Illyés Gyula a zenéről

“A magyar nyelvnek van ez az érdekes szava, hogy zeneszó. Egyetlen más nyelvben nem hallottam, nincs ehhez hasonló. Tudjuk, hogy a zene, ez a kifejezés nyelvújítási szó. Azt hiszem, a zenebonából nyeste le talán Helmeczi vagy a kornak valami nyelvújítója. Hogy a zenének mégis szava lehet, ez adta nekem azt a gondolatot, hogy mivel minden művészi alkotásban van valami emberfeletti, logikával ki nem fejezhető, tehát meg kellene tudni, hogy a zene mit akar a nyelvtanra áttéve, a logikára áttéve mondani. Mikor az ember zenét hall, akkor valóban olyan erőfeszítést érez, valami olyat vesz most tudomásul, amit az utcai beszélgetésben senki sem tud vele közölni. De mi ez? Miért nem mondja meg a muzsika majdnem emberi hangon, hogy ezt és ezt akarja mondani? Nyilván azért, mert muzsika, mert azt csak muzsikával tudja kifejezni; holott én az agyamban logikába foglalva szeretném megérteni. Ez foglalkoztatott, amikor azt a verset írtam: mit is akar mondani a zene általában. Abban a versben akartam kifejezni, mit gondolok én arról, hogy a zenének mi a kötelessége az emberiség számára.”

Bartók népdalgyűjtéséről – részlet
1962. március 2.

Németh László: Ha én miniszter lennék

Levél egy kultúrpolitikushoz – részlet

1. Egyéni zenei higiéném szerencséje volt, hogy (részben még zongoraiskolai emlékek alapján) rájöttem, a XVIII. századi, általában a Beethoven előtti zene mennyivel inkább megadja nekem azt, amit a zenétől várok, mint a hangversenyeinken, operaházainkban uralkodó XIX. századi muzsika. Azóta ez a felismerés egyre általánosabb lesz, ha programjainkban nem is derül ki kellőképp. A Beethoven előtti zene nem magányos titánok küzdelme, a hangok mögött olyan közösség érzik, melyben vérként kering a zene, van bátorság benne az egyszerűséghez, s egyszerűségében a világ egész gazdagsága elfér: igazi aranykori művészet. Persze nem a mi görcseinket oldja fel; a harmónia boltíveinek ma (mint Bartók néhány késői művében sejtjük) a disszonancia tömörebb oszlopait kell összeölelnie, de arra, hogy széles tömegek számára a hiányzó kollektív zenét pótolja, mégis alkalmasabb, mint a Ferenc József-kor operettjei. Az opera kiélt műfaját is (bár rosszabb drámákkal) tovább tarthatják életben dalcsarnokaink, ha a hangsúlyt Verdiről Mozartra s a körülötte kiásott operákra teszik át.

2. A népzene éppúgy, mint a népköltészet kultusza: a városi ember visszavágyása volt egy tisztább, egyszerű világba; a nép, hiába idomítjuk rá, mint egész múltját, ezt is elfelejteni igyekszik. A népzenét azonban, nemcsak a magyart, de minden népét, addig is ápolni kell mint emlékeztetőt az emberiség sokféleségére, a zenei kifejezés tiszta forrásaira, amíg az új fele tóduló, emelkedőben lévő milliók maguk is kedvet kapnak az emlékezésre, s nem egy eltűnt, anakronisztikussá vált társadalom hangját hallják a népzenében, hanem a közös emberi lelkünkből jövő s ugyanakkor a változatok szélességében szivárványló nagy forrást.

3. Végül, bár tudom, hogy az egész modern zene benn van abban a láthatatlan zsákban, melyben a nyugati művészet, s hogy ezt a zsákot vagy fel kell vágni, vagy kívüle kell valamit kezdeni, mégis műsoron tartanám, felfedező utakat rendeztetnék belé, hátha arra is rájövünk közben, mi az, ami minden modernsége ellenére a XIX. századi zene folytatása, sőt elfajulása benne, s hol vannak azok az elemek, mint a Kodályéhoz hasonló kórusművészet, az oratórium új műfaja, mely egy új társadalmi talajon gazdag fejlődést ígér, s végül arra is, ami teljességgel hiányzik belőle.

(A tanulmányt a szerző 1962-ben írta, Aczél Györgynek, a magyar kultúrpolitika akkori irányítójának kérésére. Nyomtatásban 1986. júniusában jelenhetett meg először a tanulmány.)