Pósa Lajos: Schundához


Idegen ég alatt ringatták a bölcsődet,
Gyermekálmaidat idegenbe’ szőtted,
Nem magyar mezőkön kergetted a lepkét,
Messziről hallgattad a magyar dal lelkét.
Hívó dalok nyomán vándorútra keltél,
Pásztortüzek mellett meg-megtelepedtél.
Úgy elandalított furulya szólása,
Reszkető csillagok ragyogó hullása!
Valamit súgott egy titokzatos szózat,
Bűbájos igézet fogta át valódat.
Édes hazánk kebelén újonnan születtél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Hát a tárogató, a kurucok sípja!
Eltűnt, hogy megnyílott a szabadság sírja,
Máglyára rakatta a labanc, a német,
Hattyúdalát sírva, mind hamuvá égett!
Szél sodorta hamvát, tüske tépte, szúrta…
Összeszedted, föl is támasztottad újra.
Újhodott alakban újra sír kesergőn
Nagy hegyeknek ormán, harmatlepte erdőn…
Egyre jobban hódít szilaj riadója…
Fölreszket Rákóczi könnyes koporsója!
Legszebb koszorút rá te fontál, te tettél!
Áldjon meg az Isten, ezerszer áldjon meg,
Hogy magyarrá lettél!

Mikor itt az első kenyeret megszegted,
Kutató töprengés felhőzte be lelkedet:
Miért is pirosabb itt a fakadó rózsa?
Miért is szomorúbb itt, mint máshol, a nóta?
Mikor vigad is, sír! Könnyet csal a szembe,
Örökös panasszal kiált az egekre.
S rá a te szemed is sűrű könnybe lábadt:
Vérző nagy sebünket egyszerre megláttad:
Élő, eleven seb! Sajog szakadatlan!
Nincs ezerjófüve, nem terem rá balzsam!
Mélyebb a Tiszánál, örvénylő vizeknél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Van e a világnak olyan hangszerszáma,
Ahol elfér szívünk minden dobbanása:
Az a kevés öröm, az a tenger bánat,
Százados keserve egy nép balsorsának?
Bánatfából kell azt kirakni, faragni,
Hogy vissza is tudja híven hangoztatni.
Mind azt a sok érzést, nemzeti fájdalmat,
Mely zokog csendesen akkor is, ha hallgat.
Szíved megérezte, elméd kifürkészte,
Hogy a magyar dalnak cimbalom a fészke.
Ott maradt hű gondod e dalos fészeknél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Erdők bús fenyője…berkek jávorfája…
Húrt feszítettél ki daltermő lapjára.
Vesztegelő szárnyát megfogtad a hangnak:
Zengő követői már simán suhannak.
Hej, nem így volt régen, nem így hajdanában!
Zűrzavar zúgott a cimbalom szavában.
Zagyva zűrzavarból harmónia támadt:
Már tisztán szólal meg az öröm, a bánat.
Édes gyönyörűség már a cimbalomszó,
Neked köszönhetjük, te lelkes rajongó!
Varázskezű mester, ilyet teremtettél!
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Mit érezhetsz, mikor művészi cimbalmod’
Tengeren túlról is megpendülni hallod!
Mikor végigrezdül húrja a világon:
Nem gondolsz e rája, hogy mindez csak álom?
Nem álom, nem álom! Ott zeng már kevélyen
Dalművek karában, a világzenében.
Nem álom, nem álom! Hullva hull útjára
A hír, a dicsőség illatos virága.
Bejárja a földet tapsos diadallal.
De idegenben is magyar bölcsődallal.
Magadnak, nekünk is babért szereztél…
Áldjon meg az Isten, hogy magyarrá lettél!

Zenelap, 1907. I. 20.

Csukás István: Este a hold felé

Este a hold felé száll a füst,
s a vékony fonálon
az ég felé száll az álom,
mindig, mindig az ég felé,
alattam mogorván kordul a Föld,
tudom, a végén bekap,
mi leszek: könnyű falat, keserű falat?
S már a szájszélen ülök?
De addig: csillag csöndül,
vonat elkattogó szívverése,
a Vénusz derengő köldöke,
a köldök alá lövellő Tejút,
majd a cimbalomverő-tücskök,
s a lélek fölhangolódó húrjai.

Gergely Ágnes: Karácsonyvárás

Veled

Két keresztbetett rúd ez a karácsony
a fenyőtűk útközben elhullottak
a legendázás fennakadt
a megfoghatón túli rácson

soká kell nézni és megimbolyul
ezüst fut a körvonalakon
intés
intés idefordul a szoba
elhallgat a cimbalom
megreked a hóesés
ágyam fölött
ágyam fölött csillagot szór a naptár

egy jó nézés csak és ünnepelünk
meséld el hol maradtál.

 

 

 

Gergely Ágnes: Karácsonyvárás (részlet)

Gárdonyi Géza: De szép az éj…

De szép az éj!” -“Valóban” – mondta ő.
És elfogyott a szó az ajkamon.
Pedig belől a forró, reszkető
gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.
Zúgott és zengett. Kábultam belé!
De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:
“Szeretlek, édes lányka égetőn!”
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.
A holdnak fényes csillagtábora
a kék mezőkön némán ballagott.
Ő arra nézett, én meg tétova.
“Szóljon – mondá -, melyik a csillaga?”
S én így akartam szólni: “Kis-maga.”
De reszkettem: nem volt hozzá erőm.
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

“Elvégre is – szólt – megszid a mama.”
“Én nem bánom, ha megver is apám.”
“Öt percig még…”- “Mily rövid az éjszaka!”
S a kezét ekkor félve megfogám.
“Mariska!” – súgtam forrón, elhalón.
Ő hozzám hajlott lágyan, biztatón.
S én átöleltem ekkor vakmerőn…
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Gárdonyi Géza (Agárd, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő.

Juhász Gyula: Tömörkény utcáján


A régi utcán lassan ballagok,
Fölöttem békés esti csillagok.

Mély nyugalom lágy szőnyege terül
Végig az utcán s a csönd hegedül.

Az ablakok, mint hű öreg szemek
S a régi házak is öregszenek.

Oly egyedül, oly bánatos vagyok,
Mint akit minden álma otthagyott.

S a csöndben, estben, árnyban mintha csak
Hozzám suhanna egy szelíd alak.

S én halkkal, loppal suttogok vele,
Mint hervadt hársak hulló levele.

A magyar bánat mély zenéje zeng,
Bús hangfogóval vén szívembe bent.

Én sírok, vallok, panaszom zokog,
Ő mosolyog, miként a boldogok.

A hangja mint a távol cimbalom,
Szívembe zöng nyugalmas biztatón.

Szemén megcsillan egy tisztább világ,
Mint jegenyéken túl a délibáb.

Ó drága árnyék, holt, hű cimbora,
Biztass, vezess és el ne hagyj soha!

Tömörkény István (született Steingassner István, Cegléd, 1866. december 21. – Szeged, 1917. április 24.) író, újságíró, néprajzkutató, régész, múzeum- és könyvtárigazgató.

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) költő.

Páll Lajos: Áprilisi ballada (két hangra)

Na még egyszer, na még kétszer,
így tart törvényt a cimbalmon,
az ád olcsón, kinek nincs mit,
– hamuba toppant bocskorom.

Messziről jött fejszés ember
járt erre az egyik este,
április volt, kecskoló a
holdat ezüst csecsnek nézte!

Jaj, ki bírja, pajta híjja,
kánya megleste két szemed,
tépett köntös, rongyos rétes,
harisnya-oldva vétkezett.

Mért nyögne a vadalmafa
záporozó fejszeélnek,
forgács röpül, s nagy bükkcsordák
csodálkozva körbegyűlnek. –

Ölre öllel, ködre köddel,
csillagot nyit egy somfaág,
kéz sem fog, hol emlék mulat,
napra nap jön hát legalább.

Így kidöntve, borzongással
fogadta a futó záport,
s mint ki keservében kacag
hajnal felé kivirágzott!

Páll Lajos

Páll Lajos

Páll Lajos (Korond, 1938. április 3. – ) erdélyi festőművész, költő.

Csoóri Sándor: Vihar a hegyen


A fenyőfákból kirajzolódó cimbalmot, mint zsoltáros Dávid hárfáját, égig érőnek látja, láttatja. Panaszos dala már-már perlekedő, akár az ószövetségi legendás hősé, akiről gyerekkorában és diákként a pápai református középiskolában oly sokat hallott, s kitől az istentiszteleteken annyi pszalmuszt énekelt. Vonuló szerelmes szarvasai természetesen így föl-fölidézik a híves patakra való vágyakozást. Lant, hárfa, citera, cimbalom… Zeneszerszáma, akár Dávid király hangszere (nem pedig fegyvere!) a költészet attribútuma, – emígy íródott Vihar a hegyen című versébe:

Mulat a hegy, mint csalódott legény;
viharszél hujjog kő-feje felett.
S fenyőfák, bomlott cimbalomütők,
verik fülébe dacosan
a jajgatásig fölhangolt eget.

 

Németh István Péter: A víz meg a szél… avagy egy előérzet mint táj?
Tűnődés Csoóri Sándor elfeledett balatoni verse fölött (2007.) – részlet


A vers 1956. szeptemberében jelent meg a Csillag című folyóirat X. évfolyamának 9. számában.