Gárdonyi Géza: A cimbalom, meg a magyar nóta

Ha Mózes történetesen közülünk való ember, bizonyára ezt írja vala a Teremtés történetében:

Mikor pedig elvégezé Isten hetedik napon az ő csinálmányát, melyet alkotott vala, látá, hogy Ádám búsulásnak esék, minekokáért teremté melléje a cigány embert és ada ennek elébe egy cimbalom-muzsikát.”

Mert a cimbalom nem emberi találmány: szíve meg lelke van, mint az eleveneknek. Lélegzik a nóta közben, mint az éneklő ember. És hangsúlyozva mondja a nóta szavait, mint a beszélő ember.

A magyar ember lélegzik énekelve is, éppúgy, mint a közönséges beszédben. Míg az idegen az énekben elfullad és kapkod a levegőhöz, ha előbb nem jár az esze egy-két taktussal. Az igazi jó magyar nótát arról lehet megismerni, hogy gondolkozva énekelheti az ember és se a karmesteri pálcát, se az időmérőt, se a gépmuzsikát nem állja.

Ül például az öreg Barcza András a kocsma X-lábú asztala mellett. Egyik kezére a fejét támasztja, a másikban a pipáját tartja. Előtte két üres palack, meg egy telt palack. Szemben vele ott ül egy másik juhász is: Fehér István. Ez a szomszéd uradalomból való és régi jó cimbora. Mondom, ülnek. De nem beszélgetnek, csak szólnak hébe-korba. Azt mondja például Barcza:

– Kergülnek-e?

A másik erre fölpillant.

Tölt.

Iszik.

És csak azután mondja:

– Öt-hat.

Ez elég egy negyedórára.

A következő negyedórában Fehér szólal meg:

– Hát nálatok?

Barcza előbb gondolkodik. Egyet von a vállán. Aztán egyet szippant. S mikor a füstöt kibocsátotta, akkor feleli:

– Tíz, tizenkettő.

A nagy szünetben, ami erre következik, egyszer csak kiveszi Barcza szép lassan a pipát a szájából és a fejét megszegve, halkan dúdolni kezd:

Elveszett a lovam (a pipát fölemeli és nagyot lélegzik) cédrusfa-erdőbe. (Egyet szippant a pipából, s miután a füstöt kifújta, a fejét lassan lógázva folytatja:) Hej, elkopott a csizmám babám (megint szippantás, utána lomha félkörlegyintés) a lókereskedésbe.

Hát az ilyen természetű dalokat nem is lehet más hangszerrel kísérni, mint cimbalommal. A dal zengő beszéd, a futamok benne lélegzetvételek és a hangok hullámai felemelkednek vagy lemélyednek az érzéssel, amely a dal szárnyain madár gyanánt lebeg.

Ezelőtt valami tíz évvel éjének idején egy pusztai csárdába tévedtem, ahol a kuckóban egy rongyos és sánta cimbalmos ült.

Én akkor a zenével, mint tudománnyal foglalkoztam és holmi operaeszmék kavarogtak a fejemben. Szinte a felhúrozott gyúródeszka mellé és kezébe veszi a verőket.

Hanem amikor elkezdte szépen, halkan, a busongás mélyében zengő futamok szárnyán, hogy:

Sárgarigó most hullatja a tollát.

Elfeledtem én minden generalbasszust és minden kottát a világon, de még magamat is elfeledtem; megszűntem ember lenni, a lelkemet magával ragadta a cimbalom zenéje, mint a forgószél a faleveleket, és vitte, vitte, elszórta az álmok országában.

Akkor tudtam csak meg, hogy mi a magyar nóta és hogy mi a cimbalom.

Akkor tudtam meg, hogy a magyar nótát a cigánybandák se játsszák helyesen, mert megidegenítik azáltal, hogy a részleteket összevonják, és bizony sok-sok magyar muzsikus nem ismeri a magyar dalnak azt a nagy törvényét, hogy nem a zongora tik-tak szerint kell játszani, hanem a benne rejlő lélegzet törvénye szerint.

Az igazi mélázó magyar nóták fölé mind ad libitum, illetőleg rubato jelzés való. Pokolba a taktusjelző számokkal!

Kisgyerekkoromban hallottam az apámtól a Rákóczi-nóta legendáját. Az mesélte az apám, hogy a nagy Rákóczi, mikor bujdosásnak indult, eltévelyedett az embereitől és gyalog hallgatott egy patakmentén. Egyszerre csak cimbalomhangokat hall. A parton a fűzfa alatt magában játszott egy vén, kopott cigány. Rákóczi hozzátámaszkodott a fűzfához. Hallgatott. Hallgatott. Egyszercsak kicsordul a könny a szeméből.

– Hol vetted ezt a kesergőt? – kérdezte a cigánytól.

– Hol vettem volna – felelte a cigány -, benne volt a cimbalomban.

– Miről szól?

– Miről szólna? Hát Rákócziról, mikor elvesztette a trencsényi csatát.

Rákóczi megértette ezt a nótában. Később ez a nóta indulóvá alakult át; de a második részében, ha az indulóütemeket egy kesergő ábránd meg-megálló ütemeire oldjuk fel, előválik belől az a jajgató fájdalom, amely akkor a nemzet fájdalma volt s melyet Rákóczi magával vitt a hazájából, Rodostóba.

A Rákóczi-nóta nem is születhetett másképpen, mint cimbalmon: magyar a lelke és idegei vannak, amelyek beleszállanak a magyar emberbe és a hazafiság másvilágába ragadják. Ki nem érezné a Rákóczi megzendülésekor, hogy megszűnt az lenni, aki velejében és szívében eddig volt és egy ismeretlen hatalom sasszárnyai emelik az érzelemnek szent magasságába. A karunk megerősödik tőle. A szemünk kigyullad! Érezzük, hogy nagyobb szó illet meg bennünket az emberszónál – és ez a szó: hazafi.

És az igazi magyar nótának mindnek megvan az a titkos, rejtelmes hatalma, hogy megisteníti az embert saját érzésében. Hol van az a klavír vagy rézduda, s hol az a rezgő polka, landler, szimfónia, szonáta, amely úgy meg tudná bűvölni az embert, mint a magyar nóta, meg a cimbalom.

Égessenek meg engem, de kimondom, hogy a világ minden operájánál többre becsülöm a Rákóczinkat, Biharinkat, s különösen annak primatialis magyarját, amit a cigány nagy Bihari nevén ismernek. Meg többre becsülöm a régi szép magyar nótáknak százait, amiket ma már az idegenségbe hajló új nemzedékünk nem is ismer, – s a világminden nagytökéletességű hangszere közül csak az egyszerű cimbalom az én kedves hangszerem.

Míg a magyar nóta hangzik ezen a földgolyón, a cimbalom fogja azt mindig kísérni, s ha valaha elpusztulnánk a föld színéről, az angyalok lejönnek a mennyek országból és az utolsó cimbalmot fölviszik oda magukkal, hogy a földön oly bús magyar népet vele megvidámítsák.

Gárdonyi Géza: De szép az éj…

De szép az éj!” -“Valóban” – mondta ő.
És elfogyott a szó az ajkamon.
Pedig belől a forró, reszkető
gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.
Zúgott és zengett. Kábultam belé!
De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:
“Szeretlek, édes lányka égetőn!”
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.
A holdnak fényes csillagtábora
a kék mezőkön némán ballagott.
Ő arra nézett, én meg tétova.
“Szóljon – mondá -, melyik a csillaga?”
S én így akartam szólni: “Kis-maga.”
De reszkettem: nem volt hozzá erőm.
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

“Elvégre is – szólt – megszid a mama.”
“Én nem bánom, ha megver is apám.”
“Öt percig még…”- “Mily rövid az éjszaka!”
S a kezét ekkor félve megfogám.
“Mariska!” – súgtam forrón, elhalón.
Ő hozzám hajlott lágyan, biztatón.
S én átöleltem ekkor vakmerőn…
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Gárdonyi Géza (Agárd, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő.