Benedek Elek: Piros pünkösd napján

Nyílik már, nyílik már
A pünkösdi rózsa,
Eredj, lányom, gyöngyvirágom,
Szakassz egyet róla.
Szakassz egyet róla,
Tűzd a kalapomba,
Virágosan, bokrétásan
Megyek a templomba.

Nem illik a virág
Nagyapó kalapján.
Illik bizony, gyöngyvirágom,
Piros pünkösd napján.
Piros pünkösd napján
Mosolyog az ég is,
Ide azt a piros rózsát,
Hadd mosolygok én is.

Rózsa, rózsa, rózsa,
Szép pünkösdi rózsa!
Eredj, lányom, magadnak is
Szakassz egyet róla!
Egyet a hajadba,
Egyet kalapomba,
Virágosan, bokrétásan
Megyünk a templomba!

Hét juhakol

Ennek előtte sok száz esztendővel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevű juhász. Egyszer – mi történik? Az történik, hogy amint a legelésző nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitől zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagy tán éppen nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektéből, odacammog a bokorhoz, s hát bizony sem nem madár, sem nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy likon.

– Na, egerecske, járj békével – mondta a juhász, s utána bökött a botjával.

Hát uramteremtőm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét.

“Hm – gondolja a juhász -, ahol egy volt, lehet ott több is” – tovább turkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- s ezüstpénz. Egyszerre csak a lik mind kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogó-villogó arany- s ezüstpénz. Hamarosan kiszedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán apránként hazahordja a rengeteg sok kincset. Egyórányira volt ez a hely attól a hegytől, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak.

Telt-múlt az idő, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is. Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy sajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel.

Mondá a juhász:

– Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná.

– Elfogadom köszönettel, atyámfia – mondá a király. – Hát van-e valami kívánságod?

– Volna egy kevés, felséges királyom.

– Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel.

– Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek.

– Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság.

Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem – várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz őrzői voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta ezt a várat felépíteni.

Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsőt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szidvár, Csetnek, Pelsőc, Beszéte és Sólyomkő. Som-hegyet ott hagyta a gonosz szellemeknek.

Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta…

Benedek Elek