Tóth Árpád: Április

Április, április, bolondok hónapja!
Szeretlek én téged, – a föld akkor kapja
A langyos csillogó, locsogó esőket,
Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled…

Április, április, – bolondok hónapja!
Zöld füvét a csikó ropogva harapja,
Zsenge reménységnek harmatozó füvét
Harapja friss szájjal egész Emberiség.

Nem vagyunk mi azért, nem és nem, bolondok,
Hajoljatok reánk, derék, új falombok,
Az legyen a divat, áprilisi fényből,
Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből.

Reklámok

Tóth Árpád: Húsvéti versike

Alászolgája!
A Ludas Matyi-pálya,
Isten bizony nehéz e’ –
Erre nézve
Nem lehet senkinek aggálya,
A legaggabb gáncsolók agg mája
Se irigyelheti eztet
A szomorú keresztet.

Például kérem,
Most is meg kell őrizni
A hidegvérem,
Mikor e szép áprilisi télbe
Arra vagyok itélve,
Hogy ahelyett, hogy korcsolyát öltve
Kisiklanék a nagyerdei zöldbe,
Hogy részint gyöngyvirágot szedjek ottan,
S részint ott maradjak megfagyottan,
Mint az ismeretes megfagyott gyermek,
Ahelyett a sors azzal ver meg,
Hogy húsvéti verseket ontsak,
Holott jó alkalmi verset,
Zápot s fanyarat s nyerset
Gyan Thula versírója ont csak.

Hát itt a husvét, alleluja!
És ilyenkor öntözködni szokás,
S az ezüstbokás
Verőfény táncol az emberek szivében,
S a tavaszi veréb dudolász a fákon,
Mint valami kis szárnyas furulya,
S a télikabátot zálogba vágom,
S randevúra hívom az ideálom
– És a többi, satöbbi, satöbbi,
Amit már nem szokás
Senkinek az orrára kötni.

Persze, persze,
Így kéne tenni,
Jaj, de így tenni
Kinek van mersze?
Az ember akárhová gukkerez föl,
Az égen viharfelhő feketél,
És minden házereszből
Jégcsapot csapol a tavaszi szél,
Jaj bizony,
A tavasznak kámpec!
Fordított világ ez,
Baj s iszony,
Kámpec a húsvétnak
És a randevúnak,
Szívünket albérletbe
Ki kell adni
A randa búnak.

1912

Juhász Gyula: Április bolondja

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

Páll Lajos: Áprilisi ballada (két hangra)

Na még egyszer, na még kétszer,
így tart törvényt a cimbalmon,
az ád olcsón, kinek nincs mit,
– hamuba toppant bocskorom.

Messziről jött fejszés ember
járt erre az egyik este,
április volt, kecskoló a
holdat ezüst csecsnek nézte!

Jaj, ki bírja, pajta híjja,
kánya megleste két szemed,
tépett köntös, rongyos rétes,
harisnya-oldva vétkezett.

Mért nyögne a vadalmafa
záporozó fejszeélnek,
forgács röpül, s nagy bükkcsordák
csodálkozva körbegyűlnek. –

Ölre öllel, ködre köddel,
csillagot nyit egy somfaág,
kéz sem fog, hol emlék mulat,
napra nap jön hát legalább.

Így kidöntve, borzongással
fogadta a futó záport,
s mint ki keservében kacag
hajnal felé kivirágzott!

Páll Lajos

Páll Lajos

Páll Lajos (Korond, 1938. április 3. – ) erdélyi festőművész, költő.