Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz – November

November

Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni:
Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
Bolond az, barátom, aki okos mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel!

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz – Október

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
Jó kedvvel biztatnak zavaros leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Néki, nékimennek a tele sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
Jövő esztendőre tartják majd a mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak,
Mert markokba teljes kulacsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
Mégis sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellet isznak víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom,
Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
S minden reátartást a szívből elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba?
Mely édesen pezseg! már előre látom,
Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! –
Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz – Szeptember

Szeptember

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember.
Októbert olyformán biztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a setét góhér a vesszőkön,
Barna színt ver vissza a többi szőlőkön,
Amelyeknek általvilágló kristályja
A nézőt már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák, a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzte gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk,
Az őszben is elég örömöt találunk.
Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet,
De mégis sok részben dicsekszik e’ felett.
Van édes szőllője, van szagos gyümőlcse,
Mellyel a sétáló kebelét megtőltse,
Ha a szép virág is olyan kedves maga;
Hát a gyümőlcs, melynek íze is van s szaga?
Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,
Ez ízlésünket is s véle szaglásunkat.
És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,
Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész.
Levegő ege is dél után enyhesebb,
A szent Mihály nyara most legkellemesebb.
Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom,
Itt esik ilyenkor legszebb múlatásom.
De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni,
Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni.
Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat,
Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.

Csokonai Vitéz Mihály: A nyár

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
Tüzes csillagával minden határt éget:
S mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
Magát a ráfordúlt égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
A kies ligetek, mezők elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
Melyeket belől egy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Neki alázatos szárok meghajlítják,
Az újító essőt nyílt szájjal áhítják.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
Elsodorja a szép vetést és plántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
Mind pocsékká tészi a szántófőldeket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
A megszűrt áerben vidáman tűndököl.
Szépen villogtatja a szagos rétekben
Apró képecskéit a kristály cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
A víg madarakkal az erdők hangoznak. –
Egy ily hűs essőért mennyit sohajtozott,
Akit az izzadság és por bésározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
Be édes örömmel kezdi most munkáját.
Be ártatlan élet, be édes nyúgalom,
Melynek megsózója a munka s szorgalom.
Óh, be kedves álom, mely az elfáradott
Inaknak szükséges megtágúlást adott! –
Be jól esik a szűk étel, ha eleve
A munkás gyomrába minden vérré leve.
Ti, kiknek nem ízes sem álom, sem étel,
Lássátok, milyen jó ez a dologtétel.
Ti puhák, a gyepre fekünni sem mertek,
Sőt a lágy pihén is sziszegve hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
Éjtszakát csináltok a nap óráiból;
Ti elpuhúlt testtel ürögtök, forogtok,
Vagy egész napestig ájúltan hortyogtok.
Mikor öszvefőttök a forró dunyhába,
Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.
Finnyás henyék, kiknek a has istenetek,
Herék, kik csak azért éltek, hogy egyetek.
Hány fogásba esett jóízűn egy falat,
Hogy hasfájás nem jött reátok azalatt?
S a munkás kenyerét, sajtját előveszi:
Délbe, estve, mindég jóízűen eszi;
Tiszta forrásvízzel enyhűl igaz szomja:
Mikor fejeteket a sok bor elnyomja.
Így mikor sok kincsbe áll néktek a halál:
Ő egy napi számból új életre talál.
S mikor nyavalyák közt henyél a negédes:
Néki a munka közt éte, álma édes.
Te szegény arató, ki uradnak a nagy
Szerencsét irígyled, hallgass: Boldogabb vagy!

Csokonai Vitéz Mihály: Rút ábrázat s szép ész

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,
Olvasva a majmok között elmehetnék.
És hogy te nem szántál már engemet másnak,
Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak,
Melyen ha íly cirmos képpel hirintóznék,
A veréb még felém jönni is irtóznék.
És hogy én ne végyek reám semmi harát,
Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
Hogy ez csak egy essős időbe nőtt gomba,
Ez egy lóganéjon nőtt, hitvány pöfeteg,
Melyre tekinteni a szemnek viszketeg.
De megállj, barátom! ilyen ítéletet
A régi időben még Mídás úr se tett.
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
Kiben csak egy szóra kong a kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
Mért lettél csak cifra makhina, fájlalom. –
Szép vékonyak lábad egyenes szárai:
Még szebbeken járnak a szarvas borjai.
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
Az ánglus csikókba szebbet is szemlélünk.
Még fejér mellyed sem oly becses portéka,
Mert csak egy kotlós szív pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel ne fitogasd magad;
A márvány képektől e díszt meg ne tagadd.
Se nyakadnak ne légy oly magasztalója:
Illene rá a cseh ló nyakravalója.
Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat:
Mert én veressebbnek láttam egy kutyádat.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad.

Te a főbe tartod minden szépségedet:
Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet csínos s módija mostani
Még sem merne reá a cinke szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
Ilyen volt a Jónás fél-érésű tökje.
Csak elől is volna egy keveset lompos,
Hordhatná a nyájba az első kolompos.

Nincsen hát, barátom! benned egy bakma is,
Amely meg ne volna még a baromba is.
Úgyis a természet nem ugrik. S ha igaz,
Hogy ember s majom közt nexus van: te vagy az.
Sőt oly állatok is elegen akadnak,
Kik a talentomba téged meghaladnak.
Becsűlnek táncodért? ne modd azt kérkedve,
Több becsűlőt talál még egy oláh medve.
Erős vagy s levered az erőseket is?
Erősebb az ökör s levér tégedet is. –

Íly tarka madárka vagy hát te, barátom!
Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom.
Lebegj te a felhőn s fitogasd magadat,
Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat:
Én főldszint maradok formátlan testemmel,
Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
Kár, hogy az a szép ész oly rút házba lakik!

Csokonai Vitéz Mihály: A tél

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
  A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
  A folyóvizeket megkötik hideggel,
Mellyeket őszítnek a havak és derek,
  Azok a tél fején fejérlő púderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,
  Csörög a jég miatt minden szőri szála.
Vége felé jár a didergő december,
  Decembert hordoz már minden okos ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
  Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
  Gatyájú legénynek feláll minden szőre.
A farkasok, medvék s rókák hébe-hóba
  A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
  Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
  Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,
Az is a városhoz közelebb szivárog
  S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik.
  Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
  Levegő egével a befűtött szoba.
Csupánn az örvendő Fársáng víg zászlója
  Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,
Melly, víg kiáltással felemelvén fejét,
  Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
  Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket rak terített asztalán,
  Markába pecsenye, kulacs az oldalán,
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
  Kurjongat, s a búnak ádiőt izenget.
Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba,
  Amillyet nemigen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utánna
  Sok öregbíráktól irtódzó Zsuzsánna.

1794