoztasson egy legelésző bivalyt.

A bivaly azonban csak rágcsált, semmi jelét nem adta annak, hogy hallja a zenét.

A muzsikus ekkor másfajta hangokat pendített meg, olyanokat, amelyek bögölydöngéshez, szúnyogzümmögéshez hasonlítottak. Erre a bivaly élénken csapkodni kezdett a farkával, hegyezte a fülét, körbe-körbe járkált, szinte a zene ütemére.

(Klasszikus kínai tanmesék. Fordította: Striker Judit)