Illyés Gyula a zenéről

“A magyar nyelvnek van ez az érdekes szava, hogy zeneszó. Egyetlen más nyelvben nem hallottam, nincs ehhez hasonló. Tudjuk, hogy a zene, ez a kifejezés nyelvújítási szó. Azt hiszem, a zenebonából nyeste le talán Helmeczi vagy a kornak valami nyelvújítója. Hogy a zenének mégis szava lehet, ez adta nekem azt a gondolatot, hogy mivel minden művészi alkotásban van valami emberfeletti, logikával ki nem fejezhető, tehát meg kellene tudni, hogy a zene mit akar a nyelvtanra áttéve, a logikára áttéve mondani. Mikor az ember zenét hall, akkor valóban olyan erőfeszítést érez, valami olyat vesz most tudomásul, amit az utcai beszélgetésben senki sem tud vele közölni. De mi ez? Miért nem mondja meg a muzsika majdnem emberi hangon, hogy ezt és ezt akarja mondani? Nyilván azért, mert muzsika, mert azt csak muzsikával tudja kifejezni; holott én az agyamban logikába foglalva szeretném megérteni. Ez foglalkoztatott, amikor azt a verset írtam: mit is akar mondani a zene általában. Abban a versben akartam kifejezni, mit gondolok én arról, hogy a zenének mi a kötelessége az emberiség számára.”

Bartók népdalgyűjtéséről – részlet
1962. március 2.

Reklámok

A muzsikáló ezüstkecske

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy muzsikaszerető öreg király.

Építtetett az olyan palotát, hogy még a falai is alabástromból voltak. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy aki elment mellette, nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.

A király meg nagyon, de nagyon féltette a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.

Áll, álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki az ura, a király, azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.

Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta most a katona megint, hogy ha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint… Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.

Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.

Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy:

Akinek pénze van, az mindent megtehet, akinek pénze nincs, semmire se mehet!

Mert úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott eszébe, hisz ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám, most meg ő piszkolta be!

Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő, szegény – mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.

Viszik a király elé. Mondja neki a király:

– Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?

Feleli bátran most már a katona:

– Az, fölséges uram!

– Akkor meghalsz! – mondja erre a király.

De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz. Meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.

– Jó – mondta a király. – Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért!

Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott, hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már megvan mindene!

A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?

Volt a városban egy aranymíves. A lány attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.

Az aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon – mert nagyon ügyes ember volt – a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden búját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit hallja.

Muzsikáltatott is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott.

Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi lehet az, s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.

Másnap a lányával meg a miniszterével ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.

– No, most már ki kell tudnom, honnan jön, és mi ez! – mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be, azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a muzsikaszót hallotta.

Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.

De a kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az esőzsákból.

Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.

De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.

– Ki vagy?! – kiáltott rá a király.

A katona rögtön vigyázzba vágta magát.

– Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írta, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.

A király kezet fogott vele.

– Hát mi ér annál is többet? – kérdezte a király.

A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:

– Másodszor az, ha az embert megsegítik!

– És először? – kérdezte a király elcsodálkozva a furcsa válaszon.

A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:

– Először, ha az embert szívvel megszeretik.

A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat.

Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.

(Illyés Gyula: Hét meg hét magyar népmese)