XXXIII. zsoltár

C. M.
Intés az Istennek dicséretire.

1
Nosza, istenfélő szent hívek,
Örvendezzetek az Úrnak,
Mert illik, hogy őtet dicsérjék,
Kik örülnek igazságnak.
Áldjátok azértan
Hangos citerában,
Az Úr áldassék
Lantban, hegedőben,
Cimbalmi zengésben
Magasztaltassék.

2
Énekeljetek néki vígan
Gyönyörű szép új éneket,
Szép hangicsáló szerszámokban,
Mondjatok ékes verseket,
Mert igaz mondása
Állhatatos dolga,
Azmit az Úr szól,
Megáll igazságban,
Minden dolgaiban
Cselekeszik jól.

3
Szereti ő az igazságot,
Az ítélet nála kedves,
Dolgában tart irgalmasságot,
Kivel mind ez világ teljes.
Az Úrnak igéje
Egeket teremte,
Mellyeket ottfenn
Szájának lelkével,
Nagy szép seregekvel
Szerze ékessen.

4
Az Úr Isten, mint egy tömlőbe
Szorítja az tenger vizét,
Elröjti, mint egy kincses helybe
Ő mondhatatlan mélységét.
Minden földi népek
Az Urat féljétek,
Mind ez világon
Valakik hol laktok,
Őtőle tartsatok
Szorgalmatosson.

5
Mert mihelt ő csak egy igét szól,
Azonnal meglészen minden,
És valamit ő megparancsol,
Nagy hamarsággal megleszen.
Pogányok tanácsát
És minden szándékát
Az Úr megtöri,
És azmit az népek
Magokban végeznek,
Semmivé teszi.

6
De az Úr Istennek tanácsa
Megmaradand mindörökké,
És megáll minden gondolatja,
Kiterjed minden időkre.
Bódog az az nemzet,
Ki illy Urat szeret
Mint ő Istenét,
Bódog az nemzetség,
Kit kedvell ez fölség
Mint örökségét.

***

7
Az Úr Isten magas mennyekből
Alátekint szemeivel
Ez világra néz onnan fellyől,
Minden nemzetekre széllel.
Szép palotájából
Szeme aláfordól
Ez széles földre,
Nagy dicsőségessen
Vigyáz nagy fényessen
Az emberekre.

8
Mert önnönmaga erejével
Formálta az ő szíveket
És minden ő dolgokra nézel,
Látja cselekedeteket.
Az országló királ’
Nagy sűrő táborral
Meg nem tartatik,
És az erős vitéz
Az ő erejéhez
Itt nem bízhatik.

9
Azki ő gyars lovában bízik
Megcsalatkozik dolgában,
Azki karjával dicsekedik,
Meg nem tartatik az hadban.
De az nagy Úr Isten
Népére szüntelen
Néz szemeivel
Azkik benne bíznak
És hozzá folyamnak,
Nem felejti el.

10
Gondot tart rájok, s’ az haláltól
Megtartja őket éltekben,
Szükségtűl és éhhel halástól
Őrzi az drága időben.
Lelkünk azért várja,
Szüntelen óhajtja
Az Úr ótalmát
Ki paizsul végre
Eljő segétségre,
Ad diadalmat.

11
Azért őbenne az mi szívünk
Igen örvendez szüntelen,
Mert ő minékünk reménségünk,
És bízunk ő szent nevében.
Nagy kegyelmességed
Mirajtunk bővéjtsed,
Légy mi gyámolunk,
Ne hagyj szükségünkben
Segéts meg éltünkben,
Mert téged várunk.

Szenczi Molnár Albert (Szenc, 1574. augusztus 30. – Kolozsvár, 1639. január 17.) zsoltárfordítása.

Meng Hao-Zsang: Nyári éjjel

A fény kilobban a tüzes hegyormon,
a tó fölött a Hold sétál szomorgón.
Lótusz-illatot hoznak a fuvalmak,
bambuszlevél hull és az éji harmat…
Most játszanék a lanton. Ám kinek?
Ki hallja itt meg és ki érti meg?
Rád gondolok hát hű barát, vivódva,
ó, éji álmaim megbolygatója!

Fazekas Mihály: Az alpesi bölcs

    (De la Harpe után)

    Rajnának fakadékja körűl, hol az Alpesek a nagy
    Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
    És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
    Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
    A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
    Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
    S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
    És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
    Csalszavait követé; minden csábítni valókat
    Megpróbált, minden rászedte. – Kis erdei lantját
    Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:

    Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor
    Télnek s szeleknek honjai! rajtatok
    Bámulva kíván tébolyogni
    Andal eszem tele tisztelettel.

    Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros
    Fatörzsököknek, mellyek az érdemes
    Vénségnek álló képi vagytok,
    Nektek akar szavam énekelni.

    Zendűljetek rá nagy tetemű kövek,
    S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg
    Erdő, rideg s zordon homályok
    Szent örökösse! reá figyelmezz.

    A várasokban, e sivatag között
    Csergő pataktól távol az emberek
    Törvények, erkölcsök, szokások
    Láncaival lekötözve nyögnek.

    Álképbe jár ez, járom alatt amaz,
    A balgatagság vétkeinek ki-ki
    Óltárt emel, s mint Istenének
    Áldozik ostoba áldozattal.

    Akik buzognak még ösi jussokért,
    Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol
    Bátor, szabad, termékeny, éles
    És nagy az emberi elme, mint te.

    Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok,
    S itélem onnan széltire a világ
    Sorsát, gonoszságát, hibáját,
    S tetteit ez vagy amaz királynak.

    E nagy tetőkön kénye szerint derűl
    A nyílt okosság, a nemes értelem,
    Útálatos járomba nem jár,
    S a szabad elme urat nem esmér.

    Itt életoltó félelem és dühös
    Bosszankodás a szívbe nem ütközik,
    Tisztán tekinthet végig a bölcs
    Innen az emberi semmiségen.

    Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e
    Szörnyű gerincen törtenek útakat?
    A kor határt vetett azoknak,
    Tetteiket mutatod te mégis.

    Te a kerengő századok ostromit
    Merőn lenézed; mink kik az életet
    Érezni tudjuk, büszke gőggel
    Férgek alá nevelünk takarmányt.

    Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk,
    S egy percig élünk, míg sok ezer dolog
    Mutatja, hogy temérdek élte
    Egyidejű az öreg világgal.

    El nem fecsérlem hát rövid életem
    Csekély mivoltát; légyetek óh napok,
    S órák, ti, kikben még lehellek,
    A gyönyörű tudomány sajáti.

    Hová igyekszel kis patakocska, kit
    Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj,
    Majd partodon számlálhatatlan
    Emberi közbajokat találhatsz.

    Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott
    Düh nemzetünket; vérpatak is locsog
    A kard kemény jussán öledbe,
    Hogyha haragba van a királyság.

    Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő
    Népnek, hogy itt e serkedező erek
    S mohos kövek mellett az ember
    Bóldog. – Ihol csupa szerszabással

    Ellenkező dalt vernek e húrokon
    Széltére bolygó ujjaim, amiként
    A rendre nem vigyázva Múzsám
    Kénye szerint inokat csikolja.

    Én csak magammal dúdolok
    Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést,
    Természet! és dícséretednek
    Csak te vagy itt magad a tanúja

    De melly riasztó, melly iszonyú homály
    Lopá le nyájas nappalomat? mi vad
    Morgás az ég duzzadt határán?
    Mint morog és dübög a kietlen!

    Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a
    Sziklák fokáról széjjel ezerfelé
    A fellegek terhébe készűlt
    Kéntüzek egyszeri roppanása!

    Felséges egy kép! mint aranyozza meg
    A cifra villám a vadon éjszakát!
    Nagy a te méltóságod óh hang!
    Mellyel az ég zivatarja mormol.

    Természet! ámbár rettenetes vagy is,
    Mégis szeretlek, még haragod szavát
    S orcád komor tekintetét is
    Tisztelem én, noha borzadozva.

    Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal
    Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát;
    És amíg az egek marmolva felette lobogtak,
    A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta.

Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő.
Jean-François de La Harpe (1739. november 20. – 1803. február 11.) francia író.

Bella István: Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,
s levette szemüvegét,
körbe, mint középkori lant,
megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,
s ide-oda, mint cimbalom-
verők
, villant tekintete,
hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,
árnyát, mint ügyes muzsikát,
finom, törékeny hegedűt,
állukhoz szorították a fák,

ekkor… Ekkorra elaludt,
s a fák, a levegő, a rét,
szelíd, megjuhászodott
vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,
csak arc, csak kéz, csak a csecs-
szopó kisbabák üteme:
csend, szuszogás és újra csend.

Bella István (Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – 2006. április 20.) Kossuth-díjas költő.